Hogy Géza lett Merényi.
Nagyon fura érzés olyan embernek a könyvét olvasni, akit jól ismerünk. A leírt mondatok emlékeket idéznek föl bennünk, fölismerjük a szerző máshol, máskor már elejtett gondolatait, rögeszméit, vesszőparipáit, kicsit mintha beleíródnánk a szövegbe mi magunk is. Közben pedig minden új fénytörésbe is kerül, az egyesével fölcsipegetett részletek egy regény univerzumában mélyebb, tágasabb értelmet nyernek. (A "ja, hogy azt ezért mondta!" érzése ez. Picit kísérteties is.)
Így jártam most, hogy elolvastam egykori magyartanáromnak, azóta pedig Karakter-blogbeli szerkesztőtársamnak, illetve a Szófa főszerkesztőjének, Mohácsi Árpádnak a regényét, a Párizsi befutót.
A regény a mostani könyvhéten jelent meg, de "íródásáról" természetesen már régóta tudtam. Olyannyira, hogy a szerző át is küldte a még készülőben levő első fejezetet véleményezésre. Az első belepillantás a szövegtestbe megijesztett; idegenkedtem a szöveg hangjától. Ezt a szokásos őszinteségi rohamaim egyikében meg is írtam a szerzőnek, ami természetesen óriási ostobaság volt — egy készülő szöveg teremtődését nem illik, nem szabad így megzavarni, hacsak nem a kötet szerkesztői vagyunk. Akkoriban ez a karakteres posztolásra is kihatott, de azt hiszem, blogunk követői ebből semmit sem érzékelhettek, profibb blogírók voltunk mi annál.
Mindenesetre a kötet egészétől kissé tartottam, féltem, hogy végül is határozottan nem fog tetszeni az egész, és akkor ezt meg mégis hogyan mondjam meg. Dehát az meg egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom.
Érdekes módon a legnagyobb lökést ennek a folyamatnak anyukám adta. Ő, amikor megkaptam a könyvet a szerzőtől, azonnal magához vette azt, és szűk két nap alatt be is falta. Elmondása szerint nagyon tetszett neki, nagyon élvezte, de majd szeretné még egyszer, alaposabban is elolvasni. (Ő mindig így olvas, van könyv, amelyet már vagy hatszor elolvasott; közben akkurátus jegyzeteket készít, aláhúzogat, firkál, persze könyvtári könyvekbe is beleírogat, majd amikor vissza kell vinni, mindent kiradíroz.) Na most ez az egész igencsak meglepett. Nem mintha ne becsülném sokra anyukám ízlését, csak valahogy ő a túl modern, túl bonyolult, túl elvont, túl bölcsész és túl megvariált könyveket egyáltalán nem élvezi. Lehet, hogy ez mégse olyan?
Nem olyan. A Párizsi befutót nagyon könnyű olvasni. Szereplők vannak, hús-vér emberek, akiknek viszonylag pontosan meg tudjuk mondani születési évszámukat, iskoláikat, munkahelyeiket, családi viszonyaikat; a velük történő események olyanok, amik általában bárkivel megtörténhetnek, lakást újítanak fel, kiköltöznek Hollandiába, munkahelyeket váltanak, gyerekeket nevelnek, vagy éppen rákosak lesznek, és negyven éves koruk előtt meghalnak. Az idő, amikor a történet játszódik, egész pontos évszámokkal is jelződik, ezek az egyes fejezetek címében is ott vannak, sorrendben: 2019, 2013, 2006, 2003, 2000, 1996, 1993, 1989. Igen, visszafelé megyünk az időben, bár persze az egyes fejezeteken belül van bőven csapongás az idősíkok között.
De vajon miért megyünk visszafelé, mi ennek az értelme? Biztosan lehet ezt az írói gesztust többféleképpen is értelmezni. Számomra azt jelentette, hogy a jelen viszonyait akkor tudjuk igazán megérteni, ha alámerülünk a múltba. És minél beljebb hatolunk a megértésbe, annál inkább kell visszafelé mennünk az időben is. A 2019-es eseményeket legjobban 1989 magyarázhatja. Vagyis egyfajta hermeneutikai spirál ez, amelyen fokozatosan ereszkedünk lefelé. Ahogyan egyre többet tudunk meg a szereplők múltjából, úgy értjük meg egyre jobban, miért olyan ma a világ, amilyen.
Az egyes fejezetekhez nemcsak évszámok, de nevek is kapcsolódnak. A nyolc fejezet mindegyikében van egy-egy központi alak, a nyolc főszereplő valamelyike. Nem véletlen, hogy a legutolsó fejezet az anyafiguráé, Piri nénié, aki valójában a legfontosabb alak. Nemcsak genetikus értelemben származik tőle a főszereplő, Géza, de a '60-as, '70-es években született generáció szellemi anyja is ő. Ki ő? A szocialista rendszer hithű szolgája, aki szorgalmasan készíti besúgóként a jelentéseket fiáról és annak barátjairól...
A jelenünk bölcsőjét tehát egy spicli ringatta. Olyan is?
A kép természetesen összetettebb. A hat "őrstag" (Géza, Sanyika, Jutocsa, Gabi, Bella, Dóri) a maga módján lázadozott a rendszer ellen, amelyben gyerekek és fiatalok voltak. Ez a lázadás leginkább azt jelentette, hogy vonzódtak a nyugati dolgokhoz, próbáltak minél több információt megszerezni a nyugati országokról, nyugati könnyűzenét hallgattak, illegális lapokat szereztek be, alternatív koncertekre jártak. És utálták Merényieket. Merényiék az Iskola a határon szereplői, akik felsőbb évesként folyamatosan vegzálják az új katonaiskolásokat, hatalmaskodnak, basáskodnak fölöttük. Az Iskola a határon kultuszkönyve az őrsnek, így a regényben is központi helyet foglal el számos motívuma (például a címlapon is látható Velázquez-festmény vagy a Trieszti-öböl). Valamennyi fejezet Merényiékkel végződik, többnyire azzal a mondattal, amit az őrs tagjai egyfajta fogadalomként újra és újra elmondtak maguknak: Merényiéknek el kell bukniuk!
1989-ben aztán meg is történt: Merényiék elbuktak. Nagy Imrét újratemették, Kádár meghalt, a vasfüggöny lehullt, kikiáltották a köztársaságot, szabad választásokat hirdettek, szabadon lehetett utazni, élni, lélegezni. És szabadon el lehetett utazni Párizsba, megnézni a Tour de France befutóját a Champs Elysées-n. Ez tehát a regény idejének kezdőpontja, de mivel visszafelé haladunk, a befejezése.
Mi történt ebben a harminc évben? Hova lett a lelkesedés? Hova tűnt a szabadság levegője?
Hát az történt, hogy...
Hogy Géza lett Merényi.
Géza, vagyis a '60-as években született generáció elmerényisedése már közvetlenül a rendszerváltás utáni években megkezdődött, amikor — persze a jó anya segítségével — Géza módszeresen kezdte kirabolni (magyarán privatizálni) az országot. Gyanús gazdagodásából persze jól élt az őrs pár többi tagja is, például Dóri, az iskola bombázója, akit feleségül is vett.
Csak Sanyika nem. Ő előbb csak kallódott a világban, majd kiköltözött Hollandiába, és amikor hazatért, akkor vette észre a változást, és talán ez az oka, hogy ezt a fönti mondatot is ő mondja (csak ő mondhatja) ki.
Géza pontosan azt csinálja, amitől ők, tiszta szívű(nek hitt) fiatalokként még undorodtak volna. Embereket manipulál, lehetetlenít el, magához ragadja a vagyontárgyakat, tisztességtelen módon kereskedik cégekkel, és közben egyre gazdagodik, és hízik, és pöffeszkedik.
Amikor belépünk a regénybe, Géza egy jó ötvenes férfi, akinek vagy harminc évvel fiatalabb szeretője van, átesett már egy arcplasztikai műtéten, a haját festi, és teljesen ki van égve. Egy szellemtelen, erkölcstelen zombi, akinek semmi és senki sem szent már, sehol a nagy lelkesedés, sehol a szebb ország ígérete.
Vagy ez eleve nem is létezett soha? Talán ez a társaság mindig is Merényikből állt, olyan Merényikből, akik még akkor nem jutottak hatalomhoz?
Ez így azért szigorú és egyoldalú ítélet volna (egy egész generációról...). A regény nem is ítél így, inkább nyitva hagyja a kérdéseket. Talán a történelmi helyzet adta így? Talán egyéni gyengeségek játszottak közre, hiszen lám, Sanyika se lett Merényi például? Vagy ez már csak így megy: elmúlik a fiatalság, elmúlnak az ideálok, és ha már így van, legalább jól élni szeretnénk, ha többre úgyse futja?
Akárhogy is: Merényiéknek mégiscsak el kell bukniuk. Ha mi vagyunk Merényi, akkor mi bukunk el. Ezt a meggyőződést nem írja fölül a regény szerkezete. Így az olvasás végül is katartikus, megtisztító élménnyé válik. Hiszen mindig van mód másképp dönteni, mindig lehet választani más életet is, mint Merényiéké.
És hát végső soron a regény éppen azokat a pillanatokat idézi föl, amikor ennek a más életnek a fátyla néha föllebbent a szereplők előtt, amikor levették a maszkjukat, és önfeledten tudták eljátszani — saját életüket vagy saját halálukat.
