(Ez azonban nem egyenlő az önállósággal, mivel a nagyobb gádzsó társadalomból és gazdaságból kiszakadva nem képesek eltartani magukat.)

Nehezen vettem rá magam az utóbbi hetekben, hogy írjak. Azt hiszem, bizonyos belső feszültséggel függ ez össze, az évváltás hozta ideiglenességgel, nyugtalansággal, az ünnepek elmúlta utáni enyhe depresszióval, melyet szűk környezetem problémái csak fölerősítenek, olyan zajgást hozva létre, amely a koncentrációt nagyon megnehezíti.

Szerencsére azonban vannak tevékenységek, amelyek még ilyen zaklatott állapotban sem lehetetlenülnek el egészen. Ilyen például az olvasás. Ha olvasok, egyszerűen csak ráakaszkodom a szerző gondolatmenetére, és annak farvizén szörfölök, élvezve a hullámzó tenger csodálatos energiáit.

Most éppen Sir Angus Fraser: A cigányok című ismeretterjesztő munkájának jutottam végére. A "brit tudós" a könyvet a '90-es években írta, ekkoriban is fordították le magyarra, és az Osiris kiadó jelentette meg. De persze ma ugyanannyira aktuális, mint akkor volt, sőt egy picit talán még jobban is.

Bevallom, hasonló érzések kerülgettek olvasás közben, mint amikor A bolondság története című könyvet olvastam Michel Foucault-tól. Valami föloldhatatlan dilemmát éreztem akkor is. Azt, hogy ki bolond, és ki nem az, a többségi, azaz a "normális" társadalom határozza meg. Ám éppen ezért ez a meghatározás szükségképpen csak egyoldalú, elfogult, téves, csonka lehet. A másik fél megkérdezése ugyanakkor nem lehetséges, hiszen a másik fél éppen a normalitás nyelvét nem fogadja el. Mutatis mutandis valami nagyon hasonló a helyzet a cigánysággal is.

Többször írtam már, hogy érdekelnek a cigányok, és a könyv elolvasása valamivel jobban tudatosította bennem, hogy miért. Kétségtelen, hogy a többségi normák jelentékeny részének radikális tagadásáról (is) szól a cigányok kultúrája. De mit lehet ezzel az attitűddel kezdeni — gádzsóként?

Érdekes és számomra szemfelnyitó élmény volt nyomon követni ennek az interakciónak az európai történetét. (Azért csak az európait, mert az írásosság csak itt ért el olyan fokot, hogy hiteles következtetéseket vonjunk le a történésekről.)

A cigányok valamikor a XIV. század környékén érkeztek meg Indiából indulva Európába. A XV. században kezdtek aztán szétterjedni Nyugaton. Mivel Zsigmond király menlevelet adott nekik, a cigányok ekkor magukat vezeklő zarándokoknak adták ki, és ezzel a középkori Európa nagy jóindulatára számíthattak. Megvallom, számomra már ez a mozzanat is megható volt; az európaiak vallásossága, kereszténysége ekkor még olyan fokon állt, hogy ha valaki vezeklő zarándoknak, menekültnek adta ki magát, annak értelemszerűen segítettek a polgári és paraszti elemek. Nem telt el azonban egy fél évszázad, a közhangulat a cigányok ellenében megváltozott. Az akkori törvények lopásokról, csalásokról számoltak be, és az "egyiptomiak" kiutasítását rendelték el.

Nyilvánvalónak tűnik ebből, hogy az akkori Európa reakcióját "rasszistának" nevezni nem lehet. Hiszen ha a bőrszín számított volna, a kezdeti nagylelkűség sem lett volna lehetséges. Nem. Európa az életmódbeli különbségekkel, illetve a "lopásnak, csalásnak" elnevezett szokásokkal nem tudott mit kezdeni. Különösen német nyelvterületeken volt alacsony az ingerküszöb; itt hozták a legkeményebb, legkegyetlenebb törvényeket a "csavargók és ingyenélők" ellen.

Magyarország a téren a türelem hazájának számított. (Ennek persze nem feltétlenül csupán a magyarok nagylelkűsége lehetett az oka, hanem az államhatalom gyengesége is. Mégis, érdemes ezt tudni és szem előtt tartani.)

A probléma gyökere az, hogy a "normális" életbe való beilleszkedést a cigányság bizonyos kulturális hagyományai megnehezítették, ha nem egyenesen ellehetetlenítették. A legfontosabb ilyen hagyománynak talán a függetlenség-, kötetlenség-igény számított. Márpedig a gazdasági termeléshez a kötöttségek vállalása elengedhetetlen feltétel volt. Éppen ezért a jellegzetes cigány szakmák azok lettek, amelyek nem igényelték a munkavégzés időhöz, helyhez, szabályokhoz kötöttségét. A lókupeckedés és házalás, a vályogvetés, az üstfoldozás, a háztartásoknál elromlott edények, lakatok és egyéb fémeszközök megjavítgatása, és persze a kártyavetés, jóslás, szórakoztatás, muzsikálás.

Van ezeknek a tevékenységeknek terük egy termelői társadalomban? Én azt hiszem, igen. De a kompromisszumra és a belátásra mindkét oldalról szükség van. A többségi társadalom részéről annak belátására, hogy a cigányok aligha fogják feladni hagyományos kulturális szokásaikat. (A legkeményebb törvények és üldözések hatására sem adták föl őket.) A cigányok részéről pedig annak belátására, amit Fraser zárójelben jegyez meg, és amely mondat számomra az egész könyvben talán a legelgondolkodtatóbb volt. A cigányok függetlenség-igénye ugyanis valós és akceptálható igény, ám van egy lényeges kitétel.

(Ez azonban nem egyenlő az önállósággal, mivel a nagyobb gádzsó társadalomból és gazdaságból kiszakadva nem képesek eltartani magukat.)

Vagyis a cigányoknak szükségük van a többségi társadalom jóindulatára, hogy egyáltalán fönn tudják tartani magukat. Ez a csereviszony nem egy szokványos gazdasági jellegű csereviszony. (És azt hiszem, ez az oka a romantika vonzódásának a cigányokhoz.) Nem arról van szó, hogy mindkét félnek szüksége lenne a másikra. Európa — elvileg — meg tudna lenni cigányok nélkül is. (Ezt a gondolatot vitte el a legkegyetlenebb abszurditásig a nácizmus, amely a népcsoport "haszontalanságára" hivatkozva annak kiirtását kezdeményezte és valósította is meg részben a holokauszt során.)

Éppen talán leginkább Magyarország tudja fölhozni annak legszebb példáit, hogy a cigányság, ha gazdaságilag nem is, kulturálisan mégis milyen gazdagító hatással lehet egy adott népre: a cigányzenészek játéka ma is elbűvölő, és jeles képviselőik a magyar kultúra jó hírét vitték, illetve az ország zenei életét termékenyítették meg.

Létezik tehát köztes út a gazdasági hasznosság és a "kártékony ingyenélés" között. Kétségtelen, hogy ez az út nagyon keskeny, és a megtalálása egyáltalán nem könnyű. De létezik, van, fenntartható. A "gádzsó-cigány" együttélésnek nem feltétlenül kell olyan konfliktusosnak és fájdalmakkal terheltnek lennie, amilyen a kora újkori Európában volt.

Optimista lettem hát a könyv olvastán? Ezt azért nem mondanám. Tudatosult bennem ugyanis, hogy mennyire mély ez a probléma, sokkal mélyebb, mint előtte képzeltem. Nem szociális jellegű kérdésről van ugyanis szó (vagyis nem olyasmiről, hogy iskoláztatni kellene őket, beindítani a társadalmi mobilitást stb.), hanem kulturális jellegűről. És az utóbbiak megoldása (sőt egyáltalán megértése) sokkal nehezebb, mint az előbbieké.