Neked nem kevés van a fejedben, nem biztos, hogy még mindig magadat kéne tömni, inkább nyomni vissza a társadalomba, sőt inkább a szegényeknek, ha már demokráciában élünk és nekik is ugyanannyi szavazatuk van egyenként, mint neked.

Az előző bejegyzésem alatt egy rendkívül érdekes komment jelent meg changemynamekukac nevű Disqus-felhasználótársam billentyűzetéből, mely erősen elgondolkodtatott. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy egy hete ezen a (fölöttébb terjedelmes) kommenten gondolkodom, és már az elolvasása pillanatában éreztem, legalábbis külön bejegyzés kell, hogy válaszoljak rá.

A komment lényegét talán ez a mondat sűríti össze legjobban:

Neked nem kevés van a fejedben, nem biztos, hogy még mindig magadat kéne tömni, inkább nyomni vissza a társadalomba, sőt inkább a szegényeknek, ha már demokráciában élünk és nekik is ugyanannyi szavazatuk van egyenként, mint neked.

Changemynamekukac megkérdőjelezi a blogolás értelmét, mert ezzel a tevékenységgel nagyon kevés embert érek el, még kevesebbre tudok hatást gyakorolni, és szellemi energiáimat így egy olyan termék létrehozásába fektetem, amely nem igazán hasznosul. A társadalom mentális és morális szintje eközben pedig folyamatosan süllyed, züllik — és ki más tehetne ez ellen, ha nem az, akinek van valami a fejében?

Nem is tudom, hol kezdjem a választ.

Talán ott, hogy lassan tizenegy éve van, hogy blogot vezetek, és lassan tizenkilenc éve, hogy naplót. Valami értelme bizonyára van ennek a tevékenységnek, ha ennyi idő után is értelmét látom. (Feltéve, hogy tetteimet legalább részben a ráció irányítja.) Szóval elfogult vagyok a kérdésben.

De nem akarok mellébeszélni: abból, hogy valami számomra értelmesnek tűnik, még nem következik, hogy a társadalom számára is az.

A magam számára is különös, hogy hosszú ideig ez a probléma engem milyen mértékben hagyott hidegen. Az még normális, hogy a naplómat egészen magamnak írtam (ez a műfajából is következik). De a pontilyen blog írása közben sem érdekelt semmi más, mint hogy a megírt szövegeim engem kielégítsenek. Néha, amikor valamilyen okból visszaolvasom egy-egy korábban ott írt szövegemet, megdöbbent a leírtak szépsége, eleganciája, finomsága. Szabad siklás volt ez havas hegyoldalon, száguldás gondolatok bójái között, gyönyör, élvezet, fűszeres és oxigéndús levegő beszívása — filmek, regények, versek, filozófiai művek és hétköznapi élmények boldog visszatükrözése. Boldog volt azért is, mert egyáltalán nem magányos tevékenység volt; olyan kommentelők érkeztek, akik alaposan végigolvasták a posztokat, elgondolkodtak rajtuk, saját reflexiókat fűztek hozzájuk, továbbépítették, alakították, gombolyították a gondolatok színes fonalát. Némelyik egykori diskurzus újraolvasása ma is rendkívüli szellemi élmény számomra, egyben egy emberhez méltó életvitel csodálatos emléke.

A pontilyen blog írása óta (melynek sűrű időszaka 2008 és 2012 között volt) nagyon megváltozott minden. Megváltozott körülöttünk a világ, a politikai élet, a társadalom — de megváltoztam én is, mégpedig eléggé nagyon.

Immár valóban teljes energiával vetettem bele magam a munka, a termelés, a gazdaság világába. Úgy is mondhatnám: felnőttem. (A felnövés időpontja a nyugati társadalmakban folyamatosan kitolódik. Ma már egy huszonéves ember a legritkább esetben valódi felnőtt.)

És mivel része lettem, megértettem, hogy voltaképpen mindenki része.

A szellemi fényűzés sem ingyen van.

A társadalom bonyolult rendszer, melyet anyagi és szellemi javak folyamatos cseréje tart fönn és alakít így vagy úgy. Hatalmas illúzió azt hinni, hogy egy egész életét a szobájában eltöltő filozófus nem része ennek, és hogy ne lenne kiszolgáltatva e rendszer tektonikai mozgásainak. Azt hiszem, egykori önmagamtól elsősorban az választ el, hogy az akkori önmagam még osztotta ezt az illúziót. A mai önmagam viszont folyamatosan tudatában van társadalmi létezésének.

Ezért, hogy a két blogom mottója is olyannyira különböző. A pontilyen Nietzsche-mottója azt mondja, hogy akármit is mondok és teszek, önmagamról mondok és önmagamért teszek valamit. Nem tudok olyat tenni, ami ne a saját életrajzomat írná. A Mondataink Kosztolányi-idézete viszont azt sugallja, hogy nem pusztán önmagunkat építjük és formáljuk, hanem a társadalmi közbeszédet, közgondolkodást is. Hogy ez utóbbi ápolásra, tisztítómunkára szorul, és mindenki hozzátesz, aki megszólal.

Ez a hozzátétel azonban nem csupán írásos. Saját munkám, pénzkereső tevékenységem is befolyásolja, hogy más emberekkel mi történik. Azzal, hogy tanítok, német nyelvet tanítok, határozottan úgy érzem, hogy hozzájárulásom a magyarországi társadalom életéhez pozitív. Ezzel már meg is válaszolhatom changemynamekukac egy fontos észrevételét: nem igaz, hogy nem nyomom vissza a társadalomba, amit magamba gyűjtöttem. A munkám, mely életidőm igen jelentős részét (néha úgy érzem: egészét) lefoglalja, határozottan ilyen jellegű. Osztom az észt, a tudást, mondatokat tanítok, gyakoroltatok, segítek. Segítek másoknak megszólalni. Hogy mennyire jól, azt nem tudom, de az kétségtelen, hogy erőmhöz mérten.

A blogolást a szabadidőmben űzöm, olyankor, amikor mások esetleg sportolni mennek, kirándulni, sorozatokat néznek, vagy családjukat nevelgetik. Ez nekem kikapcsolódás, nem a társadalomért végzett "fő" tevékenységem. Mondhatnám: éppenséggel kipihenése annak.

De azt is mondhatnám: ez része a gyűjtésnek.

És ez az a pont, ahol határozottan ellent kell mondanom a fölvetésnek, hogy "nem még mindig magamat kellene tömnöm". A legkevésbé sem érzem úgy, hogy magamon már ne volna mit fejleszteni, hogy magamat ne kellene tovább építenem, hogy már "mindent tudok", és hogy innentől fogva már más dolgom nincs is, mint hogy ezt a "mindent" átadjam.

Írni, leírni, átgondolni, fogalmazni, mondatokat alkotni: nekem ez gyönyörűség, de egyben önépítés is. A gondolatok megfogalmazása ráébreszt egy-egy gondolat tartható vagy elvetendő mivoltára. Az írás során minden mérlegre kerül. Ha őszintén próbáljuk csinálni, megfontoltabbak, értelmesebbek leszünk tőle.

És van ennek társadalmi relevanciája?

Nagyon kevés van, de van. És bizonyára több van, mint a legtöbb szabadidős tevékenységnek.

Ha építem az agyam, jobban fogom végezni a társadalmi munkámat. Jobban tudok segíteni azoknak, akiknek erre szükségük van. Jobban el tudom különíteni lényegest a lényegtelentől. Jobban tudok fókuszálni mások igényeire.

Az írás alapvető célja és értelme, hogy rendet tesz a fejben. Az olyanoknak, mint én, akiknek nagyon sok minden kavarog folyamatosan összevissza az agyukban, és e kavargás folyton a legkülönfélébb emlékeket és élményeket dobja tudatuk felszínére, az írás valósággal életmentő tevékenység. Nélküle ez a kavargás egészen fölemésztene minden racionalitást, és az ember képtelen lenne dolgozni. Azt a fölöttébb meglepő fejleményt, hogy magamat mások előtt valamennyire is elfogadható színbe tudom hozni, ennek a rendező tevékenységnek köszönhetem.

Röviden tehát: azért blogolok, hogy képes legyek dolgozni (a társadalomért). Mindazoknak, akiknek szakmájukból vagy neveltetésükből adódóan nagyon sok információt kell földolgozniuk és rendezniük, csak ajánlani tudom, hogy írjanak, először a saját fejükben létrehozva a rendet. Changemynamekukacnak is.