Gondold meg, csak az ember néz meccset.
Pár nappal ezelőtt Oroszországban megkezdődött a 21. labdarúgó világbajnokság (közismertebb nevén: vébé), mely nemcsak emberek millióit szögezi képernyők és kivetítők elé, hanem engem is. A világ legnézettebb sporteseményéről van szó, nagyon sokak közös flow-élményéről, mely hetekig elvonja a figyelmünket szinte minden egyéb, fontos vagy kevésbé fontos tevékenységünktől, a hírektől, a gondoktól és egész magánéletünktől, hogy azt színes mezben rohangáló férfiak irányába terelje, akik egy bőrgolyót igyekeznek minden erejükkel egy hálóval kibélelt kapuba bejuttatni.
Erről a négy (sőt igazából, tekintettel a vébével szinte azonos minőségű élményt nyújtó Európa-bajnokságra, két) évente ismétlődő eseményről nekem gyakran eszembe jut egy régi emlék. Egy meleg nyári napon hazajött a legidősebb bátyám (ő huszonéves volt, én tizenéves), és elmesélte, hogy találkozott az utcán egy ismerősével, nyilván egy gimnáziumban megismert cimborájával. Ez az illető azt mondta neki, amit bátyám a családunkra igen jellemző gunyorossággal idézett: "Engem a következő egy hónapban nemigen lehet majd az utcán látni."
Az idézet nekem volt címezve. Pedig éppen ez a bátyám volt az, aki engem bevezetett a futballnézés szenvedélyébe. Még a nyolcvanas években kezdődött az egész. A '86-os vébét (öt éves voltam) még egyáltalán nem láttam, akkoriban a dolog még a legkevésbé sem érdekelt, de határozott emlékeim vannak Piquéről, a vébé kabalafigurájáról, a mindent átható vébélázról, a "Ria, ria, Hungária!" szólamokat skandáló szurkolókról, a magyar zászlókról, a Dolly Roll-slágerről, amely a magyar válogatottnak amolyan hivatalos vébédala volt, és a nyárról, amely mindezt elhozta. Az "irapuatói katasztrófából" persze semmit sem értettem, már csak azért sem, mert a meccsek magyar idő szerint már bőven az alvási időmben játszódtak, de az emlékfoszlányok tanúsága szerint azért megéreztem, hogy történt valami rossz, amit én ugyan nem értek, hogy miért rossz, de a kezdeti eufória mintha átalakult volna a vébé második hetére.
A '88-as Eb-ből már sokkal többre emlékszem; de az igazi áttörést 1990 hozta el. Akkor már szinte rutinos focinézőnek számítottam, láttam én már (persze a bátyáimmal együtt) sok mindent, bajnoki és válogatott meccseket (talán egy Üllői úton lejátszott Magyarország-USA 2-0-s meccs volt a vízválasztó; sose felejtem el azt az érzést, amikor Limperger lövése nyomán a hálóban landolt a labda); és immár tudatosan vártam az eseményt, készültem rá, dobogott a szívem előtte. És nem is csalódtam, a '90-es vébé számomra mind a mai napig meghatározó élmény, minden meccsre emlékszem, mindegyiknek azonnal meg tudnám mondani az eredményét, és azt is, hogy éppen hol néztem, mit csináltam közben, hol tartózkodtam. (Sajnos nem láttam mindegyik mérkőzést, mert két, egyébként idilli hetet a nyárból a nagymamám és nagynénéim Fürj utcai lakásában töltöttem, akik nem voltak akkora futballrajongók, mint én.)
Az 1990-es világbajnokságot általában a legpocsékabb, leggólszegényebb világbajnokságok közé szokták sorolni, számomra mégis az marad mindmáig az etalon, az hozta el a leghatalmasabb élményeket; a német-kolumbiai meccs utolsó perces drámáját, Higuita kapus cselsorozatát Kamerun ellen, a belgák elképesztő góljait Dél-Korea ellen, és sok hasonlót. Rokonszenveim és ellenszenveim akkor alakultak ki, és azóta alig-alig módosultak. Nem szerettem a brazilokat és az angolokat (ezeket túlfújt csapatoknak éreztem, akik messze unalmasabbak, mint amilyennek beállítják őket), tetszett viszont a németek és a spanyolok gólgazdag játéka. A kedvenceim azonban, akiknek drukkoltam, az olaszok voltak. A csodálatos sötétkék (azúrkék) mez a zöld gyepen a nyári éjszakában úgy hatott rám, mint valami drog, elbűvölt, a nevek hangzásával együtt: Baresi, Bergomi, Maldini, Giannini, Donadoni, Vialli... Hát van ezeknél a neveknél gyönyörűbb?
A futballnézés tehát esztétikai élmény volna? Volt alkalmam gondolkodni ezen a kérdésen. Tényleg? Miért néz az ember meccset? Mi ennek az értelme? Anyagi haszna biztosan nem származik belőle. Egyáltalán: mi történik az emberrel meccsnézés közben?
Esterházy Péter mondata jut eszembe, aki hatalmas futballrajongó volt, sőt könyvet is írt a futballról (minden focirajongónak csak ajánlani tudom), és kétségtelenül hajlott rá, hogy a kérdést filozofikus módon közelítse meg:
Gondold meg, csak az ember néz meccset.
Ez a mondat, mint Esterházynál szinte minden, parafrázis, eltorzított idézet. Az eredeti mondat Máraié: "Gondold meg, csak az ember olvas." Márainál még az olvasás az emberi attribútum, E.P.-nél a meccsnézés.
Aki igazán sznob és igazán rosszindulatú (sajnos a magyar közbeszédben mindkét típus sűrűn föllelhető), az E.P.-t az ilyen megnyilvánulásai miatt kezdi ki, tartja másodrangúnak és hasonlónak. Hogy mer becsmérelni egy olyan magasztos dolgot, mint az olvasás? Hogy mer poénkodni Márain?
Holott a mondat nem poénkodás, hanem Máraiénak a továbbgondolása, elmélyítése, enyhén gunyoros mosollyal való ellátása, a benne levő (a benne eleve meglévő) feszültség fölszikráztatása.
Az emberről valóban sok minden elmondható: eszközkezelő és eszközkészítő állat (de tudjuk, hogy az orángutánok is készítenek eszközöket); beszélő állat (de tudjuk, hogy nyelve sok állatnak van); játszó állat (de tudjuk, hogy számtalan állatfaj szokott játszani); gondolkodó állat (de tudjuk, hogy a gondolkodás fogalmát nehéz volna egzaktul definiálni); ám mivel a definíciók rendre kicsorbulnak az élővilág meghökkentő változatosságán, igényeljük az újabbakat és újabbakat. Miért ne mondhatnánk például, hogy az ember az egyetlen állat, amelyik olvas? Azaz, látszólag nem csinál semmit, egy helyben ül, és bámul bizonyos rendszerbe rendezett kriszkrakszokat. Ilyen badarságot tényleg egyetlen állat sem művel rajta kívül! Vagyis talán éppen ez teszi az embert többé, mint az állat. Hogy az ember nem mindig cselekszik; képes egyet hátra lépni, és a cselekvés előtt (vagy után?) olvasni, azaz képzelődni, nem valós dolgokat a tudata elé vetíteni, azokon merengeni, azokon fölháborodni vagy azokat helyeselni.
És nem hasonlóképpen értelmetlen cselekvés a meccsnézés? Nem ez is a képzeletünkről szól? A meccsnézés azt is jelenti, hogy elemelkedünk a (lét)harctól, nem veszünk részt benne, csak bámuljuk. Idegileg és lelkileg azonosulunk a harcoló felekkel, átéljük a győzelem örömét és a vereség keserűségét (vagy a döntetlen mélyen filozofikus kettősségét; hiszen a döntetlen létezése már önmagában filozofikus mozzanata a futballnak); szóval a testünk reagál minden ütésre, akár adjuk, akár kapjuk; de közben mégse mi harcolunk.
A meccsnéző ember olyan empatikussá válik, olyan beleérzővé, amilyen ember csak lehet. Nem azért sajnálja a vesztest, mert átgondolja, hogy biztos milyen rossz lehet kikapni; hanem tényleg osztozik a vereségben, őt magát is pontosan ugyanannyira megrázza az esemény, mint akivel történt. Előfordulhat, hogy még jobban is. Ez már nem is empátia, ez már részvétel a drámában. Mintha a néző maga menne föl a színpadra.
Igen, így fölmenni a színpadra: talán ez volt az, amit akkor, 1990. március 20-án először éreztem, amikor Limperger Zsolt hatalmas lövése bevágódott az amerikai kapuba. Ez az én gólom, a mi gólunk, ez nem ott azzal a tizenegy emberrel történt meg, hanem velünk történik meg: mi értünk el valamit, én is, aki nézem, hiszen egyáltalán nem csupán nézem.
Természetfilmekben olykor látni a fákon majmokat, amelyek szemmel kísérik oroszlánok és antilopok életre-halálra menő küzdelmét. Úgy tűnik, mintha a majmokat érdekelné a küzdelem, talán mintha még drukkolnának is (az nem egyértelmű, hogy kinek). De vajon elkeserednek-e, ha nem sikerül a vadászat, és megmenekül az antilop? Vagy hogyha az oroszlán a sikeres, és befalja hordájával együtt ellenfele szöveteit? És várja-e, hogy jöjjön már a következő meccs? Azt hiszem, nem. Ahhoz, hogy valaki meccsnézővé váljon, rendelkeznie kell egy nagyon sajátos, nagyon emberi képességgel; azzal, hogy tudatát teljesen átadja valamelyik küzdő fél céljainak és vágyainak. Meg kell semmisítenie (legalább egy meccs vagy egy hónap idejére) saját akaratát és érdekeit, hogy azt egy rajta kívül álló esemény varázsának adja át; meg kell tanulnia, hogy a másik valójában pontosan ugyanolyan, mint ő maga, föl kell bontania énje merev határait. És ez (bármily meglepő első hallásra) valóban hasonlóan hatalmas civilizációs vívmány, mint az olvasás képessége.
