Unzählbar die neuen Berufe und neuen Titel; unzählbar die kleinen, persönlichen Befriedigungen, welche das Vorwärtskommen im Berufe bedeutet.
A február mindig az év legkellemetlenebb hónapja. A téli hónapok közül a decembert az ünnepek illata bódító légkörbe vonja; januárban pedig egy darabig még éltetheti az embert az újrakezdés lehetősége, az új év kínálta új feladatok megoldásának bizsergető izgalma. De mi van februárban? A hideg és bezártság nem kisebb, és a napok sem lényegesen hosszabbak, mint az előző két hónapban, energiáinkat és reményeinket ugyanakkor már feléltük, és nincs semmi, ami vigasztalhatna minket, se ünnep, se újrakezdés.
Ehhez a depresszív, nyomorúságos hangulathoz idén még a járvány okozta bezártság és korlátozottság is társul. Már maga az lelombozza az ember életkedvét, hogy nem járhat-kelhet szabadon, hanem szájkosarat kell fölvennie, és alig lát rendesen, mert folyton küszködnie kell bepárásodó szemüvegével.
Ilyen viszonyok között nem sok minden van, ami éltet. Az egyik ezek közül a jövő ígérete. Hogy már nem sokat kell kibírni. Márciusban talán már melegedni kezd a levegő. Áprilisra talán már beoltanak annyi embert, hogy szépen lassan beinduljon az élet. Májusra talán már szinte minden kinyit. Júniusban talán már múlt időben beszélhetünk a járványról, és kisüt a nap az életünk fölött. Talán hiú remények ezek, de kétségtelen, hogy ilyenek nélkül nehezebb volna kibekkelni ezt a sötét telet.
A másik éltető lehetőség a visszahúzódás a szellem birodalmába. Kikapcsolódni abból, ami körülöttünk van, és bekapcsolódni valahová máshova. Időutazásokat tenni, kilépni a valóságból. Olvasni.
Amikor elolvastam a Mannok életéről szóló könyvet, erős szimpátia ébredt bennem Golo Mann iránt. A sok tévelygő, zavaros, aránytévesztő hang között, mellyel a Mannok politikához és történelemhez hozzászóltak, az övé tisztán szólt. Tisztán, éretten, kiegyensúlyozottan: bölcsen. Elhatároztam hát, hogy törlesztem egy nagyon-nagyon régi adósságomat, és elolvasom végre Golo Mann fő művét, A 19. és 20. század német történelmét.
Ezt a könyvet még gimnáziumban kaptam ajándékba a német cserediák-partneremtől. Elborzasztott a terjedelme: több mint ezer oldal... Sokáig azt hittem, soha nem leszek képes ezt így németül végigolvasni. Ennyire részletesen nem érdekel a német történelem... Nagyon örülök viszont, hogy a Mann-család megismerése megadta a lökést hozzá. Ez a könyv valóban csodálatos.
Csodálatos már a stílusa is. Golo Mann-nak elve volt, hogy a történésznek alapvetően nyelvművésznek is kell lennie. Az a dolga, hogy meséljen. És Golo Mann csakugyan ezt teszi: mesél. A gazdag szókincs, a szép körmondatok, a választékosság nem nehezítik számomra a megértést, mert ezeket az erényeket kiegészíti a világosságé. Amikor Kosztolányi írt róla, milyen a világos stílus, elővett példának egy bekezdésnyi Proust-mondatot. Hosszú? Hosszú. Tele van alárendeléssel? Tele van. Mégis bárki megérti, aki meg akarja? Igen. Hasonlóképpen viszonyulok Golo Mann választékosságához. Soha nem veszítem el a fonalat, mindig teljesen világos, hogy miről beszél, és az is, hogy mit akar mondani. Az ilyen szövegre szokták mondani, hogy "élmény olvasni".
De vajon milyen szemlélet hatja át a könyvet? Aki történelmet ír, az aligha szorítkozhat csupán a tények fölsorolására, és Golo Mann a legkevésbé sem így tesz. Az eseményleírást gyakorta megszakítja egy-egy elemző fejezettel, melyben mérlegeli a történéseket, megvilágítja őket több oldalról, és körüljárja a kérdést, hogy alakulhatott volna-e mindez másképpen is.
Amennyire én kiveszem, Golo Mann szemlélete tipikusan az, amit én a szó legjobb értelmében konzervatívnak neveznék. Ez egyfajta egyensúlyt jelent a történelmi esemény determinisztikussága és az egyéniségkultusz között. A történelmet kétségkívül bizonyos törvényszerűségek, gazdasági szükségszerűségek irányítják; de minden esetben irányítja az egyén is. Mindig van ilyen-olyan döntési lehetőség, és hogy ki mit választ, az nagy mértékben kihat a történelem későbbi menetére. De — és itt is megmutatkozik Golo Mann konzervatív szemlélete — e döntések hatásai mindig kiszámíthatatlanok, sohasem lehet megjósolni előre, hogy melyik döntésnek milyen hosszú távú következménye lesz. Társadalommérnökösködni lehet: de tudni kell, hogy az eredménye sohasem az lesz, amit a mérnök eltervez. A történelemben annyiféle akarat, érdek, vágy és fantázia keresztezi egymást, hogy az egyes tettek következményeit előre látni képtelenség. Végül mindig "a történelem istene" fog dönteni.
Maga az egész könyv is azzal kezdődik: a XVIII. század végén, mondjuk 1785-ben, senki az égvilágon még csak elképzelni sem tudta volna, hogy mi fog történni a következő harminc évben. A történések annyira váratlan, teljességgel megjósolhatatlan fordulatot vettek a vérfürdőbe torkolló forradalommal, Napóleonnal, és — ami a lényeg — a mindezek következtében kibontakozó új szellemi áramlattal, a nacionalizmussal, hogy arról egy akkor élt ember nem is álmodhatott volna. Ezek az események sem a történelmi szükségszerűségből nem következtek, sem egyének akaratából, hanem e kettő sajátos vegyülékéből. Ha úgy tetszik: a "történelem istenének" akaratából.
Hozzám ez a szemlélet nagyon közel áll. Én is valahogy így látom a történelmet és a politikát.
Akivel Golo Mann a legtöbbet vitatkozik, az Marx. (És ez bizony önmagában is dicséri lényeglátását.) Már a Mannok című könyvből is kiderült, hogy Golo Mann jól ismerte Marx filozófiáját. Kezdetben rokonszenvezett is vele, majd fokozatosan eltávolodott tőle. A történelemkönyvéből elég jól kiderül, hogy miért is. És nem is csak a külön Marxról szóló fejezetben. (A nagy alakoknak külön fejezetben állít emléket a szerző. Külön öröm volt olvasnom a Schopenhauerről szóló részt, amelyben Golo Mann meleg szavakkal emlékezik meg a csodálatos frankfurti bölcselőről.) Leginkább talán ott látszik a Marxszal való vita, ahol a Német Birodalom alapítása után kibontakozó kapitalizmus vonásai kerülnek terítékre.
Mert Marx — így Golo Mann — nagyon sok mindent nagyon jól látott, mint minden zseni, látnoki erővel. De mint minden zseninek, illetve minden embernek, megvoltak a maga korlátai. Ő sem láthatta előre, hogy mi fog történni, és hogy a valóságmennyivel bonyolultabb és színesebb, mint bármely elmélet róla.
A kapitalizmus csakugyan jórészt oly módon bontakozott ki, ahogyan Marx megjósolta. Egyébként ma sem látunk mást. A tőke egyre inkább koncentrálódik, a dolgozók rétege egyre inkább proletarializálódik. A gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények egyre többen, miközben a termelés folyamatosan nő. (Nem ez van ma? Hát dehogynem.) Csakhogy ez csupán az egyik fele az érmének. Marx még tömeges elnyomorodást is jósolt (ennek ellenkezője következett be: a jólét egyre szélesebb rétegeket ért el, a növekvő szegénység csak "relatív" értelemben igaz, míg a 19. század első felében még emberek tömegei haltak éhen, addig ilyesmi a század végén már nem fordult elő); valamint forradalmat.
A "proletár" forradalom azonban nem következhetett be. Igazából a "forradalom" gondolata az, amiben Marx a leginkább tévedett. Először is abban tévedett, hogy a történelmet forradalmak alakítanák. Ezt a tézist nem támogatja meg jóformán semmi. Másodszor abban tévedett, hogy a forradalmak kívánatos események volnának. (Golo Mann meggyőzően tárja föl, hogy a forradalmak szinte sohasem érik el céljukat.) harmadszor pedig abban tévedett, hogy a kapitalizmus haladása szükségképpen forradalomba torkollna. Ahol igazán volt kapitalizmus, ott lényegében sohasem volt forradalom. És ennek oka is van.
A legfőbb ok az, hogy a kapitalizmus nem homogén társadalmi osztályokat hoz létre. Éppen ellenkezőleg: sokkal többféle szakmára lesz szüksége, és ezek a szakmák egymástól egyre jobban különböznek. Amivel még valami nagyon lényeges dolog együtt jár:
Unzählbar die neuen Berufe und neuen Titel; unzählbar die kleinen, persönlichen Befriedigungen, welche das Vorwärtskommen im Berufe bedeutet.
(Megszámlálhatatlanul sok új szakma és új cím; megszámlálhatatlanul sok kis, személyes kielégülés, amit a szakmákban való előrejutás jelent.)
A "kis, személyes kielégülések" teljes mértékben ellehetetlenítik azt a fajta kollektív elégedetlenséget, amit Marx megjósolt. A társadalom szerkezete nem leegyszerűsödött a kapitalista termelési rend hatására, hanem minden korábbinál (és minden sejthetőnél) bonyolultabbá vált. Miért fogna össze egy sikeres és jól kereső irodista egy nyomorgó szerszámgépésszel a gyár vezetése ellen? Lehet ezt úgy felfogni, hogy hiányzik a szolidaritás, de szolidaritás csak olyan emberek között lehetséges, akik egy csoportba tartoznak. És éppen ez nem valósul meg.
Mint ahogy a proletariátus forradalma sem valósulhatott meg; Lenin vagy Kun Béla puccsát lehetetlen azonosítani a Marx által prognosztizált világforradalommal. (Érdekes játék elgondolkodni róla, hogy vajon Marx mit szólt volna ezekhez az eseményekhez.)
Megvalósult viszont valami más: a társadalom szövetének széthullása, atomizálódás, és mindenekelőtt a "sok kis kielégülés". Ez megint olyasvalami, amit még egy zseni sem láthatott így előre. Nem arról van szó, hogy a sikeres munkás átkerült volna a burzsoázia osztályába (biztosan volt példa ilyenre is), hanem arról, hogy a termelői osztály is áttekinthetetlenül rétegzetté, differenciálttá, nézeteiben, ideológiájában, vagyoni helyzetében és vágyaiban besorolhatatlanul sokszínűvé vált. Egy ilyen tömeget egységbe kényszeríteni nem lehet másképpen, csak a legbrutálisabb terror árán.
Pedig a lényegben — úgy fest — nagyon is igaza volt Marxnak: a kapitalizmus rendszere a fenntarthatatlanság felé gravitál. A termelésnek megvannak az anyagi határai, a Föld ásványkincseit nem lehet a végtelenségig kizsákmányolni. A megoldás "receptje", a "forradalom" az, ami a lehető legrosszabb recept azonban.
És éppen itt mutatkozik meg a "történelem istenének" iróniája. Marx azért beszélt forradalomról, mert ő, 1818-as születésű emberként ezt látta. A francia forradalom élménykörében nőtt föl, és ez rányomta bélyegét a világképére. Nincs olyan lángelme, aki ki tudná vonni magát kora előítéleteiből. Forradalmak általában nem történnek, a világ mégis folyamatosan változik, "halad" valami felé, módosul, ha úgy tetszik, "fejlődik". A 19. század embereit azonban pró és kontra nagyon erősen foglalkoztatta a forradalom gondolata. Azokat is az egészségesnél nagyobb mértékben, akik valami szörnyűséget láttak benne. Kikerülni a "forradalom" paradigmájából: ehhez idő kellett, idő kell, és talán még mindig nem szabadultunk meg egészen tőle.
Amire a világnak ma is szüksége lenne (ma, amikor a kapitalizmusnak egészen új, sok tekintetben egészen ijesztő formái kezdenek kibontakozni), az nem a forradalom, hanem az arról való lehető legnagyvonalúbb gondolkodás, hogyan lehetne úgy átformálni a termelés világát, hogy az emberek között akkor is föltámadjon a szolidaritás igénye, ha látszólag semmi közük egymáshoz. "Nagyvonalú" azért, mert nem gyanúsítja meg vitapartnerét rosszindulattal. Éppen mert a jelenlegi világ annyira különböző érdekeltségűvé tesz minket, a bizalom légkörének tudatos kialakítása nélkül még az esélye is elveszne bármiféle értelmes diskurzusnak.
