Ha nagyon muszáj — de miért muszáj! — a Kincskereső kisködmönig: bár nem látom be, mi ez a tapadás lúzer kisfiúkhoz bicebócán és nemecsekernőn át Nyilas Misiig.

Richard Dawkins biológus 1976-ban megjelentetett egy hatalmas népszerűséget elérő tudományos könyvet, mely a The Selfish Gene címet kapta. Magyarra így fordították (hogyan is máshogy): Az önző gén. Ebben a könyvében, mely alapvetően arról szól, hogy a géneket az élő szervezetek miként örökítik tovább, Dawkins fölvet egy — szakmájához nem szorosan hozzátartozó — izgalmas hipotézist is, valamint megalkot egy vadonatúj fogalmat. A hipotézise lényege az, hogy az emberi történelmet (az élő szervezetek között unikális módon) nem pusztán a DNS-ek replikációi alakítják, hanem olyan kulturális információegységek is, amelyeknek nincs biológiai alapjuk. Dawkins szerint az emberi faj voltaképpen ebben (az egyben) különbözik minden egyéb fajtól. Míg a többi élőlény pusztán géneket örökít tovább, addig az ember továbbörökít (azaz hátrahagy az utódai számára) információkat is. Ezeket az információkat nevezte el Dawkins mémeknek.

Alacsony nyomású légtömegek úsztak az Atlanti-óceán felett; keletnek tartottak, az Oroszországot borító magas nyomású légtömegek felé, és eddig semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy északi irányban kitérjenek.

Gyakran vagyok úgy egy-egy mondattal, hogy nem tudom: tényleg hallottam vagy olvastam-e valahol, netán álmomban hangzott-e el, vagy pedig sem álmomban nem hallottam, sem nem hallottam vagy olvastam, egyszerűen csak a gondolataim jártak rajta, és úgy képzeltem, mintha álmodtam volna róla, vagy tényleg elhangzott volna. Így vagyok azzal a mondattal is, melynek tartalma valami olyasmi: "a buszmegállók esőbeállói kimeríthetetlen információ-források egy-egy társadalomról". Lehetséges, hogy talán Kontra Ferenc regényében olvastam ezt, melyről a Karakterre írtam könyvismertetést? Vagy csak az utcán sétálgatva jutott eszembe? Vagy valahol máshol olvastam? Vagy egy németórán hangzott el? Vagy tényleg álmodtam volna?

Edmund Wilson amerikai kritikus méltán szörnyülködik azon, hogy egyes irodalmárok – közöttük ő is – az Iván Iljics halálával vagy Franz Kafka Átváltozásával rombolják le a tanítandó ifjaknak a társadalom normális és elviselhető jellegére vonatkozó, az életben oly hasznos elképzeléseit.

Tizenéves lehettem, amikor egyik nagynénémtől kaptam ajándékba három zsonglőrlabdát. A játék lényege az volt, hogy két kézzel levegőbe dobálva őket sohase essenek le. Pár órába telt, mire kitanultam a módját. Utána hosszú évekig, ha feszítő és nehéz pillanataim voltak, a stressz feloldására gyakorta elővettem a labdákat, és zsonglőrködtem velük. Vagy két kézzel dobáltam három labdát, vagy egy kézzel kettőt. A labdák — valahol — most is megvannak, és bár évek óta nem játszottam velük, máig értem a módját, hogy folyton levegőben legyenek, ha dobálni kezdem őket.

Akkor reménykedjünk együtt.

Konzervatív. Ez a fogalom számomra azt jelenti: konzerváló, őrző, értékőrző. A konzervatív ember az, aki számára minden, ami értéket teremt, és ami emberek hétköznapjait jobbá, bölcsebbé, szebbé teszi, védendő, óvandó — akkor is, illetve akkor különösen, amikor felszínre bukkan egy ideológia, amely ezt a valamit a maga szempontjából értéktelennek bélyegzi, és el akarja söpörni. Többször megfogalmaztam már, hogy én magamat éppen ezen okok miatt tartom konzervatívnak. Sokszor láttam már, sokszor olvastam róla, hogy egy-egy ideológia túlzottan erőssé válva válogatás nélkül söpört el az útjából mindent, jót, rosszat, értékest, értéktelent; és az áradat levonultával ott maradnak parton a vesztesek, akiknek életét tönkretette a radikalizmus cunamija.

A sorskönyv pusztán annyit jelent, hogy valaki sok évvel ezelőtt megmondta valakinek, hogy mit kell tennie, és az illető úgy döntött, hogy megteszi.

Kedvelem azokat, akik bármikor képesek elhitetni az emberrel, hogy az élet minden nap, sőt minden percben újrakezdődik; miközben pontosan tudatában vannak ez állítás problematikusságának.

És furcsállom azokat, akik számára az emberi tudatosság problémája föl sem merül, és csontrészeg hajléktalanokról feltételezik, hogy ép ésszel el tudják dönteni, jobb-e nekik egy aluljáró, mint a szálló; majd amikor halálra fagynak az előbbi döntést választva, fölháborodnak, hogy ezt így mégis hogy lehet hagyni.

A szocializmus hatalmas hazugsága, hogy közösségi társadalmat épít, ugyanis a valóságban individuumokra hasította még a kisközösségeket is.

Vélhetően nem vagyok egyedül azzal a benyomással, hogy az érték és az ismertség mai világunkban nem áll egyenes arányban egymással. Nem az válik ismertté és közvéleményt befolyásoló erejűvé, aki valamilyen igazán hasznos dolgot cselekszik, vagy aki valamilyen igazán elgondolkodtatót mond a világról (magyarán: nem az, aki új értéket teremt); hanem az, aki meg tudja szólítani azokat az ösztönöket, melyek mindannyiunkban közösek és ingerlésre vágynak. Kattintásszámot nem az termel, aki föl akar minket emelni egy magasabb szempontú világ szféráiba, hanem az, aki le akar minket húzni az ösztönvilágba, a félelmek, a szexuális vágyak, az agresszió oly ismerős területeire.

Lehet, hogy a németek egyszerűen csak nem akarták otthagyni a filmvetítést.

Mindig különleges élmény egy film után kijönni a moziból, és újra beleszippantani a valóságba. Akármi is volt a film, horror vagy vígjáték, dráma vagy mesefilm, a valóság mindig kívánatosabbnak látszik utána. Miért? Mert a valóság a miénk, itt van nekünk. Még befolyásolhatjuk, így vagy úgy. Azt hiszem, ezt is nevezte Arisztotelész katarzisnak; a művészet révén megtisztulunk az előítéleteinktől, és vadonatúj szemmel pillantunk az életünkre.

Olyan országokban, ahol igazi antifeudális forradalom játszódott le, az Aporhoz hasonlókkal végzett a bakó.

Apor Péternek a Metamorphosis Transylvaniae című könyvét már régóta terveztem elolvasni. Igazából azóta, hogy "régimagyaros " vizsgánkra készülve Kovács Sándor Iván kitűnő szöveggyűjteményének segítségével fölfedeztem magamnak. A vizsgatételek között is ott volt persze, tudom, benne vannak a vizsgatételek az említett szöveggyűjteményben is. Ez a "XVII. század és a XVIII. század első felének magyar irodalma" vizsga húsz tétele közül volt nekünk a tizennegyedik:

14. Emlékírás és történetírás: Szalárdi János, Kornis Gáspár, CSEREI MIHÁLY, Rettegi György, APOR PÉTER, BETHLEN KATA, Forgách Simon. Választhatóság: BETHLEN KATA és CSEREI vagy APOR és melléjük még egy író.

Létre kell hoznunk egy globális identitást, és arra ösztökélni az embereket, hogy az emberiséghez és a bolygóhoz is legyenek lojálisak a saját nemzetük mellett.

Yuval Noah Harari, izraeli sztártörténész elsöprő sikerű, Sapiens című könyvét, mely az emberi faj teljes történetét foglalja össze mintegy 400 oldalon, magam is ajánlottam már e blogon. Mindenekelőtt azért hiszem elolvasásra érdemesnek, mert arra késztet minket, hogy a lehető legnagyobb távlatban vegyük szemügyre fajunk történetét: honnan indultunk, hol vagyunk most, hová tartunk? Bizonyos, hogy aki az eseményeket egy több százezer éves időintervallumban szemléli, másképpen fogja látni a pár száz éves torzsalkodásokat. Erre a hátralépésre pedig éppen ma, amikor (látszólag) szinte egyik napról a másikra változnak sorsunkat fordító tényezők, és ha valaki fél napig nem néz rá a hírekre, már tájékozatlannak érezheti magát, talán minden korábbinál nagyobb szükség van.

Mindaddig, amíg nincs a kezünkben egy meggyőző, részletes és mindenki által elfogadott magyarázat a történelem átfogó sémájával kapcsolatban, az emberek többsége továbbra is arra fog gyanakodni, hogy a rasszista biológiai magyarázat mégiscsak helyes.

Vannak könyvek, amelyekből elég az első pár oldalt elolvasnom, hogy azonnal tudjam: le fognak bilincselni. Egyszerűen azért, mert a kérdésfelvetésük annyira izgalmas, annyira lényegesnek tűnik, és annyira nem ismeretesek kézenfekvő és elfogadható válaszok rá.