Melyik lenne az az egyetlen szó, amelyikkel korunkat jellemeznéd?

Szokásom volt az előző blogomon, hogy időről időre beszámoltam egy-egy érdekesebb álmomról. Szeretném most föléleszteni ezt a hagyományt, mert ismét olyat álmodtam, ami talán mások számára is érdekes lehet.

A valóban isteni, általános maga a földművelés intézménye, az állam, a házasság stb.; ehhez képest jelentéktelen dolog tudni azt, hogy ha hajóra szállok, elpusztulok-e majd vagy nem.

Filozófiával sohasem foglalkoztam professzionális módon, így műveltségemet e téren mindig hiányosnak, lyukacsosnak, bizonytalannak, támadhatónak éreztem. Ahogy telt az idő, egyre több mindent olvastam persze, és a sok szöveg valamiképpen belém ivódott; kialakult bennem valamifajta érzék(enység), mely a műkedvelő zenehallgatóéhoz hasonlítható, aki egy-egy ütemről ha azt nem is tudja megmondani, hogy milyen zeneelméleti megfontolások késztették a megkomponálását, azt némi hibahatáron belül mégis, hogy ki volt a zeneszerző.

Végül 2006-ban már azt hittem, hogy Argentína bajnok lehet, hiszen a kartonja szerint a déli félteke egyik legnagyobb taktikusa, José Pekerman ült a kispadon, egy jezsuita egzisztenciába oltott Werner von Braun, kezében Petra cigarettával, röppálya-grafikonokkal és négyjegyű függvénytáblázattal, és tökéletesen is működött az egyhetvenes gépezet, egészen addig, amíg Pekerman túl nem taktikázta és el nem cserélte magát a németek ellen.

Ma délelőtt az egyik külvárosi buszon utaztam, békésen néztem ki az ablakon, és már a nap leendő történései kattogtak a fejemben, amikor megjelent egy ellenőr. Vagyis egy ellenőrnő. Termetes, rokonszenves asszony volt, a jegyemet vagy bérletemet kérte. Benyúltam a zsebembe, és megmutattam neki bérletigazolványomat. Alig tettem vissza, már a nem messze mellettem ülő férfinek az ellenőrrel folytatott beszélgetésére lettem figyelmes. A rossz arcú, rekedtes hangú férfinek nem volt sem jegye, sem bérlete. Amikor az ellenőrnő a személyi igazolványát kérte, a férfi elkezdett perlekedni, szemtelenül visszakérdezett, hogy és ugyan mi lesz, ha ő nem adja oda. Az ellenőrnek szemlátomást nem volt ideje vitatkozni vagy rendőrt hívni, úgy hagyta a férfit az ülésen, és a következő megállónál a társával együtt leszállt.

Gondold meg, csak az ember néz meccset.

Pár nappal ezelőtt Oroszországban megkezdődött a 21. labdarúgó világbajnokság (közismertebb nevén: vébé), mely nemcsak emberek millióit szögezi képernyők és kivetítők elé, hanem engem is. A világ legnézettebb sporteseményéről van szó, nagyon sokak közös flow-élményéről, mely hetekig elvonja a figyelmünket szinte minden egyéb, fontos vagy kevésbé fontos tevékenységünktől, a hírektől, a gondoktól és egész magánéletünktől, hogy azt színes mezben rohangáló férfiak irányába terelje, akik egy bőrgolyót igyekeznek minden erejükkel egy hálóval kibélelt kapuba bejuttatni.

During those days, when you inquired of any sleepy-eyed young Hungarian writer what he was working on, he would invariably say: "I'm writing a play for Hollywood."

Hogy mi mindenre nem jó az internet, azt el sem tudtuk volna képzelni, amikor még nem volt.

Kijött nemrég egy EU-s statisztika arról, hogy a magyarok 84%-a facebookozásra használja a világhálót, ami az egész EU-ban a második legnagyobb arány. (Ha jellemezni kellene hát népünket, ezt kellene mondanunk: a magyar az a nép, amelyik facebookozik.) Magam is látni szoktam utazás közben embereket, akik okostelefonjaikon egykedvűen görgetik végig a hírfolyamukra beérkező képeket, mémeket és videókat, olykor egy-egy lájkot elhelyezve az adott információegység alá. Mindig elfog valamiféle szorongásszerű érzés, amikor látom ezt. Hát csak ennyi az egész? Ennyire érdekel minket a többi ember? Egy másodperc, egy gyors lájk, egy biccentés erejéig? A személyes kapcsolatok minősége alighanem sohasem volt még silányabb, gyengébb, felületesebb, mint ebben a digitális korban. Az, hogy mi van a másik emberben, a gondolatai gyökerében, a lelke mélyén, hogy hogyan áll össze benne a létezés ideje, és hogyan kezeli korunk minden korábbinál kibogozhatatlanabb komplexitását, többnyire még kérdés formájában sem jelenik meg horizontunkon.

Ahol ízlését nem támasztotta alá a politikai fegyelem, mint például a ruhák színösszeállításában, magárahagyottan, rendszertelenül s naivul tévelygett a rikító pátosz vagy az érzelgősség útvesztőiben; egy ízben ragyogó szemmel, boldogan mesélt Lőrincnek egy Berlinben töltött hetéről, amelynek minden estéjén "egy remek italt ivott, egy úgynevezett potsdamer Stange"-t, világos sört málnaszörppel keverve.

Olvastam egyszer egy diktátorok pszichopatológiájáról szóló könyvet (most is itt áll polcomon), amely bemutatta egyebek között Hitler furcsa szerelmeit. Abban a könyvben láttam meg egy képet a Führer legnagyobb szerelméről, saját unokatestvéréről, Angela Raubalról. Nagyon meglepett ez a két világháború között készült felvétel. Valahogy úgy éreztem, hogy akár ma is készülhetett volna. Valahogy mintha a húszas-harmincas évek világa, nőképe, viselete, viselkedése, életfelfogása sokkal közelebb állna hozzánk, mint a húszas évek világa állt például a századfordulóéhoz képest.

A mérnök szerint a pohár kétszer nagyobb a kelleténél.

Van bennem valami zsigeri vonzódás a betűk iránt. Amikor járok a városban, gyaloglok vagy utazom, mindent elolvasok, ami szemem elé kerül. Az utcanevek bűvös hatással vannak rám. A táblákon a feliratok meghökkentenek és elszórakoztatnak. Sőt van egy rossz szokásom is: utastársaim olvasmányaiba is bele- belepillantok, legyen az újság, könyv vagy okostelefon.

Ahogy csak az ember lehet igazán gonosz, úgy igazán önzetlen is csak az ember lehet.

Az elmúlt héten, ahogy olvasom, fölforrt a magyarországi internet, legalábbis annak indulatos megnyilvánulásokra és boszorkányüldözésre leginkább kapható része, a Facebook, mert elpusztult Kecskeméten egy szurikáta. A szurikáta halálát gyermeki felelőtlenség okozta, a tizenkét éves iskolás benyúlt az állat ketrecébe, amely véresre harapta őt, ijedtségében pedig a gyerek földhöz vágta támadóját. A ketrecbe nem lett volna szabad benyúlni, erre a gyerekek figyelmét nyomatékosan fölhívta nemcsak egy kifüggesztett tábla, de a kísérőtanár is.

Ki szedi össze váltott lovait?
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?

Vajon melyek az élet nagy történései? Hogy megszületett a gyermekünk? Hogy letettünk egy fontos vizsgát? Hogy megkaptunk egy komoly és felelősségteljes állást? Hogy rátaláltunk életünk szerelmére?

A föntiek bizonyára nagy történések, de velem semmi ilyesmi nem történt mostanában. Ellenben múlt pénteken megesett valami más. Valami kevésbé látványos, mégis hatalmas történés: megértettem egy verset.

Gyermeked születése tesz férfivá téged, nélküle egy elkezdett torzó, egy be nem fejezett vázlat vagy!

Egyik kimondott célom volt e blog indításakor, hogy példaértékű emberek teljesítményét, mondatait mutassam föl, olyanokét, akikre gyakran sokkal kevesebb figyelem háramlik, mint amennyi megilletné őket.

Kétségtelen, hogy Böjte Csaba e példaértékű emberek közé tartozik. Aki esetleg nem ismerné őt vagy a munkásságát: ő az az erdélyi ferences szerzetes, aki (amolyan újkori Néri Szent Fülöpként) elárvult, nincstelen utcagyerekeket fogadott be, tanította, nevelte őket, új életet adott nekik. Ezt a tevékenységét (nem kis bátorságról tanúságot téve) az állami szervek rosszallása, olykor üldözése közepette kezdte el, és mind a mai napig végzi. Azt hiszem, Böjte Csaba azon emberek közé tartozik, akik korunkban a legmélyebben értették meg Krisztus üzenetét.