During those days, when you inquired of any sleepy-eyed young Hungarian writer what he was working on, he would invariably say: "I'm writing a play for Hollywood."

Hogy mi mindenre nem jó az internet, azt el sem tudtuk volna képzelni, amikor még nem volt.

Kijött nemrég egy EU-s statisztika arról, hogy a magyarok 84%-a facebookozásra használja a világhálót, ami az egész EU-ban a második legnagyobb arány. (Ha jellemezni kellene hát népünket, ezt kellene mondanunk: a magyar az a nép, amelyik facebookozik.) Magam is látni szoktam utazás közben embereket, akik okostelefonjaikon egykedvűen görgetik végig a hírfolyamukra beérkező képeket, mémeket és videókat, olykor egy-egy lájkot elhelyezve az adott információegység alá. Mindig elfog valamiféle szorongásszerű érzés, amikor látom ezt. Hát csak ennyi az egész? Ennyire érdekel minket a többi ember? Egy másodperc, egy gyors lájk, egy biccentés erejéig? A személyes kapcsolatok minősége alighanem sohasem volt még silányabb, gyengébb, felületesebb, mint ebben a digitális korban. Az, hogy mi van a másik emberben, a gondolatai gyökerében, a lelke mélyén, hogy hogyan áll össze benne a létezés ideje, és hogyan kezeli korunk minden korábbinál kibogozhatatlanabb komplexitását, többnyire még kérdés formájában sem jelenik meg horizontunkon.

Ámde dicsérni jöttem az internetet, nem temetni. A felületi találkozások olykor kiszámíthatatlan módon képesek elmélyülni.

Angoltudásom karbantartása, szinten tartása, esetleg fejlesztése végett kezdtem el hozzászólásokat írni a legnagyobb nemzetközi turisztikai portál Budapest-fórumoldalára. Úgy gondoltam, hogy ha valamiről az átlagnál talán többet tudok, akkor az épp Budapest. Persze szállodákat meg éttermeket ajánlani nem tudok (ilyeneket nemigen szoktam fölkeresni), de az utcákról, a tömegközlekedésről, a kerületekről és a város történelméről (kultúrájáról) az idők során részben kényszerűségből, részben kíváncsiságból viszonylag kiterjedt ismeretekre tudtam szert tenni. És ahogyan az lenni szokott: a fórumra írogatók szépen lassan egyet s mást megtudnak egymásról. Így kezdtem levelezni az egyik ottani Budapest-szakértővel, egy idős New York-i jogásszal, aki minden évben hosszú hónapokat tölt Budapesten, és le van nyűgözve a város vibráló kulturális életétől. Válaszolnom persze a levelekre egyáltalán nem könnyű, az angolom finoman szólva is csikorog, dehát éppen arra való az egész, hogy fejlődjek a nyelvben, eszembe jussanak a régesrég mélyre süllyedt szavak, fölelevenítsek újakat, gyakoroljak, kilazítsam a görcsöket, bátrabb legyek. És mondhatom, a módszer működik. Persze még most is dadogok, ha egy turista leszólít az utcán, de ma már (a magam gyötrelmes módján persze) útba tudom igazítani, tudok segíteni, megtalálok egy-egy odaillő szót.

Az illető jogász édesapja magyar volt, még a második világháború előtt (nagyjából a harmincas évekig) Budapesten élt, és lubickolt a város rendkívüli kulturális életében. Ismerte a kávéházak világát, újságíróként mindig értesült a legfrissebb pletykákról, sok-sok délutánt töltött el a New Yorkban, szóval egy igazi pesti bohém volt. És írt is egy könyvet Budapestről (és Magyarországról), immár az Egyesült Államokban, a '60-as években, Strictly from Hungary címmel. Ezt a könyvet megkaptam ajándékba a fiától, aki 2004-ben újra kiadta a kötetet, saját előszavával, mely önmaga is egy anekdota arról, hogy hogyan szerezte vissza a fiú apja elveszített magyar állampolgárságát.

Pár napja kezdtem el olvasni a könyvet, nagy kihívásnak tekintem, próbára akarom tenni magam, hogy mennyit értek belőle. Ha jobban visszagondolok, életemben mind ez idáig egyetlen angol nyelvű könyvet olvastam végig, egy Lionel Messiről szóló életrajzot, amelyet — hatalmas meglepetésemre — szótár nélkül az utolsó szaváig értettem.

A meglepetésem most sem kisebb, ugyanis ezt a könyvet is értem, pedig általában a villamoson olvasom, és okostelefon híján esélyem sincs gyorsan szótárazgatni közben, de ha egy-egy mondat még nem is mindig egészen világos, a szövegösszefüggés végül mindent szépen megvilágít. Az olvasás tehát sikerélmény számomra, de azért több is annál: élmény is.

A lapokon a második világháború előtti Budapest elevenedik meg, az a korszak tehát, amelyről már e blogon is többször írtam, egy könnyed, csevegő tárcaíró magyaros humorú anekdotáiban. Hogy milyen volt az a kor (egy pesti, polgári értelmiségi számára), azt talán mindennél jobban kifejezi ez a mondat:

During those days, when you inquired of any sleepy-eyed young Hungarian writer what he was working on, he would invariably say: "I'm writing a play for Hollywood."

Valahogy így tudnám lefordítani: "Azokban a napokban, ha bármelyik kialvatlan szemű fiatal magyar írótól megkérdezte az ember, hogy min dolgozik éppen, mindegyik ugyanazt felelte: 'Hollywoodnak írok darabot'."

A magyar kultúrának élő, szerves kapcsolata volt a világ centrumával. A szerző, Ladislas Farago, persze a maga újságírós, esszéisztikus, könnyed felületességével 1867 és 1947 közé teszi Magyarországnak azt az időszakát, amelyikben kilépett a világ számára a teljes ismeretlenségből, és élő kapcsolatot épített ki a nyugattal, hogy aztán a kommunizmus ismét izolálja Magyarországot, és minden értelemben elzárja a polgári kapitalista világ pezsgésétől. Amikor a szerző 1975-ben ismét Magyarországra látogatott, úgy ítélte meg, hogy az a Budapest már nem az a Budapest, amelyet ő megismert. Elveszett a vibrálása, kulturális pezsgése, sokszínűsége, sajátos kozmopolitizmusa. (Hogy aztán persze a fia megérhesse azt is, hogy ez a pezsgés visszatér, és manapság a város ismét kezd hasonlítani ahhoz, amilyen akkoriban lehetett.)

Köztudott, hogy Hollywoodban nagyon sok magyar dolgozott, de még több magyar volt, akiről nem köztudott, hogy Hollywoodnak is dolgozott. Például a könyv szerzője, a kötet általam eddig olvasott talán legjobb anekdotája szerint, melyből az idézetet is vettem. Mert ha arról van szó, hogy nincs az ember zsebében pénz, és mondjuk szeretne inni vagy akár enni is, akkor könnyen válik opportunistává, főleg ha megjelenik a színen (vagyis a New Yorkban) a hollywoodi kapcsolatokat ápoló menedzser, akinek egy darabötletet bármikor el lehet adni. Igaz, a darabot ott helyben kell rögtönözni, mert persze terv nincs semmi, de vannak pillanatok, amikor a kétségbeesés módfelett kreatívvá teszi az éhes embert.

Ez a vibrálás, kreativitás, bohém vakmerőség minden történetből átjön, és korrajzzá nő. Az olvasó büszke lesz rá, hogy budapesti. Fölmerül benne, hogy micsoda erő, micsoda potenciál rejtőzik ebben a városban, melyet ha nem nyomnak vissza, elburjánzik, és világhírig röpít tudósokat, művészeket, filmeseket, no meg persze szélhámosokat, csalókat és bolondokat is.

Strictly from Hungary a könyv címe, melyet önkéntelenül úgy fordítottam magamnak: Szigorúan Magyarországról. De talán félrefordítottam. Mert a könyv hátsó borítóján van egy ilyen szöveg: "Farago's remininscence validates what most Hungarians believe: that Hungary is the center of the world and that everyone has some connection to the land of the Magyars. In that spirit, Farago learns that George Washington himself was "strictly from Hungary". (Faragó visszaemlékezései megerősítik azt, amit a legtöbb magyar hisz: hogy Magyarország a világ közepe, és hogy mindenkinek van valamilyen kapcsolata a magyarok országával. Ebben a szellemben Faragó azt is megtanulja, hogy maga George Washington is "biztosan magyar volt".) Szóval talán valami olyat jelent a cím, hogy "Bizonyára magyar"?

Nem tudom, én csak tanulom ezt a nyelvet.

De az azért egyértelmű, hogy az öndicséret iróniába hajlik. Mint minden boldog korban, és minden boldog embernél, aki nem csinál presztízskérdést belőle, hogy szeressék.