Az angol liberalizmus a szárazföldi népek számára csak példa lehetett, melyből tanulhattak, de nem minta, melyet saját földjükön megvalósíthattak volna.

Nagyon messziről kell indulnom.

Él előttem egy kép arról, hogy hol szeretnék élni, milyen világban, milyen körülmények között. És még inkább arról, hogy milyenben nem. Ez utóbbit könnyebb megfogalmazni, így talán érdemes ezzel kezdenem. Nem szeretnék élni háborúban, nyomorban, forradalomban, káoszban, polgárháborúban, elnyomásban, egyszóval olyan körülmények között, ahol az értékek visszájukra fordulnak; ahol az számít értékes embernek, aki gyilkol és hazudik, és az az értéktelen, aki gondolkodik és igazat mond. Azt szeretem, ha a káosznak helye van. Azt szeretem, ahol béke uralkodik, és a viták tisztességes eszközökkel folynak. Ahol a megfontoltság érték, az elvakultság pedig megvetendő. Ahol az időnek van becsülete, és az emberi életkorral párhuzamosan növekszik az élettapasztalat és a bölcsesség.

Amikor ezt a képet megszemlélem, és elkalandozom a történelemben, hogy ehhez hasonló képeket keressek, meglepően keveset találok. Talán az emberiség történelme taszítja a békét? A magyar történelemben alig vannak emberöltőnyi periódusok végzetes felfordulások, háborúk, harcok, káosz, tömeghalál nélkül. Siralmas szemle ez, és nem sok jót sejtet a jövőnkről.

De amikor erre gondolok, lelki szemeim előtt megjelenik a békés és nyugalmas Anglia, amelynek politikai viszonyait hosszú évszázadok hagyományai alakították, háborút szinte nem is ismertek az ott élők, és még amikor itt, a kontinensen a legiszonyatosabb vérengzések folytak is, elképzelhető a kép, hol vénkisasszonyok és elegáns urak délután ötkor békésen teázgatnak egy kandallóval befűtött szoba melegében, süteményt ropogtatva és a legújabb lóverseny-eredményekről diskurálva.

Ez a kép félelmetes erejű. De mintha lett volna nekünk is valami hasonló! A dualizmus kora, igaz, csak mintegy ötven évig, de hasonló képekkel volt dús. Háború nem volt, létezett egy parlamentáris rendszer, működő jogállammal, a tudásnak minden korábbinál nagyobb becse volt, a kor képét tudósok, kutatók, zseniális építészek, művészek és feltalálók alakították. "Boldog békeidők" voltak, a vitás kérdéseket közös megegyezéssel rendezték, a biztonságról törvények gondoskodtak, a közállapotokat általános fejlődés és növekvő jólét jellemezte.

Legalábbis valahogy így képzeltem.

Csakhogy ez a kép egy álomkép. Ami persze nem baj. Képzelet nélkül minden élethelyzet nagyjából egyforma lenne. Ha azonban egy picit is élesítjük a lencsét, azonnal feloldhatatlan ellentmondásokra bukkanunk. Ha ekkora béke volt, hogyan lehetett belőle minden addiginál nagyobb háború? Ha ekkora jólét volt, hogyan támadhatott belőle minden korábbinál nagyobb nyomor? Ha ekkora jogbiztonság volt, hogyan lett belőle minden korábbinál borzasztóbb jogtalanságok egész sorozata?

Nyilván úgy, hogy a kép hamis, ködös, túl sok mindent eltakar.

Már csak ezért is vonzott mindig oly ellenállhatatlanul ez a kor, a századforduló kora. Nemcsak vágy volt előttem, de rejtély is. Megfejthetetlen titkok egész szövevénye.

Éppen ezért is csodálatos olvasmány és felfedezés számomra Szekfű Gyula könyve, a Három nemzedék, mely először 1920-ban jelent meg, és egy egész korszak gondolkodására hatalmas hatással volt. Nagyobb vitát történelemkönyv aligha váltott ki valaha is Magyarországon.

Ma már nem vitatkoznak róla. Sajnos. Pedig talán aktuálisabb, mint valaha. Nem azért, mert feltétlenül mindenben igaza van, hanem mert olyan problémákra és dilemmákra tapint rá, melyeken egyáltalán nem vagyunk túl. Lehet gyűlölni és skatulyázni, horthystának, nácinak, gonosznak, hazafiatlannak bélyegezni; de aki nekilát és tényleg elolvassa, valószínűleg meg fog döbbenni.

A könyv lényegében a liberalizmus kritikája. Veszedelmes téma ez. Ma legalább annyira veszedelmes, mint akkor volt. A ködös kép, melyet föntebb vázoltam, lényegében éppen azt mondatja velünk, hogy "íme, ilyen volt a liberalizmus". "Ilyen volt a liberalizmus kora: a felszabadított gazdaság csodálatos vívmányai általános jólétet hoztak el." "Csak ezt kellett volna folytatni, és most itt már minimum Kánaán lenne." "A baj most sem az, hogy túl sok a liberalizmus, éppen ellenkezőleg, az, hogy túl kevés. Letértünk a helyes útról, a fanatizmus, a nacionalizmus és kommunizmus téveszméihez."

Szekfű Gyula valami meglepő dolgot mutat ki. Azt mégpedig, hogy fanatizmus, nacionalizmus és kommunizmus nem ellentéte volt a liberalizmusnak, hanem egyenes következménye.

Persze ez a gondolat első pillantásra nagyon nehezen összeegyeztethető mondjuk Eötvös József, Deák Ferenc vagy Andrássy Gyula gróf alakjával; dehát az ember éppen azért olvas könyveket, hogy új belátásokra derítsen fényt.

Nagyon sok mondatnál volt olyan érzésem (noha még felénél sem járok az olvasásnak), hogy ezt idéznem kell. Hogy mégis a következőnél kötöttem ki, annak sajátos oka van. Rögvest rátérek.

Szekfű arról ír, hogy az európai kontinens népei közül a liberalizmus egyiknél sem volt sikertörténet, mindenütt radikalizálódáshoz, forradalmakhoz és végül káoszhoz vezetett. Egyik sem tudta tehát elérni az angliai mintaképet:

Az angol liberalizmus a szárazföldi népek számára csak példa lehetett, melyből tanulhattak, de nem minta, melyet saját földjükön megvalósíthattak volna.

A sajátos ok, mely e mondathoz kötött, az minta és példa szavaknak pontosan olyan értelmű használata volt, melyet a Csemőről írt posztomban (Szekfűt nem ismerve) magam is alkalmaztam. Idézem magamat:

Minta nekem ez a holland nő? Követném? Mennék én is egy kevésbé civilizált helyre, mondjuk Afrikába, lakni? Nyilván nem követném, hiszen ő az ő életét éli, én meg a sajátomat. Nekem ő nem minta, hanem példa. Annak példája, hogy az értékrendek különböznek, és arra int, hogy ne higgyek senkinek, aki általános életvezetési tanácsokat próbál rám kényszeríteni (hívják akár Coelhónak, akár Maslow-nak az illetőt).

Nem állítok olyat, hogy ez a megkülönböztetés olyan rendkívüli módon eredeti lenne. Bizonyára mások is, sokan is alkalmazták már. Nem az eredetisége miatt ütött szöget a fejembe. Hanem azért, mert rádöbbentett, hogy én magam is mennyire konzervatív módon gondolkodom. A két gondolatmenet lényege ugyanis teljesen azonos: mind az egyéneknek, mind a népeknek külön életük van, és ezt a külön életet nem lehet, illetve nem szabad doktrínák szerint irányítani, mert az katasztrófához vezet. Ha valami nagyszerűt, példaadót és csodálatraméltót tapasztalunk a saját szféránkon túl, azt nem lemásolnunk kell, hanem példaként tekintenünk rá.

Többször írtam már a konzervativizmusról a korábbi blogomon is. Most újraolvastam ezeket az írásokat. Igazából nem is írások, hanem gondolattöredékek, vázlatok, kérdések, vitaindítók. Ez volt itt közülük a legutolsó. Azt látom, hogy köröztem valami körül már hét-nyolc évvel ezelőtt is, de ezt a körözést már akkor sem volt sem erőm, de célom sem komoly filozófiai rend(szer)be foglalni. Jogos kritika lehetne, hogy ha már ilyen szavakat használok, legalább az alapszerzőket végignyálazhattam volna előtte. De aki ezt a kritikát megfogalmazza, az éppen a lényeg fölött siklott el: az attitűd fogalma fölött, mely rendszerezés nélkül is létezik. Hiszem, hogy egy ember attitűdje lehet liberális vagy konzervatív, anélkül hogy tudatában lenne e fogalmak jelentésének.

Olvasni persze ettől függetlenül nagyon is hasznos. Térjünk vissza Szekfűhöz.

Két igét használ a mondatában: tanulni, és megvalósítani. Aki türelmetlen, az talán úgy vélheti: mit ér a tanulás, ha nem követi megvalósítás?

Pedig éppen ebben áll a liberális és konzervatív közti attitűdbeli különbség lényege. Amit másoktól tanulunk, azt nem egy az egyben (formálisan és doktriner módon) átvennünk kell, hanem beépítenünk a gondolkodásunkba. Ott az kétségkívül módosulni fog, amint saját tudatunk mozgó hálózatával érintkezik. De ha jól tanulunk, akkor egyszersmind többek is leszünk tőle.

Megvalósítani csak azt szabad, amit már át is sajátítottunk. Amit már alaposan beledolgoztunk magunkba, mégpedig nemcsak ésszel, de tudatunk irracionális rétegein is átszűrve. Aki valamit csak az eszén szűr át, az nagyon bizonytalan alapra helyezi cselekedeteit. Szekfű könyve azt mutatja be, hogy miért vezetett például nemzetiségek közti konfliktusokhoz, világháborúhoz és Trianonhoz az irracionalitás félelmetes hatalmának eltagadása.