A modern társadalmakban ez a helyzet megváltozott, az egytagú csoportok éppen úgy, mint minden közösség, örökké akarnak élni, örökké és örökké fiatalon.
Láttam a napokban egy érdekes dokumentumfilmet, amely arról szólt, hogy a (talán nem is olyan távoli) jövőben az emberiség fölfedezi az örök élet titkát, vagyis hogy a sejtek és a DNS manipulációja segítségével a jövőben nagyon messzire ki lehet tolni a sejtek öregedését, és így kvázi "nem halandó" embereket is létre lehet majd hozni.
A filmben ezen kívül láthattunk még egy különös eljárást is: hibernálás, azaz a test lefagyasztása segítségével igen hosszan épségben lehet tartani a test (illetve az agy) sejtjeit, amelyeket aztán egy esetleges későbbi korban, amikor ez technikailag lehetővé válik, újjá lehet majd éleszteni. Pár ember nyilatkozott is, akik hajlandók lesznek halálukkor ilyen eljárásnak alávetni magukat, hogy aztán esetleg majd örökké éljenek.
Nem tetszett ez nekem, de nehéz volt megfogalmaznom, hogy miért.
Ma délelőtt, amikor hazafelé sétáltam kerületünk csendes, békés utcáin a piacról, és élveztem a langyos meleget és napsütést, magam is arra gondoltam: csakugyan, milyen jó is lenne, ha ez soha nem érne véget. Ha nemcsak pár évig sétálhatnék így haza, hanem egészen az örökkévalóságig. És milyen jó lenne, ha élnének még a nagyszüleim, ha nem öregednének meg a szüleim, szóval ha ki lehetne merevíteni az időt. Gondoltam ilyenre, de ezeket a gondolatokat gyorsan gyerekeseknek bélyegeztem. Nem, ennek semmi értelme nem volna.
De miért?
Meg akartam írni ezt a bejegyzést már egy hete is. És akkor valami olyasmit írtam volna, hogy aki örök életre spekulál, az lényegében a saját jelen idejét képtelen megélni. Örökké élni annyit tesz, mint egyáltalán nem élni. A lét történetéhez ugyanis hozzátartozik, hogy eleje, közepe és vége van. Döntéseink tétje, ereje, varázsa éppen abban mutatkozik meg, hogy nem végtelen a választásunk.
Két idézetet hoztam volna. Az egyiket Arany Jánostól: "hatvannégy esztendő: untig elegendő". A másikat Kosztolányitól, aki szerint az az ember, aki negyven évet figyelmesen leélt, már mindent látott, amit ember láthat. Azt már meglepetés nem érheti. Annak számára minden "új" élmény valamely régi élmény (többnyire silány) másolata.
Mindkét idézet egy irányba tartott volna: aki örökké akar élni, az a saját élete megélésének terhétől, kihívásától menekül. Mintegy halasztgatni akarja a feladatot, sumákolni akar. Gyáva.
Azóta azonban kezembe akadt egy csodálatos könyv, és most egészen más irányból szeretném megközelíteni ugyanezt a problémát.
A könyvet Csányi Vilmos etológus írta. Címe: Íme, az ember. Mindenkinek tudom ajánlani, hogy olvassa el. Számomra szemfelnyitó erejű volt, mert tudatosította, hogy az ember sokkal jobb élőlény, mint amit a média és a közvélekedés különösen manapság rendkívül divatos embergyűlölete sugall nekünk. Az ember egy csodálatos faj. Az egyetlen az élővilágban, amelyik a társaihoz vonzódik; amelyik fajtársaiban nem csak riválist és ellenséget képes látni; az egyetlen, amelyik képes önzetlenségre; amelyik a furcsákat, deviánsokat, betegeket, gyengéket nem kiveti magából, hanem gondozza, segíti; és az ember — a közvélekedéssel ellentétben — az egyik legjámborabb, legbékésebb faj a földi bioszférában.
Amióta Csányi könyvét olvasom, másképpen nézek az emberekre. Csakugyan hihetetlenül békések. Naponta több száz embert látok, sokszor egészen kis helyre összeszorítva, mégis: agressziónak köztük nyoma sincs. A legdurvább agresszió az, ha egy kicsit hangosabban szólnak egymáshoz, azonban ez is rendkívül ritkán fordul elő. Csányi azt a példát hozza, hogy amennyiben 150 csimpánzt zárnának be egy buszba egy fél órás útra, az út végén alighanem egyik sem jönne ki onnan élve. Agyonvernék egymást. Az ember? Még véletlenül sem bántja fajtársát.
Természetesen Csányi könyve nem csak erről szól. Komplex leírását adja a Homo Sapiens viselkedési jellegzetességeinek.
Az ember legfőbb viselkedési jellegzetessége, hogy közösségekben él. Az ember annyira szubmisszív lény, hogy saját életét bármikor alá képes rendelni közössége érdekeinek. Az emberélet az archaikus felfogás szerint véges, a közösségek élete azonban örökké tart, és örökké fiatal. Bizonyos értelemben a hangyák vagy a méhek társadalmára emlékeztet az emberé. Ezekben a fajokban az egyed életénél fontosabb a közösségé.
Igen ám, de az ember annyira elszaporodott a Földön, és annyira komplex hálózattá szövődtek az emberek közti viszonyok, hogy a modern kor létrehozott valami merőben új jelenséget: az egyszemélyes közösségeket.
Egyszemélyes közösség? Az mitől közösség? Csányi nagyon szépen kielemzi, hogy a modern individualista személyiség valójában pontosan úgy működik, mint régebben a kisközösségek működtek, azzal az egyetlen egy különbséggel, hogy itt a közösségnek egyetlen tagja van. Rendkívüli, terhes következményei vannak ennek.
Az egyik legfontosabb következmény éppen a halálhoz való viszonyt érinti.
A nem egyszemélyes közösségekben az egyén halála egy természetes körforgás része volt. Az egyénnek eszébe sem jutott, hogy örökké éljen; tudta, hogy az életnek van egy bizonyos ciklikussága, és nem neki kell örökké élnie, hanem a közösségnek, amelyet szolgál. Ez magyarázza, hogy valódi közösségek tagjai milyen problémátlanul és gondolkodás nélkül képesek föláldozni saját életüket, ha ezzel a közösség továbbélését látják elősegíthetőnek.
A modern társadalmakban ez a helyzet megváltozott, az egytagú csoportok éppen úgy, mint minden közösség, örökké akarnak élni, örökké és örökké fiatalon.
Az egytagú csoportban élő egyén úgy érzékeli a valóságot, hogy saját halála esetén létének semmiféle folytatása nem lehet, hiszen halálával maga a közösség is elpusztul. Ez az oka, hogy a modern, individualista ember képtelen elfogadni mind a halált, mind az öregedést. Ez az oka, hogy örökké akar élni. És ez az oka, hogy fiatal akar maradni, fiatalnak akar látszani.
Jól látható, hogy az individualizmus milyen veszedelmes csapda és zsákutca. Hiszen jelenleg legalábbis még biológiai szükségszerűség, hogy az embernek valamikor meg kell halnia. A nem egyszemélyes közösségben élő ember számára ez a tudat nem elkeserítő. Tudja, hogy halálával nem szűnik meg az, amiért élt. Lesznek sokan, akik továbbviszik az ő munkáját, akik életben és fiatalon tartják a közösségét. Az ő számára a halál csak akkor elkeserítő, ha nem tudta elvégezni a rá szabott feladatot, azt a munkát, amellyel közösségét építhette. Az egyszemélyes csoportban élő ember számára a halál elviselhetetlen katasztrófa.
Számos olyan jellegzetességük van a közösségeknek, amelyek nem feltétlenül rokonszenvesek. Minden közösség "idegengyűlölő", zárt, konzervatív rendszert alkot. Aki a közösség szabályait nem tartja be, azon a közösség a kihágást kegyetlenül megtorolja.
Döbbenetes felismerés ugyanakkor, hogy az egyszemélyes közösség létrejötte ezt a problémát nem oldja meg. Az egyszemélyes közösség is idegengyűlölő, gyűlöl minden más egy- vagy többszemélyes közösséget. Az egyszemélyes csoport is zárt, konzervatív rendszert alkot, saját magán megtorolja a kihágásokat, ez az oka mindenféle diszharmóniának és depressziónak, a lelki bajok feltűnő megszaporodásának a modern társadalmakban. Az egyszemélyes közösség a közösségek minden hátrányát magában hordja, annak jelentékeny előnyei nélkül.
Miért jött hát létre?
Csányi magyarázata az, hogy az emberiség rendkívüli megszaporodásának természetes evolúciós következményéről van szó.
De lehet ellene tenni, nem vagyunk egészen kiszolgáltatottak. Mindenkinek lehetősége van rá, hogy kilépjen egyszemélyes csoportjából, és valódi társakat találjon. Akinek ez sikerül, az nem fog félni a haláltól, hiszen tudja, hogy társai majd tovább élnek.
Egyszerűbb és reálisabb megoldás ez (nekem szimpatikusabb is), mint egy jövőbeli, halál elleni gyógyszer feltalálásának lehetőségére, esetleg testünk hibernálására bízni a kérdést, hogy volt-e értelme földi ittlétünknek.
