Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! — hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.
Április 11-e József Attila születésnapja. Magyarországon ez a nap a költészet napja. Emlékezzünk meg róla egy verssel.
Az én választottam idén Szép Ernő Néked szól című költeménye.
Tandori Dezső hívta föl rá a figyelmemet a Költészetregény című kötetében, és azóta olyan alapműnek tartom, mint a Hajnali részegséget, az Örök zsidót vagy a Semmiért Egészent.
Hatalmas létfilozófiai mű, amely teljesen önálló, összetéveszthetetlen, bizarr nyelven szól — a halál mindenekfelett álló, iszonyú hatalmáról.
Mivel azonban itt e blogon mondatokat emelek ki, kénytelen vagyok kiválasztani a számos emlékezetes versszak közül egyet, hogy külön is fölragyogtassam. Legyen ez a következő:
Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! — hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.
A vágy, hogy valami fölülmúlhatatlant megalkossunk, amelyet szembe lehet szögezni az elmúlással, alighanem mindannyiunkban ott van. (Bennem egészen biztosan.) Valami nyomot hagyni a világnak arról, hogy léteztünk, hogy voltunk valakik, hogy történt azzal valami, hogy megszülettünk és meghaltunk. Hírt adni arról, hogy itt vagyunk, hogy mind a tengert bejárja.
Ez a vágy, amennyire jogos, annyira beválthatatlan. És éppen, mivel lehetetlen, tolja ki a szöveget az irracionálisba. Ez a romantika alapképlete: olyanra vágyakozni, amit elérni a valóságban nem lehet. El lehet érni azonban a fantáziában.
Már a "tengeres" sor is valóság és képzelet határán táncol, a harmadik azonban már teljességgel át is lép a képzelet birodalmába. "Kezdő nap": micsoda humor van ebben a szókapcsolatban, micsoda bizarr bolondéria. A kezdő nap az egy olyan nap, amelyik éppen most kezdett el sütni. Bizonyára még tapasztalatlan, és gyakorolnia kell a sütést, még az is lehet, hogy bele-belehibázgat a munkájába. A világ kezdetén vagyunk tehát.
És milyen az az új világ, amelyiknek a kezdetén vagyunk? Mosolygós.
Ez Szép Ernő varázslatos utópiája. Egy olyan világ, ahol a nap mosollyal süt a "szegény" (azaz sokat szenvedett) világra. És ebben a világban már lehetséges a halál elleni orvosság megtalálása is.
Hiszen ez olyan, mint egy mese, nem?
Mese, de bármilyen infantilis, mégis felnőtteknek, "nékünk" szóló mese.
Az ígéret, hogy talán lehetséges ilyesmi mégis.
A költemény egésze persze visszavonja ezt a lehetőségét (így maximálisan megfelel a József Attila-i "nem lógok a mesék tején" követelményének is); ám közben egy olyan fantáziaképet is fölvillant, amelyet emlékül mindig megőrizhetünk. És időről időre elővehetjük.
Annak bizonyítékaként például, hogy tudunk mi, emberek, olyan világot is elképzelni, ahol a nap "estefelé nem megy le", és különben is még "kezdő", és gyakorolnia kell a sütést, és ezért "mosolylyal" figyeli szegény világ kínlódásait.