Egyebünk sincs a világon, csak az, hogy a család együtt van.
Miután megírtam a könyvajánlót idén Oravecz Imre regénytrilógiájának harmadik kötetéről, az Ókontriról, a hozzászólások között az egyik kommentelő (Prawo) ezt írta: "Ezt, vagyis ahogy az ember önmagát vagy az (akár képzeletbeli) utódait, őseit elhelyezi a térben, a szűkebb hazájában, szóval ezt még Steinbeck tudta nagyon jól megragadni, az Édentől keletre és az Érik a gyümölcs elég ismert példák erre, de ha még nem olvastad, az Égi mező és a Rosszkedvünk tele talán még fókuszáltabban foglalkozik ezzel."
Az Oravecz-trilógia rendkívüli hatással volt rám, így nagyon kíváncsi lettem Steinbeck könyveire is, melyeket egyáltalán nem ismertem. Magát a szerzőt sem. Annak a korszaknak (tehát a XX. század első felének, közepének) az amerikai irodalmából Hemingway és Faulkner volt az, aki átütötte az ingerküszöbömet; Steinbeck valahogy elbújt. A kötetcímek ismerősen csengtek, de nem kötöttem semmit se hozzájuk. Egészen addig, amíg most tényleg el nem olvastam az Érik a gyümölcs (eredetileg Grapes of Wrath) című regényt.
A regény a harmincas években játszódik, és egy oklahomai család történetét meséli el. A családot a földeket fölvásárló bank a szó szoros értelmében kitúrja a birtokáról, így kénytelen kivándorolni Kalifornia irányába. Eladják minden vagyontárgyukat, vesznek belőle egy teherautót, fölpakolnak rá, és útra kelnek. Reményük az, hogy Kaliforniában, ahol a birtokok roskadoznak a gyümölcsöktől, majd munkát találnak.
A történet innentől kezdve egy család fokozatos szétesésének, elmorzsolódásának, elszegényedésének és elnyomorodásának története. Munka ugyan van Kaliforniában, ám munkára vágyó elnyomorodott szegény még több van, és ez lefelé licitálást eredményez. Ha először egy dollárt kínálnak egy napi munkáért, akkor lesz majd, aki fél dollárért is elvállalja (nehogy éhen haljon); de aztán lesz olyan is, aki huszonöt centért, és így tovább, lefelé, mígnem előfordul, hogy valaki szó szerint ingyen dolgozik, sőt olyan is akad, aki még az egy dollárért megvehető gyapotzsák árát sem tudja megkeresni. A szegénység előbb kuporgatáshoz, majd szó szerint éhezéshez, majd éhenhaláshoz vezet. A kapitalista termelés megöli az embereket, és még csak igazi bűnöst sem lehet tetten érni: mindenki először a saját irháját félti. Nyilvánvaló, hogy az egész rendszer a bűnös. Mert miközben százezrek éheznek, a megtermelt narancsot és krumplit mázsaszám semmisítik meg a túltermelés miatt.
A kaliforniai "őslakosok" (vagyis azok, akik pár generációval ezelőtt túrták ki az indiánokat és mexikóiakat) a betolakodó bevándorlókat (nevezzük őket nyugodtan migránsoknak) lenézik és gyűlölik. Oktalanul: az oklahomai család olyan emberi erőről, tartásról és tisztességről tesz tanúbizonyságot, amely valósággal mellbe vágja a mai olvasót. Vezetőjük nem is az apa, hanem a kaotikus időkre tekintettel az anya, aki vasmarokkal igyekszik egybefogni szétzüllő családját. Ő ismeri fel legtisztábban helyzetük valóságát:
Egyebünk sincs a világon, csak az, hogy a család együtt van.
A család az az érték, és az az alap, amely még a legmélyebb nyomorúság idején is életben tart. Igen ám, de a kivándorlás, az elszegényedés, a kapitalista termelés kegyetlen viszonyai, a nyomor és az állandó lakhely hiánya éppen ezen a téren mutatják meg legvilágosabban a maguk romboló hatását. Előbb a nagyszülők pusztulnak el, talán mert ők már nem is tudnának másutt élni, mint Oklahomában. Aztán leválik a vej, elbujdosik az egyik gyerek, börtönbe csukják a prédikátort, bujdokolni kénytelen a legidősebb fivér, mígnem alig marad egyáltalán valaki.
Az anya mondata megsejteti, hogy család nélkül a válság évei nem túlélhetők. A család ugyanakkor valami mélyebb dolgot is jelent: (sors)közösséget. Világos, hogy amennyiben a dolgozók összefognának, és nem egyesével szállnának szembe az őket megnyomorító tőkés társaságokkal, eredményt érhetnének el. Ki tudnák alkudni, hogy bizonyos szint alá sohase mehessen a bér. Ki tudnák alkudni, hogy mindenkinek emberhez méltó életkörülményei legyenek, aki dolgozni akar. Ez azonban csak akkor működhet, ha teljes a szolidaritás. (A regény meg is mutatja ennek példáját: az állami táborban valóban mindenki emberhez méltó körülmények között él; mert a közösség egyfajta nagy családként működik.)
A család szó tehát nem pusztán vérrokonságot jelent. A mondat saját viszonyainkra is alkalmazható. A termelési viszonyok mindig könyörtelenek, és nem garantálják önmagukban az egyén túlélését. Az egyénnek soha nincsen semmije, mindig csak egy közösség részeként rendelkezik túlélési esélyekkel. Az anya, aki egyfajta női princípiumként a világ folyását távlatosabban képes nézni, mint a problémaorientált férfiak, megérzi ezt. Elszánása olyan hatalmas, hogy ölni lenne képes (saját családtagjait is megölni lenne képes) azért, hogy ezt az igazságot mindenki fölfogja.
Szerencsénkre ma olyan korban élünk, amikor a mindennapi megélhetésünk nincs fenyegetve, enni legalábbis tudunk, fedett lakhelyünk is van. A regény igazsága mégis vonatkozik ránk, és nem csak akkor, ha éppenséggel háborúk elől menekülünk, vagy aluljárókba vackolódva éjszakázunk. A teljes elhazátlanodástól és elállatiasodástól ugyanis csakis a család (a másokkal vállalt sorsközösség) menthet meg minket hosszú távon. A mennykő bármikor beüthet, és akkor kell valaki, kellenek valakik, akikben feltétlenül megbízhatunk. Egyebünk sincs a világon, ami valóban a miénk.
