Miért nem jó neked itthon?

Egy kedves tanítványom adta kölcsön nekem Moesko Péter: Megyünk haza című novelláskötetét. 96 oldal az egész. Aki nagyon akarja, egy nap alatt elolvashatja. Én a magam részéről nem ajánlom, hogy így tegyünk. Ez kilenc különálló novella; érdemes mindegyik után némi időt hagyni magunknak, átfuttatni magunkon még egyszer, amit olvastunk.

Slágergyanús zeneszámokra szokták mondani, hogy "bőr alá mennek". Moesko Péter (így olvasom a neten) maga is foglalkozik zenével, és ez az információ nem is lep meg. A novelláskötet hatása hasonló a slágerekéhez: bőr alá megy. Nem pontosan tudjuk megfogalmazni, hogy mi történt velünk, de érezzük, hogy nagyon mély rétegbe jutottak el a szövegek, belénk bújtak, és mint zeneszámok, lüktetnek bennünk.

A novellák mindegyike hétköznapi, többnyire átlagos körülmények között élő emberek hétköznapi életét mutatja be. Családok életét. Kilenc novella közül hétben egyértelműen fiú a főszereplő, egy van, ahol lány. És van egy, ahol ugyan nincs kimondva az elbeszélő neme, az olvasók túlnyomó többsége azonban valószínűleg fiúként azonosítaná a narrátort. (Hogy miért? Amiért Micimackó is fiú. Lehet, hogy lányneve van, de úgy viselkedik, mint egy fiú, tehát fiú.)

Nyilván nem számolgatással töltöttem el az időmet olvasás közben; csak utólag maradt bennem egy olyan homályos benyomás, hogy ezekben a novellákban voltaképpen nem szülő-gyermek konfliktusokról van szó, hanem szülő-fiú konfliktusokról. Ekkor számoltam utána, és egy picit magam is meghökkentem az eredményen. Az egyetlen kivételt képező novellának (A szél címűnek) az elbeszélője egy leszbikus lány; ez a novella azonban abban is kivételt képez, hogy jóval több sztereotípiával dolgozik, mint a többi.

Úgy látszik, Moeskót (legalábbis ebben az első kötetében) igazán ez a téma vagy probléma foglalkoztatja: a serdülő fiúk lelke. (Azt ugyanis még nem említettem, hogy a főszereplők túlnyomórészt kiskamaszok, 13 és 18 év közötti fiúk.)

Nem szeretném, ha bármelyik olvasóm azt hinné, hogy engem ez zavart, vagy hogy a kötet hibájának tartanám. Éppen ellenkezőleg. Egyrészt úgy gondolom, hogy minden írónak a saját témáit kell megírnia, és nem szabad mások elvárásaihoz igazodnia; másrészt a téma, lévén férfi, aki sok tekintetben hasonlóan "deviánsnak" (különcnek, túlérzékenynek) számított, mint a novellák főszereplői, engem személy szerint is rettenetesen érdekel. Harmadrészt pedig a legkevésbé sem gondolom, hogy a női olvasók számára a könyv ne lenne messzemenőkig izgalmas — bár a nemiség kérdése az egyik alapproblémája a kötetnek, minderről olyan mélységekig hatolva szólnak a szövegek, ahol már egyben föl is oldódik a nemiség kérdése valami általánosabb gondban: ember és ember viszonyának mélységes problematikusságában; abban a gondban, hogy hogyan tudunk szólni egymáshoz, hogyan tudjuk szeretni egymást, hogyan tudunk a világban otthonra lelni, hogyan tudjuk valahol otthon érezni magunkat.

A novelláknak közös vonása, hogy valami ezekben a srácokban egytől egyig eltörik.

Mindez (engem is meglepő módon) erősen rímel az előző bejegyzésemre. Csak míg Rimbaud tipikusan XIX. századi módon és monumentalitással szólaltatta meg az alapproblémát, addig Moesko a XXI. század banalitásaival, hiperrealizmusával.

Miért nem értik meg a szülők a gyerekeket? A gyerekek a szülőket?

Miért esnek szét a családok?

Miféle finom kis fájdalmakat visz színre ez a kötet?

Az első novella (a Pótbúcsú című) máris szinte mindent elmond. Mindössze hat oldal az egész, de tökéletes lélekrajz, minden részletében hátborzongatóan hiteles, magas irodalom. Van egy kamaszfiú, aki szeretne bulizni egyet a haverjaival a kisváros búcsújában, de pechjére éppen akkor betegszik meg, lesz influenzás. Nem a barátaival mulat, hanem az édesanyja ápolására szorul. Ki nem élt már át hasonlót? A fiú szeretne önállósodni, férfivá nőni, egyenrangú tagja lenni a társadalomnak, és azt érzi, hogy szülei ebben a törekvésében (tudtukon kívül; hisz épp ez a tragikus) visszanyomják. Ám értelmes lényként ezen még nyilván túl is tenné magát, bármily kínos és fájdalmas is. Az már bosszantóbb, hogy a búcsú napján annyira azért már gyógyultnak minősül, hogy elmehessen egy kínos rokonlátogatásra. A csúcspont azonban csak ezután jön. Anyja megszervezi, hogy másnap, hétfőn, amikor már a kutyát sem érdekli az egész búcsú, és üres az egész placc, csakis az imádott fiú kedvéért elindítsák a körhintát. Ami azonban az anya szerint kitűnő ötlet és kárpótlás, az a srác számára a megalázottság legvégső pontja. Olyan pont, amely után ő már talán soha nem is fogja megbocsátani a szüleinek, hogy ilyen megszégyenülésnek tették ki őt.

Elnézést kérek olvasóimtól, hogy lelőttem a novella poénját; de érzékeltetni akartam, hogy miféle történetekre kell fölkészülni. (És ettől még persze érdemes elolvasni a novellát is, hiszen Moesko százszor jobban megírta ezt, mint én a fönti a bekezdésben.)

Hibázott valaki? Érzéketlen volt az anya? Túlérzékeny a fiú? Nem ez a lényeg. A hiba bennünk van. Nem szeretjük eléggé egymást, nem vagyunk képesek igazán megérezni a másik igényeit, vágyait. Nem tudjuk legyőzni hiúságunkat. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit.

Az egyéni problémák társadalmi problémákká duzzadnak. A diszfunkcionális családokból ugyanis értelemszerűen menekülő útvonalakat keresnek a megalázottak és megszomorítottak. Az egyik menekülő útvonal a hagyományos család és hagyományos szexualitás lebontása. Több novellában is megjelennek homoszexuális párok és kapcsolatok. A kötet azért (is) kitűnő, mert sohasem öncélúan, sohasem tablószerűen, mindig beleágyazva az alapproblémába, a szeretet problémájába. A másik menekülő útvonal térbeli: el lehet menekülni külföldre is. Vagy nem is csupán külföldre. Mivel a novellák túlnyomó többsége  a vidéki Magyarországon játszódik, kézenfekvő menekülés lehet a másik városba (főleg Budapestre) költözés is. És aki (vagyis inkább ami) elől elmenekülünk, az kétségbeesetten kérdez rá a miértre:

Miért nem jó neked itthon?

Mennyi érzéketlen, propagandisztikus, politikai indíttatású vélemény olvasható napról napra erről a kivándorlás témáról a magyar nyelvű interneten! Moesko nem a propagandisztikus utat választja e kötetben: a probléma mélyére ás.

Mi a probléma mélye? Az, hogy a menekülőnek, a  kivándorlónak, az élete válságára megoldásokat keresőnek csakugyan "nem jó itthon". Itthon: azaz a világban. Hiszen ki olyan korlátolt, hogy mindezt csupán Magyarország-problémának lássa? Moesko biztosan nem. Szóról szóra ugyanezt a kérdést teszi föl ugyanis Vibeke is, a Bontás című novellában, Mécses Robinak, az elbeszélőnek, a norvég felesége. Miért tér vissza Magyarországra (ha ígérete szerint csupán "egy időre" is) Robi? Miért nem jó neked itthon, azaz Norvégiában?

Hát miért vajon? Mert itthon sem vagyok otthon, és otthon sem vagyok itthon.

Szép Ernő száz évvel ezelőtt ugyanezt így fogalmazta meg (általam már e blogon is többször idézett, zseniális Néked szól című versében):

Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.

A Megyünk haza, miként az ÉS-kvartettben is megfogalmazódott, létprogram: mindig, mindenhol úton vagyunk hazafelé, de sohasem vagyunk egészen otthon.

Vagy ez csak a diszfunkcionális családokra volna igaz?

A Bontás volt az egész kötetben a kedvenc novellám, mégpedig azért, mert semelyik másikban nem szólal meg ilyen erővel a boldogság lehetősége. Olyannyira, hogy a szöveg egyes pontjain már egyenesen idilli. (És semmi sem olyan nehéz írói feladat, mint jól írni az idillről: hiszen itt fenyeget legjobban a giccs veszedelme.) Pedig olyan mélyről indul, hogy mélyebbről már talán nem is indulhatna. (Most juszt sem lövöm le a poént; tessék megvenni a kötetet, és elolvasni.) Talán el kell jutni a legeslegmélyebbre, a legsötétebb züllésig, a legteljesebb összeomlásig, hogy az ember ismét képessé váljon a boldogságra? A Bontás végén valami különös melegséget és örömöt éreztem: a család újra felépíthető, megmenthető, újjáépíthető a világ a romokon.

De egyébként is. Ebben a kötetben legalább annyi boldogság is van, mint amennyi keserűség. A banalitások idillje időről időre előbukik. Akár valami őszi festegetés, vagy rakott krumpli készítés vagy nyári strandolás formájában. Van valami alaphangulata az elbeszéléseknek, ami valamiképp vidámmá teszi a nyomasztó témákat. Valami szeretetre méltóság, valami gőgtől való mentesség a hangvételben; azt éreztem, hogy ez az író nagyon szeretetre méltó ember lehet, és hogy milyen jó lenne összeismerkedni vele. (Megerősítette ezt a benyomást a borítón mosolygó arckép is.)

A borítókép tökéletesen kifejezi ezt a kettősséget. Mert egyfelől valóban vizenyős utakon bóklászunk, párás és fullasztó ég alatt — másfelől mégis ott van a remény, hogy hazafelé tartunk. No és van még a borítón valami, vagy inkább valaki: egy kutya. A hűség és szeretet alapszimbóluma. Valahogy én nem tudok nyomasztónak látni egy olyan borítót, ahol egy ilyen kedves kutya az egyik főalak.

Tudom, mindez nem viszi nyugvópontra az alapkérdést (Miért nem jó neked itthon?), de olyan kontextusba helyezi, ahol valamiképp fönn van tartva a szeretet és hűség lehetősége.

Szeretetreméltóbb, szerethetőbb könyvet régen olvastam már.