Főleg, hogy tudná egy irodalmi mű megmondani nekem, hogy mi az igazság?

Világéletemben szerettem vitatkozni. Sőt talán nem is helyes szó itt a "szerettem". Szenvedélyem (volt) a vitatkozás.

Miért? Mert szerettem volna megérteni a dolgokat. A "dolgok" pedig korántsem maguktól értetődőek, és ez már gyerekként szöget ütött a fejembe. Miért gondolják az emberek azt, amit? Mivel tudják megindokolni a gondolataikat? Miért olyan egyértelmű számukra az, ami számomra távolról sem az?

Jó időnek kellett eltelnie, míg ráeszméltem, hogy mások számára az én vitatkozó hajlamom korántsem mindig olyan szeretni való. Tudatosan kellett visszafognom magam, hogy ne váljak reménytelenül ellenszenvessé, ahogyan a német mondja: idegfűrésszé mások szemében. Nem mindig sikerül. Provokáló hajlamom időről időre elszabadul, és olyan parttalan szócsatákat eredményez, amelyek végén voltaképpen mindenki rosszul érzi magát.

Talán mert játszmázom is? Eric Berne zseniális fogalma azt jelenti, hogy az ember nem azért provokál ki interakciót, amiért mondja, hanem egyfajta hátsó szándéka van. Például hogy törődjenek, foglalkozzanak vele, vagy hogy ő törődhessen és foglalkozhasson másokkal, vagy még százféle egyéb okból — alapvetően sorskönyve utasításait követve.

A játszmázás teljesen haszontalan interakció azok számára, akik nem akarnak játszmázni. Érdemes tudatosan felkészülni az ilyesmire, észrevenni, és még időben elhárítani.

Mélyen sért azonban az a feltételezés, hogy vitáimat jellemzően a játszmázás igénye robbantaná ki. Az utóbbi években egészen tudatosan törekszem is rá, hogy a magam részéről is visszametsszek minden olyan kísértést, amely játszmázásba vinne. (Berne könyvének olvasása óta pedig még a technikáit is igyekszem alkalmazni az efféle elhárító mechanizmusoknak.) Nem, többnyire azért vitatkozom, mert szeretnék jobban megérteni valamit. Előítéleteket, irracionalitást, érzelmeket. Nem akarok ítélkezni azelőtt, hogy föltettem volna  a kérdéseimet. Sőt, az igazat megvallva, egyáltalán nem akarok ítélkezni.

Miért ez a hosszadalmas bevezető? A héten ismét belefolytam egy vitába. Olvastam egy — szerintem — érdekes interjút Oravecz Imre költő, íróval a Mandiner portálon. Megosztottam, és a vita ebből bontakozott ki. Mit tud egy 80 felé közelítő ember, aki életének nagy részét nem falun töltötte, és pláne nem mezőgazdálkodással, a mai vidéki földművesek problémáiról? És ha már megkérdezik róla, hogyhogy nem ejt egy szót sem a földárverések anomáliáiról? Mennyire lehet hiteles egy ilyen ember?

Azzal érveltem, hogy A rög gyermekei trilógiában nagyon érzékeny leírását kapjuk annak, hogyan gondolkodott egy paraszt régen, mondjuk a XIX. század harmadik harmadától kezdve a kolhozosításokig, illetve a téeszesítésekig. Kétségtelen: a könyv fikció, és csak egyetlen perspektívát láttat; de az az egyetlen perspektíva nagyon is átélhető, hiteles, "működik", és elképzelhetővé teszi, hogy egy viszonylag jómódú paraszt hogyan élte meg azokat az időket. Ennek ne lenne ma relevanciája?

A gond az, hogy egy irodalmi mű nem vetekedhet egy tudományos szakmunka valóságfeltárásának tényeivel. Egyik vitapartnerem, Harald Hardrada nevű kommentelőtársam éppen ezt vetette föl. Én az érveimet egy meséből hozom. Miközben a túloldalon ott vannak a szaktudományok kőkemény érvei. És ezek nem azonos súllyal esnek latba egy vitában. A fikciós irodalom nem alkalmas rá, hogy releváns információkat szerezzünk belőle valóságunkról.

Főleg, hogy tudná egy irodalmi mű megmondani nekem, hogy mi az igazság?

Hol is kezdjem a választ erre a kérdésre?

Talán ott, hogy alapvetően egyetértek a kérdezővel. Más funkciója van a természettudományos megismerésnek, és más a szépirodalminak. Ha azt akarom megtudni, hogy hogyan történtek Magyarországon a padlássöprések vagy a kolhozosítások, akkor érdemes erről egy történelemtudományos munkát a kezembe venni. A szépirodalmi művek mindig csak egy-egy részletét emelik ki a valóságnak, a tudomány azonban sok szempontúságra és ellenőrizhető objektivitásra törekszik. A szépirodalmat nem köti az a kívánalom, hogy legyen valóságvonatkozása (irodalomelméleti műszóval: referencialitása), miközben a tudománynak éppen ez a lényege. Ha tehát a valóságot (a referenciát) akarjuk megismerni, sokkal helyesebb a tudományos szakmunkákhoz fordulnunk. Nem látom ezt én sem másképp.

Egyetértésünk itt azonban véget ér.

Nem gondolom ugyanis, hogy annak, amit egy szépirodalmi műből megtudunk, ne volna semmi köze az igazsághoz.

Milan Kunderának van egy olyan érdekes elmélete, mely szerint a tudomány XVII. században induló csodálatos karrierje vezetett el odáig, hogy megszületett a mai értelemben vett regény. A két folyamat időben is gyanús módon egybeesik. Ahogyan a modern értelemben vett tudomány is a XVII. század elején kezdődött, úgy a modern regényt is ekkortól datáljuk, Cervantes Don Quijote-jével. Kundera elmélete az, hogy a regény arról képes beszélni, amiről a tudomány nem képes. A tudomány leírhatja a valóságot objektíven (ma már persze ezt is meg lehet kérdőjelezni, de ezt most hagyjuk), ám ez a leírás mindig tartalmazni fog egyfajta hiányt, vakfoltot. A regény pontosan ezt a vakfoltot világítja meg, és így nagyon fontos kognitív funkciója van.

Kundera elmélete nem áll egyedül. Magam eléggé messze távolodtam az irodalomtudománytól, de annyira még emlékszem tanulmányaimból, hogy ennek a nézetnek (azaz hogy az irodalomnak van egyfajta ismeretelméleti szerepe) számos más képviselője is van. A nyelvtudományban erre az elméletre a kognitív nyelvészet rímel, például a kognitív metafora-elmélet, amely szerint a nyelv kreatív használata világról való ismereteinket növeli. Ha egy új metaforát kitalálunk, új módon tudunk pillantani a valóságra. Ha azt mondjuk: az este egy nagy, barna pók, olyan tulajdonságokat kezdünk belelátni az estébe, amelyekkel az addig nem rendelkezett (például hogy szúnyogokat fog a  hálójába). Minden nagy író új fényt vet a valóságra, éppen ebben áll a nagysága.

Kétségtelen, az elmélet enyhén strukturalista beütésű, és amennyire tudom, az irodalomelméleti diskurzus az ilyenfajta megközelítésektől némileg eltávolodott, s ma már jobban érdeklődik a mediális feltételek iránt, amelyekben a művek létrejönnek — de ez nem azt jelenti, hogy a szépirodalmi művek igazságképző potenciálját eltagadnák. (Sokkal inkább arról, hogy tudatosabban keresik ennek az igazságképzésnek a mediális feltételezettségeit, például azt, hogy miért szólal meg másképpen egy regény igazsága, mint egy filmé.) Nemigen olvastam még olyan irodalomtudományos szakmunkát, amely ne kérdezett volna rá arra, hogy milyen üzenetet közvetít egy szöveg (még ha ezt az üzenetet a médiumától elválaszthatatlannak tartja is).

Nem lehet tagadni, hogy amit egy irodalmi műből a valóságunkról megtudunk, az másfajta ismeret, mint amit egy szaktudományos munkából megtudunk. A fő különbség talán az, hogy ez az ismeret ellenőrizhetetlen. A tudomány lényege az, hogy a kísérletek megismételhetők, és így eredményeiket ellenőrizni lehet. A szépirodalom közege azonban az idő: igazsága mindig egy adott olvasatban jön létre.

A probléma az, hogy ezt az igazságot valóban nem lehet, illetve nem szabad kiemelni saját közegéből (médiumából). Mihelyt például A rög gyermekeit (vagy akár csak Zoltán Gábor Orgiáját) történelemről szóló (tehát referenciális valóságról szóló) diskurzusokban kezdjük el érvként használni, súlyos hibát követünk el. Ezeknek a műveknek az igazsága nem úgy igaz, ahogyan egy szakmunka az, még akkor sem, ha adott esetben legalább akkora előzetes adatgyűjtés előzi is meg.

A regények igazsága alapvetően másképpen működik. Szándékosan kerülöm a szubjektív szót. A szubjektív feltételezi, hogy létezik egy objektív igazság, amelyhez képest a szubjektív csak töredékes lehet. A regények igazsága azonban nem ilyen alárendelt viszonyban áll a tudományokéval. Inkább azt mondanám: a regények (és a művészet) igazsága valami többet ad, mint a tudományé: alternatív valóságokat teremt. Ez az alternatív valóság jobb vagy rosszabb lehet, mint a valódi. A hitelét nem az ellenőrizhetősége adja, hanem az, hogy etikusabb cselekvésekre indít-e, mint a valódi valóság.

Ha tehát bármilyen vitában érvként akarjuk fölhozni, hogy létezik egy regény, amely erről vagy arról szól, és mond el igazságokat (például mondjuk a paraszti életről), akkor azt megtehetjük. Ám csakis akkor, ha ez az érv etikusabb cselekvésekre fog minket ösztönözni.

Az irodalom igazsága a még leendő és létrejövő cselekvések igazsága.