Hogy Isten megteremtette a jó és rossz világát, s részvéttel viseltetik iránta, fenséges szeszély szemükben, amely sérti őket, mivel valószínűleg inkább joggal, mint jogtalanul azt gyanítják emögött, hogy az Úr megcsömörlött hozsannázó tisztaságuktól.

Arisztotelész szerint a poézis azért magasabb rendű a történetírásnál, mert míg utóbbi csupán arról számol be, ami megtörtént, előbbi arról is, ami ugyan nem történt meg, de akár meg is történhetett volna. Emlékszem, milyen hevesen helyeseltem magamban, amikor ezt a gondolatot először olvastam. Én is pont így vélekedtem; a lehetőség mindig izgalmasabb, mint az, hogy a lehetőségekből véletlenszerűen éppen mi az, ami tényleg megvalósult. A lehetőségről való gondolkodás szabadabbá és filozofikusabbá tesz minket.

Természetesen lehet ezt másképp is gondolni, és lehetne úgy érvelni, hogy a lehetőség "csak" lehetőség, szemben a valósággal, ami viszont tényleg megtörtént. Alighanem az érveléseknek ez a különbsége dönti el, hogy valaki fikciós vagy nem-fikciós szövegeket olvas-e szívesebben. Én a lehetőségek "pártján" állok a földhözragadt tényekkel szemben, így azt remélem, hogy visszapillantó olvasónaplóm második része még az elsőnél is nagyobb élvezetet fog okozni nekem. Hogy olvasóimnak is-e, azt persze legkevésbé sem tudom garantálni.

Mint az előző bejegyzésből kiderülhetett, 18 fikciós művet olvastam el idén, ezeket az alábbiakban nagyjából időrendi sorrendben fogom bemutatni, a legvégére pedig (immár értékelési sorrendben) azt az ötöt hagyom, amely a legnagyobb hatással volt rám, és amelyet a legszívesebben ajánlok tovább.

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet

A huszadik század egyik legnagyobb filmrendezőjéről talán viszonylag kevesen tudják, hogy író és költő is volt. Az Egy erőszakos élet az olasz (római) társadalom mélyrétegeibe vezet minket: a nyomor, a bűnözés, a különféle devianciák világába. Pasolini homoszexuális volt, a nők nem nagyon érdekelték; és ez látszik ezen a regényen is. Azt jegyeztem föl magamnak a könyvről, hogy szinte kirobban belőle a tesztoszteron. Annak legrosszabb és legjobb oldalával együtt. A legrosszabb oldala az erőszak, a bűnözés, a csordaszellem, a brutalitásig elmenő érzéketlenség (egy jellegzetes jelenetben a bandázó fiúk egy gyámoltalan hajléktalannak veszik és égetik el az összes ruháját); a legjobb oldala a bajtársiasság, az önfeláldozás, az erő és a bátorság. A főszereplő (egy fiú) egyszerre bűnöző és hős. A könyv legemlékezetesebb jelenete számomra az, amikor a fiú a családjával az olasz kormány egy szociális intézkedése nyomán a nyomortelepről vadonatúj, tiszta, tágas lakásba költözik. Megérez egy teljesen másmilyen világot, létszintet, életszínvonalat.

Pier Paolo Pasolni: Amado mio, Tisztátalan cselekedetek

Az Egy erőszakos életben a homoszexualitás csak sporadikusan van jelen, ebben a két elbeszélésben azonban mindent elural. Mindenütt (a könyv egy jellemző mondatát idézve) "hemzsegnek a fiúk". Annyiszor előjön már ez a szó is, hogy kíváncsiságból meg is számoltam: a 180 oldalas kötetben 250-szer: fiú, fiú, fiú stb. Nyilvánvaló, hogy Pasolini számára is valamiféle szimbólum jelentősége volt ennek. Társadalmunk semmit sem ítél el jobban, mint a pedofíliát: a pedofil még a börtönök hierarchiájában is a legutolsó. Ugyanakkor semminek sincs akkora tisztelete, mint az angyali (gyermeki) tisztaságnak, a szentségnek. Miközben e két szféra között a határ nagyon-nagyon vékony. Hol vált át az önzetlen szeretet szerelembe? Hol a határ agapé és erósz között? Vajon e könyv főszereplője egy mocskos pedofil vagy egy szent életű ember, aki a rábízott tizenéveseket egy magasabb szférába emeli? Mint írtam, két elbeszélésről van szó, az elsőben a homoszexualitás nevelő és nevelt közti; a másodikban viszont tizenévesek egymás közti szerelme jelenik meg. Mindkettő billeg a tisztaság és a tisztátalanság (a szörnyű bűn és a legmagasztosabb érzelmek) között; épp ez adja a könyv feszültségét és szépségét, melyre egyáltalán nem rossz élményként gondolok vissza. Miközben lehúz valahová ez a könyv, föl is emel valahová.

Térey János: Átkelés Budapesten

Ez egy elég bizarr könyv. Prózaversek gyűjteménye Budapestről. Az ezredforduló környékén játszódó budapesti történetek, de nem "rendes " prózában elbeszélve, hanem félbetört sorokkal. A sorokban van valami ritmus, de nem szabályos. A történetek (tényleg csak pár oldalas mindegyik) nevetségesen kisstílűek, ugyanakkor sokszor elgondolkodtatók, néhol különös mélységekbe ereszkednek le. Talán az első komoly kísérlet (legalábbis amit én olvastam), hogy valaki mélyfúrást végezzen a kortárs Budapest társadalmáról, lelkéről. Érdekes élmény volt, még nem igazán tudom hova tenni, mert kétségkívül hagy hiányérzetet, ugyanakkor biztos, hogy bárkinek ajánlani tudom, aki Budapesten él vagy élt.

Schein Gábor: Svéd

Schein Gábor egy nagyon okos és rendkívül művelt ember; az egyetemen engem is tanított, volt nála előadásom és szemináriumom is; ezért mindig nehéz volt függetlenítem magam olvasása közben a személyes ismeretségtől. A Svéd olvasása közben éreztem azt, hogy már túl tudok lépni ezen, mert olyan erejű a szöveg. A regény egy Svédországban fölnevelkedett magyar gyerekről szól, aki apja halála után kezdi el megérteni a múltját. A múltját, amely összefonódik Magyarország kaotikus közelmúltbeli történelmével. A gyerek (aki már felnőtt) élete talajtalan, de ez a talajtalanság valahogy az egész világra vonatkozik. A regény mégsem csupán nyomasztó, láthatóak stabil pontok, pillanatok, békés teázások. A nyomasztó alapokon időről időre áttör egy jobb élet lehetősége, és talán mintha a szöveg legvége is ezt (az újrakezdés lehetőségét) erősítené.

Julio Cortázar: Játékok

Nem sok választott el tőle, hogy ezt a novelláskötetet a top5-be jelöljem. Az argentin Julio Cortázarról azt szokás tartani, hogy "a legeurópaibb dél-amerikai író". Ezt nagyjából úgy tudom lefordítani magamnak, hogy benne van a "márquezi", "borgesi" zsenialitás és egzotikum, de európaias fegyelmezettséggel, hagyománytisztelettel ötvözve. Ezek a novellák egytől egyig zseniálisak, azt hiszem, a novellairodalom csúcsai közé tartoznak. Közös vonásuk, hogy a hétköznapiság vizébe beledobunk egy kavicsot, amitől az fölfodrozódik. Egyszer csak elveszítjük a talajt a lábunk alól, és nem értjük, mi van velünk. Aztán visszatérünk a valóságba, de immár az élmény emlékével a tudatunkban. Az egyik novella például egy forgalmi dugóról szól az egyik Párizs felé vezető autópályán. De ez a dugó valahogy hosszabb a megszokottnál, hosszú éjszakákat töltünk a kocsiban, és még mindig tart, hónapok múlnak el, lehullik az első hó is. Aztán végre vége, és megyünk tovább. Cortázar hatalmas írónak tűnik, biztosan fogok még olvasni tőle.

Nádas Péter: Minotaurus

Nádas Péterről talán érdemes megjegyezni (ha valaki esetleg nem tudná), hogy a legnagyobb még élő magyar író. Ez a kötete a korai elbeszéléseit gyűjti aránylag vaskos kötetbe. Amikor elkezdtem olvasni, ujjongtam a gyönyörűségtől: micsoda letisztult próza! Minden mondat le van csiszolva, ki van kalapálva. Azt jegyeztem föl magamnak, hogy érződik, mennyire élvezte a szerző a saját mondatait, milyen kéjes örömmel gyönyörködött bennük. A történetek gyerekkori emlékeket dolgoznak föl, melyek életrajzi háttere azonban többnyire elmosódott. (Még nem jutott rá alkalmam, hogy nekifogjak Nádas legutóbbi könyve elolvasásának, mely a Világló részletek címet viseli, és grandiózus, 1300 oldalas memoár; miután eddig kizárólag csak jót hallottam és olvastam róla, továbbá mivel Nádas két óriásregényét, az Emlékiratok könyvét, illetve a Párhuzamos történeteket a magyar (és világ-)irodalom csúcspontjai között tartom számon, ez minden bizonnyal előbb-utóbb megtörténik majd.) Néhány novella egészen kitűnő, de az időben előrehaladva az érződik, hogy Nádas "kinőtte" a műfajt, egyszerűen többet akar elmondani, mint amennyi egy novellába belefér. Így a kötet nagyjából ott végződik, ahol aztán a nagyregények elkezdődnek. Ebből fakadóan azok az írások tetszettek a kötetből a legjobban, amelyek "igazi" novellák, történettel, emberekkel, alakokkal. Mint például a Biblia vagy a Klára asszony háza címűek.

Tar Sándor: Szürke galamb

Terveztem, hogy fogok idén krimiket olvasni, és Tar Sándor művéről tudtam, hogy a legjelentősebbnek tartott magyar bűnügyi regények egyike. Ezzel együtt ennek a könyvnek a nyelvezetét nem tudtam megszokni, megszeretni. Valahogy épp az ellentéte Nádasnak; a szerzőnek nincs ideje gyönyörködni a mondataiban, az események pergésében megállni sincs idő, nemhogy gondolkodni. Legeza Ilona könyvismertetőjéből idézek: "Tar Sándor művében azonban a pokol jelenik meg, méghozzá nem démoni lángokkal, tüzes-fanfáros hangszereléssel, hanem undorító banalitással, a mindennapokba ágyazva, és azokat aláaknázva, az emberi gesztusokba rejtőzve, a köznapi, szinte már megszokott ostobaság, kisszerűség és nyárspolgári önteltség fokozásával." A helyszín egyébként Debrecen, a kor pedig a '90-es évek. Mindkettőnek a legrosszabb vonásai domborodnak ki, pozitív szereplőt nagyítóval is nehéz találni, szóval borzalmas az egész. (Nemcsak Nádasnak ellentéte, de Pasolininek is, aki a római társadalom hasonló mélységeit megejtő szeretettel ábrázolja.) Azért nem mondom, hogy rossz könyv; aki Magyarországnak főleg a visszájával érintkezik, annak számára egyenesen alapmű lehet.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Ez viszont minden krimiolvasó alapműve. Hogy én mennyire nem vagyok az, azt már eleve megmutatja, hogy csak most került kezembe. Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom; nyilván lebilincselően izgalmas könyv.

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Ez is egy olyan könyv, amelyet ismerni szokás, ha máshonnan nem, a világhírű film okán, amit forgattak belőle. Borzasztóan nehéz olvasni, nyomasztó és kellemetlen a légköre, ami nem csoda, tekintettel arra, hogy egy elmegyógyintézetben játszódik. De persze az alapja a kapitalizmus-kritika (az "üzem" kritikája): az "üzem" bizonyos embereket, jellemzően olyanokat, akik nehezebben alkalmazkodnak, félresodor, kisodor a társadalom peremére. Holott köztük esetleg sokkal értékesebb emberek is vannak, mint az üzem irányítói között. Jön egy ember, aki föllázad a rendszer ellen, és föllázítja a többi lakót is, megmutatja nekik, hogy lehet szabadon is élni. A küzdelembe ugyan belepusztul, de közben olyan napokat élnek át, amelyek miatt nem lehet mondani, hogy nem érte meg.

A magyar irodalom legszebb novellái - Századforduló

A "türelmetlen és késlekedő félszázad" (Németh G. Béla) kevés nagy művet, nagy regényt hozott a magyar irodalomban, de nagyon sok apró kincset, és mindenekelőtt bőséges novellairodalmat. Ez a gyűjtemény tizenkét szerzőtől hoz huszonnégy novellát, kimondottan azzal a céllal, hogy kedvet csináljon a további olvasáshoz. Teljesen ismeretlen szerző nyilván nem volt köztük számomra, leginkább azt akartam tisztázni magamban, hogy kik azok a szerzők, akikkel behatóbban szeretnék még foglalkozni. Mikszáth nyilvánvalóan messze kiemelkedik a korból, egy utánozhatatlan zseni volt, de tőle már nagyjából mindent elolvastam. Ki az, aki a nyomába jön? Gárdonyi? Bródy Sándor? Lovik Károly? Jómagam a kötet alapján három nevet jegyeztem föl magamnak: Ambrus Zoltánt (őt már nagyon régóta szeretném behatóbban megismerni), Gozsdu Eleket (szerintem nagyon magas színvonalon írt), illetve Tömörkény Istvánt (aki már-már móriczi mélységekbe hatolt le a magyar vidék leírásában).

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér

Erről a könyvről írtam már e blogon. Kétségtelenül határeset, hogy fikciós műnek tekinthető-e, hiszen alapvetően önéletrajz, avagy inkább egy önéletrajz részlete. De a különböző idősíkok és terek kreatív keverése miatt számomra mégis elsősorban regény, avagy valamiféle regényszerű mű. A témája: hogyan élte meg Erdély (az erdélyi magyarság) a második világháború utáni időszakot, a kommunizmust? Hogyan élik meg a modernizálódást? Sütő fiatalon hitt az egyenlőség, az új társadalom eszményében, így leírása a megértés és a kritika ötvözete. A könyv igazi értéke az erdélyi élet és táj mikroklímájának bemutatása.

Tersánszky Józsi Jenő: Legenda a nyúlpaprikásról

Ez egy nagyon kedves, vékony kis könyv arról, hogy nem igaz a mondat, mely szerint mindenki annyit ér, amennyije van. A főhős egy (kvázi) hajléktalan, nagyon egyszerű, derűs öregember, Gazsi, akinek minden álma, hogy egyék egyszer egy finom, meleg, gőzölgő, ízletes, fűszeres nyúlpaprikást. Hogy sikerül-e? Sok minden történik az elbeszélésben (?), de ilyesmi speciel nem. Azért van benne hepiend, meg persze nagyon sok humor és fordulat.

És akkor következzék az öt kiválasztott könyv.

5. Michel Houllebecq: A térkép és a táj

Mikre nem jók a németórák! Egyik tanítványom említette, hogy épp ezt a könyvet olvassa; de a német nyelvű tartalomismertetését egyáltalán nem értettem (ez nem a tanítvány hibája!), az mindenesetre "lejött", hogy meglehetősen érdekes könyv lehet. Michelin-térképeket festő festő, aki világhírű lesz? Szerepel benne a szerző is, de nem ő a festő? Mi van? Szerencsére benn volt a könyvtárban, és el is olvastam. Remekmű. A főszereplő csakugyan egy festő, aki egy idő után inkább fényképész lesz, majd Michelin-térképek festésével gazdagodik meg. Egyik kiállítása megnyitására kéri föl Michel Houellebecqet, akiről a regény emlékezetes képet rajzol. A két főszereplő egyaránt a végletekig aszociális, emberkerülő (gyűlölő?), magába forduló, depressziós, mindkettejükkel csak úgy "történnek" a dolgok; például hogy hihetetlenül gazdagok lesznek. Világosan megmutatkozik gazdagság és szegénység viszonylagossága, az, hogy nem ez számít. Mi számít? Mintha nem számítana semmi sem. "Megunt a világ engem, és én is őt." Ez a regény mottója. De aztán történik még egy s más, például meghal az egyik főszereplő. És rájövünk, hogy mégse mindegy minden. Francia ízléssel és irodalmi színvonalon megírt könyv, tényleg tudom ajánlani mindenkinek, aki a lét értelmén szeret elgondolkodni.

4. Márton László: Hamis tanú

Erről a könyvről írtam már egy ismertetést a New Deal blogra. Azóta eltelt persze némi idő, és nagyobb a távlatom. Most úgy látom, hogy a Hamis tanú egy nagyon nagy író magas színvonalú könyve, amelyet mindenkinek tudok ajánlani, akit érdekel Magyarország, és szeret olvasni; de érzem, hogy az idő kicsit koptatja a regényt. Már nem érzem azt a hatalmas lelkesedést, mint amit olvasás közben vagy közvetlenül utána. Miért? Nem tudom; talán Márton virtuozitásából fakad ez; lehengerli az olvasót olvasás közben, de kicsit mintha magát is lehengerelné. (Esterházy Péter hatása hasonló.) Ez nem azt jelenti, hogy ne ajánlanám továbbra is bátran és nagyon szívesen a Hamis tanút. Mindent megtudunk belőle a magyarországi kisszerűségről és butaságról, igazi közép-európai humorral és irodalmi igényességgel megírva. De vannak mélyebbre hatoló könyvek is, most így érzem.

3. Háy János: A gyerek

Ezt régebben olvastam, mint Márton könyvét, de erősebben bennem van most. Egy vidéki gyerek (a regényben mindvégig következetesen csak "a gyerek") története ez, aki szerencsét próbál a fővárosban, és könnyűnek találtatik, majd szerencsét próbál Szegeden is (ami ugye ugyanaz, mint Pécs, Debrecen vagy Miskolc; csak a sorrenden lehet vitatkozni, bár általában: Pécs, Debrecen, Szeged, Miskolc; esetleg: Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc), de könnyűnek találtatik ott is. Marad az alkohol. A fő történet mellett még van ezer fiktív, elvarratlan szál is, melyek a lehetséges sorsokat mutatják be. Ezek túlnyomó többsége szintén borzalmas; a házasságok pokoliak, az élet kilátástalan. Egyedül az elbeszélés tündéri. Nekem ez a regény elsősorban arról szól, hogy a felelősség sohasem pusztán egyéni, de soha nem is pusztán közösségi. Az emberek sorsa egybefonódik, mindenki felelős mindenkiért, de mindenki felelős önmagáért is. A félresiklott életekért felmentés nincs, de részvét nagyon is lehetséges. Magyarország története ez a hetvenes évektől napjainkig.

2. Oravecz Imre: Ondrok gödre és Kaliforniai fürj

Erről a két könyvről is írtam a New Deal blogra; de Márton regényével ellentétben az azóta eltelt időben nem halványulást érzek, hanem folyamatos erősödést. Ez a két könyv nem hagy nyugodni, rejtélyként áll előttem. Valahányszor rágondolok, valami különös melegséget és szomorúságot érzek, részletei újra és újra fölidéződnek bennem, a hatalmas vonatozás Észak-Amerikában, az óriási kaliforniai kirándulások, a két könyv világának szinte érthetetlen kontrasztja.

Tanultuk az egyetemen, hogy mindig vannak egy regénynek megoszthatatlan, túlságosan személyes olvasatai. Elmondok egy ilyet, hátha valaki mégis rezonálni tud rá. Nem sokkal azután, hogy elolvastam a két kötetet, hivatalos voltam az egyik unokatestvérem esküvőjére. Nagyon hangulatos, csodálatos esküvő volt, ráadásul elég hamar fejembe is szállt az alkohol. Aztán ahogy elkezdődött a táncolás, megszólalt egy hetvenes évekbeli világsláger, a Seasons in the Sun. És megdöbbentem. Hiszen ez ugyanarról az érzésről szól, mint a regény! Másnap, otthon megkerestem a neten, és azóta vagy százszor meghallgattam, remélve, hogy közelebb jutok a rejtélyhez. "Together we climbed hills and trees, learned of love and ABC-s, skinned our hearts and skinned our knees." Ilyenek történnek a regényben is! De micsoda döbbenetes különbség van a '70-es évek világa és a regény ideje között! Vagy mégsem? Hiszen éppen ez az! Az USA számomra mindig is azért tűnt olyan idegen és lelketlen világnak, kicsit olyannak, mint a mai Dubai vagy Katar, mert nem éreztem a múlthoz való szerves kapcsolódását. A Kaliforniai fürj viszont pontosan azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki az USA mai képe, hogyan teremtett az ipar polgárosult életet, majd olyanfajta "könnyű" életet, amilyet a populáris kultúrából ismerünk. Ráébresztett a fejlődés szervességére, és ezt a szervességet megéreztem ebben a hamisítatlanul hetvenes évekbeli slágerben is. Meg persze mást is. Seasons in the sun... Mit jelent ez? Évszakok a napon? Szóval hosszú-hosszú kirándulások emlékei, gyerekkor, szerelem, egy új világ. Mindannak újdonsága, ami Ondrok gödrében nem volt lehetséges. "You gave me love and helped me find the sun." Micsoda szakadék Ondrok gödre egyszerű és borzalmasan nehéz élete után! És mégis: Ondrok gödre az igazi. Ez a kettősség szinte szétfeszíti az embert, akár a dalban a napfény és a halál együttjárása.

1. Thomas Mann: József és testvérei

Vannak regények, amelyek elolvasása nélkül ugyan le lehet élni egy életet, de minek. A József és testvérei ez a kategória. Thomas Mann sehol sem brillírozik annyira, mint itt. Iróniája sehol sem szeretetteljesebb és tündéribb, sehol sem emberbarátibb. Ha Nádasnál azt írtam, élvezettel gyönyörködik a saját mondataiban, úgy ez Thomas Mannról is elmondható, azzal a kiegészítéssel, hogy az élvezetbe itt valamiféle kaján mosoly vegyül. Mit idézzek belőle, honnan idézzek? Bárhová lapozok, varázslatot látok. Idézem az elejét, ahol megismerjük azt a sajátos mitológiát, melyen az egész regény alapul, és amelyben Thomas Mann-nal együtt mi is gyönyörű eszmét látunk:

Hogy Isten megteremtette a jó és rossz világát, s részvéttel viseltetik iránta, fenséges szeszély szemükben, amely sérti őket, mivel valószínűleg inkább joggal, mint jogtalanul azt gyanítják emögött, hogy az Úr megcsömörlött hozsannázó tisztaságuktól.

Az Isten az, aki minden rosszaságával, hibájával, ostobaságával együtt szereti az embert, és amíg csak lehet, támogatja, még ha ezt a Szigorúság Birodalma (az angyalok serege) nem is nézi jó szemmel. A Sátán éppen azért vettetett le a mennyből, mert nyíltan föl is vállalta neheztelését. Nyíltan megmondta, hogy bizony az ember nem érdemel semmiféle tiszteletet és hódolatot.

Az Isten azonban "túlszereti" az embert, akár Jákob Józsefet, vagy József önmagát. Ebből fakad aztán minden katasztrófa. József azonban tanul ebből, és csodálatos, jézusi személyiségével helyrebillenti a kizökkent időt.