A szocializmus hatalmas hazugsága, hogy közösségi társadalmat épít, ugyanis a valóságban individuumokra hasította még a kisközösségeket is.

Vélhetően nem vagyok egyedül azzal a benyomással, hogy az érték és az ismertség mai világunkban nem áll egyenes arányban egymással. Nem az válik ismertté és közvéleményt befolyásoló erejűvé, aki valamilyen igazán hasznos dolgot cselekszik, vagy aki valamilyen igazán elgondolkodtatót mond a világról (magyarán: nem az, aki új értéket teremt); hanem az, aki meg tudja szólítani azokat az ösztönöket, melyek mindannyiunkban közösek és ingerlésre vágynak. Kattintásszámot nem az termel, aki föl akar minket emelni egy magasabb szempontú világ szféráiba, hanem az, aki le akar minket húzni az ösztönvilágba, a félelmek, a szexuális vágyak, az agresszió oly ismerős területeire.

Ez jutott eszembe akkor, amikor elolvastam a 24.hu portálon egy Csányi Vilmossal készült, hihetetlenül elgondolkodtató kétrészes interjút. Hogyhogy nem ezekről a kitűnő gondolatokról beszélgetünk? Miért, hogy egy ilyen beszélgetés alig üti át bárkinek is az ingerküszöbét? Van ezeknél a témáknál fontosabb, izgalmasabb, aktuálisabb, mindenkit érintőbb?

Én csak annyit tehetek, de annyit jó szívvel teszek is, hogy továbbajánlom olvasóimnak az interjút, az első és a második részét is. Elgondolkodtatóbb beszélgetést világunkról, közállapotainkról idén még biztosan nem olvastam.

Annyi mindenbe beleakaszkodhatnék, hiszen annyi mindenről szót ejt Csányi professzor úr, ami érdekel, és amihez hozzáfűznivalóm lehetne, hogy szinte mondatonként haladhatnék végig az interjún, lábjegyzeteket fűzve az elhangzott észrevételekhez. Maradjunk azonban most annál a témánál, amellyel már többször foglalkoztam e blog hasábjain; azzal, hogy hogyan hat ki mai világunkra a Kádár-kor, a szocializmus öröksége.

Csányi Vilmos a szocializmust sem fekete-fehérnek látja. Elmondja, hogy őbelőle valószínűleg sohasem lett volna egyetemi tanár, tudós, ha nincs az a társadalmi mobilitás, ami a második világháború után elérkezett. Ő vélhetően rendes villanyszerelőként élte volna le életét — valamennyiünk nagy veszteségére. Ez tehát a mérleg egyik serpenyője. A másik serpenyőben azonban ott van a társadalom szövetének szétrombolása:

A szocializmus hatalmas hazugsága, hogy közösségi társadalmat épít, ugyanis a valóságban individuumokra hasította még a kisközösségeket is.

Miért annyira izgalmas számomra ez a mondat? Elsősorban azért, mert szinte mindent megmagyaráz mai magyar életünk működésbeli problémáiból.

Csányi Vilmos biológusként, etológusként pontosan tisztában van vele, hogy az ember közösségi lény. Közösségben, csoportokban érzi jól magát. Nem minden faj ilyen. A tigrisek például ki nem állhatják egymás társaságát, és csak párzáskor találkoznak fajtársaikkal. Az ember azonban már több százezer éve hordákban, csoportokban él, és olyan géneket hordoz magában, amelyek ezt az igényét kifejezésre akarják juttatni. Ha ez nem sikerül, rosszul érzi magát, megbetegszik, depressziós lesz, elpusztul.

Szinte közhely, hogy a szocializmus szétverte a hagyományos kisközösségeket, a családot, a civil egyesületeket, az egyházak kisközösségeit, vagy például az olyan szervezeteket, mint a cserkészekét. Abba azonban ritkán gondolunk bele, hogy ez elvileg szemben állt nemcsak a szocializmus önképével, de egész filozófiájával is. Szocializmus: már maga a szó is a societasból, a társaságból, társiasságból, társadalomból ered. A szocializmus történetileg éppenséggel egyfajta reakciót jelentett a kapitalizmus önzésére, vagyis egy olyan rendszerre, amely az egyén minél nagyobb vállalkozókészségét jutalmazta. A vadkapitalista társadalom nem tud mit kezdeni a nem üzleti alapon létrejövő közösségek fogalmával. A szocializmus nagy történelmi feladata (mondjuk úgy: küldetése) éppen az volt, hogy emberibbé tegye a termelés rendszerét.

Hogyan lehetséges hát, hogy az a rendszer, amelyik éppenséggel közösségeket teremteni volt hivatott, semmit sem üldözött annyira, mint a valódi (és egyáltalán még létező) közösségeket?

Lehet mondani, hogy a magyarországi szocializmus működtetői nem voltak jó szocialisták, félreértették a rendszert. Ez nyilván így volt, de a valódi ok alighanem mélyebb. A szociális forradalmat Magyarországon alapvetően a gyűlölet, a polgári társadalom mindenféle formáival szembeni ellenszenv, személyes bosszúvágy motiválta. Ilyen módon azonban még zárt közösségek sem működtethetők; maga a kommunista párt sem tudott egységes maradni, a vezetők egymást fúrták, börtönözték be; és aki nem így gondolkodott, az rövidesen a rendszer ellenségévé vált. Az '56-os forradalmat lényegében azok robbantották ki és vezették, akik a valódi közösségi Magyarországban hittek, és nem a bosszúvágy vezérelte őket. '56 szellemisége azonban '56 után ellenzékbe került, és hallgatásba volt kénytelen burkolózni. Magyarországból pedig individuális, az egyéni önzésre épülő, atomizálódó társadalom lett.

Ez az oka annak az idegbajos közhangulatnak, amely bárkit megcsap, aki a Liszt Ferenc repülőtéren magyar földre lép. Vagy aki megnyit egy magyarországi internetes újságot. Vagy aki kinyitja a fülét egy tömegközlekedési járművön.

Két okból is ez az oka. Egyrészt aki individualista, annak a többi ember alapvetően ellenség, de legalábbis ellenfél, konkurencia. Olyasvalaki, aki érdekeit fenyegeti, veszélyezteti. A buszon ülő embereknek én alapvetően ellenség vagyok, nem társ. Jellemző, hogy sokan a duplaüléseken nem az ablak melletti helyre ülnek, nyilván abban reménykedve, hogy egyetlen vadidegen ellenségük sem fogja megzavarni békéjüket.

Másrészt közvetve is kihat az individualista szemlélet az ország légkörére. Amint említettem, az emberben genetikusan kódolva van, hogy közösségi lény. Aki ezt nem tudja kiélni, rosszul érzi magát, mogorva lesz, savanyú, beteg. Nos, pontosan ez látszik az arcokon, ha az ember egy buszon vagy villamoson körülnéz. Csupa olyan ember, akinek érezhetően nem elégülnek ki pszichés szükségletei.

És az atomizálódás még egy dolgot tűpontosan megmagyaráz, és ez is hatalmas felismerés volt számomra e Csányi-interjút olvasván: a Fidesz sikerét. A Fidesz jelenleg ugyanis az egyetlen olyan politikai közösség, amely követőinek megadja a társaság élményét. Biztos, hogy például a Momentum politikusai is remekül elvannak egymással, de ettől egy kis faluban élő öregember aligha éli át a valahová tartozás örömét. A kormánypárt részéről érkező üzenetek azonban amennyire kirekesztőek, éppen annyira közösségképző erejűek is. Nem az az érdekes ebben, hogy további gyűlölködést szítanak, hanem az, hogy az embereknek egy olyan elemi szükségletére reagálnak, amelyben azok hiányt szenvednek.

Ez nem azt jelenti, hogy a NER helyesen jár el. Közösséget más módon is lehet építeni, mint a közösségen kívüliek folyamatos gyalázásával. Látni kell azonban, hogy miféle elemi szükségletre, miféle génekbe beírt kódra válaszol a NER, mennyire természetes és magától értetődő, hogy sikeres.

És csakis olyan képződmény lehet vele szemben sikeres, amely valamiféle választ kínál az emberek közösségi igényére. Ezt nevezi, azt hiszem, Csányi is "biztatónak". Az emberek Magyarországon is tudják, vagy ha nem is tudják, érzik, hogy az individualista élet zsákutcás. Sóvárognak rá, hogy bárki, egészen mindegy is, hogy ki, meghívja őket egy csapatba, amelyben ők is értékes tagnak érezhetik magukat. Van-e biztatóbb, mint hogy genetikai biztosítékunk van egy közösségibb élet kialakulására?