Ne vitatkozz!

Gyerekkoromban gyakran nézegettem a lakásunk polcain álldogáló könyvek borítóját. Mindegyiknek valahogy saját, "külön bejáratú" hangulata volt. Némelyiket nem is értettem. Volt például egy "LEMPERTH SZERVES KÉMIA" című. Vajon mi lehet az a "lemperth szerv"? Egy másikon ez állt: "Keres tanít". Kételkedtem benne, hogy jól olvasom. Bizonyára úgy kell érteni, hogy Kereszt Anit, azaz Kereszt Annát. De vajon ki lehet az a Kereszt Anna? És mit akarnak művelni vele? Ilyesmiken tűnődtem, mielőtt átléptem volna a tündérek korát.

Az egyik könyv a vastagsága és külleme miatt különösen vonzó volt. Mindig úgy képzeltem, hogy a vastag könyvek azért vastagok, mert minden tudás bennük van, amit az emberiség valaha is fölhalmozott. Úgy képzeltem, hogy írni is csak vastag könyvet lehet érdemes. Az ilyeneket tehát mindig különös áhítattal szemléltem, legyen az például a Nyomorultak, a Nagy indián-könyv vagy a Képes Biblia. Arról ábrándoztam, hogy ha fölnövök, én is írok majd egy vastag könyvet, amelyikben minden benne lesz. Úgy gondoltam, hogy az ilyen könyveknek nincs is műfajuk. Semmiképpen sem regények, de nem is tudományos szakmunkák. Egyik sem, és mindkettő: az emberiség nagy-nagy tudásának tárházai.

Az említett, különösen vonzó könyvnek ez volt a címe: Sikerkalauz. Amikor kíváncsiságból leemeltem a polcról, és belelapoztam, megdöbbentem: hiszen ez éppen olyan, amilyennek én ábrándjaimban a minden tudást magukban foglaló könyveket elképzelem! Nem pusztán folyó szöveg volt, hanem mintha amolyan törvénykönyv lenne: tartalmazott egy csomó számozott szabályt. Igen! Ez az! A minden emberi tudást tartalmazó könyvnek egy kicsit olyan törvénykönyvszerűnek is kell lennie, hiszen világos, hogy az ismereteket a legcélszerűbb paragrafusokba foglalni.

Nem is egy kötet volt, hanem három?

Az is tetszett, és az is megfelelt az én tökéletes könyvről szóló elképzeléseimnek, hogy bár a kötet vastag volt, a tagolás és a törvénykönyvszerűség miatt nagyon gyorsan lehetett olvasni, lapozni. Valahogy úgy éreztem, hogy az esszencia, az emberiség közös nagy tudásának kivonata érthető kell hogy legyen, máskülönben hogyan is vonatkozhatna mindenkire?

Áhítattal kezdtem el olvasni a könyvet, és valóban viszonylag gyorsan ki is olvastam.

Kedves olvasómnak talán nevetségesnek tűnhet, de ez a talán tíz éves koromban végigolvasott könyv — most úgy hiszem — összességében hatalmas hatással volt rám. Egy csomó alapvető etikai szabályt ez az írás tudatosított bennem. Az egyik történet arról szólt például, hogy a szerző unottan és rosszkedvűen, mély aggodalmakkal a szívében járt az utcán, nyomorúságos sorsán tűnődve, amikor szembegurult vele kerekesszékében egy mozgássérült öreg férfi, és kedvesen mosolyogva üdvözölte: "milyen szép napunk van ma!". A szerző pedig megdöbbent, és mélységesen elszégyellte magát. Nohát az ilyen történetek igen mélyen beivódtak a gondolkodásomba, kitörölhetetlen emléknyomokat hagyva bennem.

Pedig igazából mennyire megvetően, mennyire nem is titkolt lenézéssel bámulok ma már az ilyen típusú "sikerkalauzokra"! Helytelenül. Ezek a könyvek igenis nagyon okosak, és tele vannak mélységes igazságokkal. Alapjában semmi baj nincs velük. Aki arra tette föl az életét, hogy sikeres ember legyen, annak számára elengedhetetlen tudni mindazt, ami bennük van.

A gond pusztán annyi, hogy az embernek vannak egyéb, tágasabb, mélyebb és magasztosabb céljai is annál, hogy sikeres legyen.

Alapjában azt gondolom, hogy minden egyes ember, függetlenül attól, milyen körülmények közé születik, sikeres lehet. Ez nem egy olyan túl bonyolult dolog. A körülményekre fogni a sikertelenséget egyszerűen szánalmas. Aki nem sikeres, az egészen egyszerűen nem is akar sikeres lenni. A siker korántsem csupán öröm, és amennyi öröm van benne, legalább ugyanannyi, de jellemzően még sokkal több nyűg és bosszúság is. A fene se akarja ezt. Ha engem megkérdeznének, mi az, amit szeretnék elérni a saját életemben, a siker biztosan nem lenne ott az első öt hely valamelyikén. Mennyivel izgalmasabb cél például jóságosnak, bölcsnek, boldognak, eredetinek vagy igaznak lenni! Mindezek pedig jórészt teljesen függetlenek egy ember sikerességétől.

No de elkalandoztam. Hogy is jutott mindez eszembe?

Hát úgy, hogy egy tanítványom, egy 19 éves fiú, aki éppen most ősszel kezdte el az egyetemet, éppen Dale Carnegie egyik sikerkalauzát olvassa, és meg is mutatta nekem egy németóránkon.

Némi nosztalgiával és nagy-nagy kíváncsisággal lapoztam a könyvbe. Fölütöttem valahol, és elolvastam az alfejezet címét:

Ne vitatkozz!

Hát igen. Micsoda csodálatos igazság. Cáfolhatatlan és tökéletes. Aki sikeres akar lenni, az ne vitatkozzon, mert aki vitatkozik, az az emberekben rossz benyomást kelt.

Ez is olyasmi, amit legkésőbb tíz éves koromban már nagyon jól megtanultam. Ha valaki valamiben nyilvánvalóan téved, azt semmi értelme nincs kiigazítani. Mit érnénk el vele? Hatásunkra megváltozna a véleménye? Látott már valaki ilyet?

Látott már valaki olyat, hogy két ember vitatkozik egy kérdésről, és meggyőzik egymást? Ilyesmi csak álviták esetén lehetséges. Az igazi, mély meggyőződések sokkal szilárdabban ülnek egy ember lelkében, hogysem egy vita hatására kimozdulnának a helyükről. Akinél pedig ilyen meggyőződések nem alakultak ki, az eleve nem is fog a nézeteiről vitába bocsátkozni. A viták meddő szócséplések.

És mégis. Szenvedélyesebb vitatkozó kevés van nálam. Valahol mélyen sért a gondolat, hogy ne vitatkozzam. Ha valaki valami szerintem bődületes és veszedelmes tévedést propagál (márpedig minden valódi vitahelyzet erre a vélelemre alapul), akkor valami megmoccan bennem belül, egy lázadó hang, valami démon, mintha megcsiklandozná az oldalam valaki, és arra ösztökélne, hogy ne hallgassak. Hogy összegyűjtsem minden erőmet a küzdelemre, és hogy meggyőződésem minden hevével szembeszálljak a veszedelmes tévedéssel.

Azok, akik a viták hasznossága mellett érvelnek (olykor magam is így teszek), azt állítják, hogy a viták a látszólagos eredménytelenségük ellenére is formálják az embert. Az adott vitában talán nem győzik meg egymást a felek, de az érvek szépen óvatosan beszivárognak a tudatukba. Sokszor már az is eredmény, hogy egy a hitében szilárdul kitartó ember vitathatónak kezd látni valamit, amit addig vitán felül állónak gondolt. Annyit legalábbis észrevesz (és megtapasztal), hogy léteznek más vélemények is. Ez nem egy azonnali eredmény, de hosszú távon bizonyosan átformálja, érettebbé, sokoldalúbbá és bölcsebbé teszi a személyiséget.

Másfelől azt is hiszem, hogy az ember meggyőződését igazán mélyen átformáló hatások jellemzően nem a viták felől érkeznek. Léttapasztalatok, művészi élmények, megdöbbentő olvasmányok: ezek sokkal hatékonyabban képesek kimozdítani valakit mélyen gyökerező elképzeléseiből, mint holmi viták.

Mit gondolok tehát most? Vitatkozzunk, vagy ne vitatkozzunk?

Most azt mondanám, éljünk inkább. Aki valami számunkra felháborító dolgot hisz, annak vélhetően nagyon nyomós oka van rá, hogy így tegyen. Nem valószínű, hogy ezt akár önmaga számára meg tudná fogalmazni. De oka, valódi oka, élményekben gyökerező oka egészen biztosan van. Próbáljuk meg megérteni ezeket az élményeket. Inkább hallgassunk, inkább kérdezzünk, inkább figyeljünk. És ha a lázadó démon csiklandozni kezd belül, inkább nyomjuk vissza a hangját. Nem azért, hogy sikeresek legyünk (bár nyilván ahhoz is elengedhetetlen mindez). Ha jóságosak, bölcsek, boldogok, eredetiek vagy igazak akarunk lenni, akkor is ez a követendő.

És most, hogy minderre rájöttem, vitára is bocsátom újdonsült meggyőződésemet.