Ez egy szerzetesi szakma.
Tegnap este véletlenül kapcsoltam oda az M2 csatornára, ahol a filmklubban Az órák című filmről (pontosabban inkább annak apropóján) beszélgettek az egyik főszereplő, Nicole Kidman hangját szinkronizáló Györgyi Annával. Igazándiból egyáltalán nem akartam megnézni a beszélgetést (általában untat az ilyesmi), de az egész egyből olyan érdekesen indult, hogy ott ragadtam. Már az első mondatokból kiviláglott, hogy Györgyi Anna egy kivételesen intelligens, értelmes, rokonszenves ember.
Először arról beszélt, hogy mi ragadta őt meg a filmben, és hogy például az anyaság problémája. Hogy egy anyának mindennapos dilemmája, mennyire lehet "önző", hol húzódik a határ az anyai hivatástudat és az önfeláldozás között.
Aztán elkezdte méltatni Nicole Kidman játékát, aki a filmben Virginia Woolfot alakította kitűnően. Ez is tetszett, mint ahogy mindig tetszik, amikor valaki egy szakmai teljesítményt szakmai szemmel méltat. Valahogy a valóság közelébe érkezünk ilyenkor, mert a valóság minden eleme ilyen teljesítményekből épül föl a használati tárgyaktól kezdve a hatalmas épületekig. Apámra is mindig fölnéztem, amikor (mint galvanizáló kisiparos) egy-egy árusnál egy termék galvanizálásának minőségéről beszélt.
Még amikor a műsorvezető (szerintem) értelmetlen, megválaszolhatatlan kérdést tett föl, Györgyi Anna akkor is kisegítette őt: elkerekedett a szeme, majd elgondolkodott, és tökéletesen adekvát választ adott. (Konkrétan arra a kérdésre gondolok, hogy voltak-e az életében meghatározó órák, és ha igen, melyek voltak azok.)
Egyszóval: a beszélgetés egésze magával ragadott, úgy éreztem, hogy egy bölcs, intelligens, értelmes nő beszél hozzám a képernyőn át. Át is gondoltam magamban, mit jelent az értelmes szó: azt jelenti, hogy az ember értelmet ad a másik szavainak. A duzzogó, dacos, buta emberek nem látják embertársaikban a megérthető szavak üzenetét. Aki értelmes, az értelmet ad a világnak. Egy nőben ez legalább annyira vonzó tulajdonság, mint egy férfiben.
A legemlékezetesebb számomra az a mondata volt, amelyet a színészi szakmáról mondott, ellentmondva annak az általánosan elterjedt elképzelésnek, hogy a színész élete könnyű, felelőtlen, kicsapongásra hajló:
Ez egy szerzetesi szakma.
Hogyan érthette ezt? Alighanem úgy, hogy a színésznek az egész testét és lelkét alá kell rendelnie a feladatnak. Nem ehet akármit, nem ihat akármit, nem hízhat el, és folyamatosan hoznia kell magát, nem kényelmesedhet bele abba, amit már elért. Úgy kell élnie, mint egy szerzetesnek: folyamatos kapcsolatban az istenséggel, mely nála nyilván a színművészet múzsája.
Talán az ilyen nagy szavak (színművészet, múzsa) persze nem is egészen illenek ide. Erről is beszélt Györgyi Anna. Ha őt megkérdezik, hogy mi a szakmája, azt mondja, színész; és ha kiírják a képe alá, hogy "színművésznő", azt nem is tudja hova tenni. Ő úgy tekint magára, mint akinek van egy dolga, amit a lehető legjobban igyekszik elvégezni. Mindent, a legapróbb feladatot is a tőle telhető legjobb minőségben. De itt sem hagyta el az intelligenciából fakadó realitásérzék: nyilván egy ócska kommersz film kevéssé tehetséges színésznőjét más lelkesedéssel szinkronizálja, mint Nicole Kidmant, amikor a pszichésen terhelt Virginia Woolfot játssza briliánsan. De akármi is a feladat: az csak egy feladat, amit lehet jól is és rosszul is végezni, és nem kérdés, hogy jól kell.
Úgy érzem, minden egyes szakmára vonatkoztathatók ugyanezek az igazságok. Lehet, hogy nem mindegyik egyformán "szerzetesi"; de mindegyik igényli az ember odaadását. Ezt az odaadást hívják szakmai alázatnak. Ez építi, ez teremti meg magunk körül a világot, ez teszi ilyenné vagy olyanná.
Addig bízhatunk egy szerethetőbb világban, amíg sok hasonló szemléletű ember él, alázattal a munkájára figyelve. Mindig jó érzés megismerni egyet közülük.
