Sajnos hülyék között vagyunk kénytelenek élni.

Tele volt a busz délelőtt, amikor fölszálltam rá. Egy (vélhetően) általános iskolás osztály utazott rajta.

A tanáruk egy jó ötvenes bácsi volt, ősz bajusszal. Mély rokonszenvet éreztem iránta, mégpedig több okból is.

Mindenekelőtt persze azért, mert a gyerekek, bár sokan voltak, kifejezetten jól viselkedtek. Ahogy egy kicsit átgondoltam, meg is állapítottam magamban, hogy ezek a gyerekek sokkal jobban viselkednek, mint a legtöbb felnőtt utas. Például nem foglaltak el egyszerre két helyet, nem rakták a táskájukat az ülésre, odaültek az ablak melletti helyre is (nem elzárva azt a külső részre ülve, mint oly sokan...), nem hangoskodtak, nem voltak büdösek vagy koszosak, nem tették föl a lábukat a szemközti ülésre, nem káromkodtak, nem hallgattak őrült hangerővel zenét, nem ettek pizzát vagy gyrost, nem szemeteltek, nem politizáltak, nem szidták a közlekedési vállalatot, nem vágtak fancsali, gyűlölködő képet, nem dugaszolták be a fülüket, nem nyomkodták zombiként a telefonjukat, és afelől sem volt szikrányi kétségem sem, hogy érvényes jeggyel vagy bérlettel közlekedtek, egyszóval sokkal kellemesebb és civilizáltabb társaságot jelentettek, mint a felnőtt utasok többsége.

Úgy gondoltam, hogy ha egy gyerektársaság ennyire kulturált, az a tanárjuknak az érdeme is. Ezt a feltételezésemet megerősítette az, ahogyan a bácsi útközben is intelligens módon nevelte a gyerekeket, nem ordítozva és megalázva őket, de határozottan.

Rokonszenvemet ugyanakkor már az a tény is fölébresztette, hogy ez a tanár szombaton gyerekekkel utazik valahová. A szombat nem munkanap, senkinek sem kötelessége ilyenkor dolgozni. Ha valaki mégis megteszi, az annak a jele, hogy az illető elhivatott. Nem tudom, hova mentek, de az, hogy ennyien egy osztályból jelen voltak, és szemlátomást jól érezték magukat, azt jelezte, hogy ez a tanár rendben tartja azt a közösséget, amelyért felelős. Magam is tanítottam hasonló korú gyerekeket, tudom, hogy mennyire emberfeletti módon nehéz feladat ez, és mindig mély tisztelettel nézek föl azokra, akik erre képesek.

Szóval viszonylag kellemesen utazgattunk a persze zsúfolásig telt buszon, amikor fölszállt valaki. Nem láttam, ki volt az, csak a hangját hallottam. Ennek alapján egy fiatal középkorú (mondjuk 35-40 éves) férfi lehetett. Meglehet persze, hogy idősebb, sőt az se kizárt, hogy fiatalabb. Nem láttam, messze volt. A hangja viszont kellően fülsértő volt, hogy eljusson hozzánk. Elkezdett balhézni. Hangosan dühöngött, hogy nincs hely ezen a rohadt buszon, mert egy egész osztály gyerek fönn van, és elfoglalják az összes ülő- meg állóhelyet, és moccanni sem lehet, mert egy sereg gyerek sajátítja ki magának a buszt.

Elhallatszott még hozzám, hogy valaki az osztály védelmére kelt, megmagyarázva, hogy a gyerekeknek is joguk van utazni a buszon, és hogy persze így kevesebb a hely, de azért vagyunk emberek, hogy toleráljuk egymást. Vagy valami hasonlót.

Láttam, ahogyan a gyerekek szemében megjelenik a szorongás.

A Sötét Bunkó (nevezzük a továbbiakban csak SB-nek) vélhetően föl se fogta, hogy gyerekek előtt ennyire bunkónak lenni még sokkal nagyobb vétek, mint felnőttek előtt. A felnőttek lelke már stabil, kialakult, a felnőttek már kialakították azt a védőhálót cinizmusból és tapasztalatból megszőve, amely a hasonló beszólásokat fölfogja és semlegesíti. Egy gyerek lelke olyan, mint egy gyurma, minden apró benyomás mély nyomot hagy rajta. A gyerek, aki felnőttek veszekedései közt nő fel, egész életében hordozni fogja ezek nyomait. A SB szövege ugyanis azt sugallta, hogy a gyerekeknek voltaképpen szégyellniük kell magukat azért, mert szabályosan használják a tömegközlekedési eszközöket.

Aggódva is néztek a tanárjukra, akiből kifakadt ez a mondat:

Sajnos hülyék között vagyunk kénytelenek élni.

Aztán, mintha megérezte volna, hogy ez az általánosítás így igazságtalan, egyből hozzátette: "De látjátok, volt, aki mellénk állt."

Igen, tudom, ezt a "hülyék között vagyunk kénytelenek élni" mondatot sehol sem fogják kitenni pedagógiai iskolák ablakaiba. Bizonyára lehetett volna ott helyben is másképp, cizelláltabban fogalmazni. Mégis olyan őszinte, tiszta és érthető mondat volt, hogy valóságos hálát éreztem érte, és tisztelettel, valamiféle részvétszerű együttérzéssel tekintettem rá. Úgy éreztem, itt áll mellettem egy szövetségesem.

Mennyit dolgozhatott rajta, hogy megfelelően nevelje a rábízott gyerekeket, és bizony negyedóra alatt is szemmel láthatóak voltak a munka eredményei. De elég egy SB, és egyetlen perc alatt olyan maradandó károkat okozhat a lelkekben, hogy ember legyen a talpán, aki ezeket később szívós munkával ki tudja majd egyengetni.

Még leszállás után is sokat gondoltam erre a tanárra, mély-mély tisztelettel, és csak azt sajnáltam, hogy együttérzésemet sehogyan sem volt alkalmam közölni vele. Pedig emberfeletti munkát végez, amikor hősként vívja harcát az emberi sötétséggel szemben.