Olyan országokban, ahol igazi antifeudális forradalom játszódott le, az Aporhoz hasonlókkal végzett a bakó.

Apor Péternek a Metamorphosis Transylvaniae című könyvét már régóta terveztem elolvasni. Igazából azóta, hogy "régimagyaros " vizsgánkra készülve Kovács Sándor Iván kitűnő szöveggyűjteményének segítségével fölfedeztem magamnak. A vizsgatételek között is ott volt persze, tudom, benne vannak a vizsgatételek az említett szöveggyűjteményben is. Ez a "XVII. század és a XVIII. század első felének magyar irodalma" vizsga húsz tétele közül volt nekünk a tizennegyedik:

14. Emlékírás és történetírás: Szalárdi János, Kornis Gáspár, CSEREI MIHÁLY, Rettegi György, APOR PÉTER, BETHLEN KATA, Forgách Simon. Választhatóság: BETHLEN KATA és CSEREI vagy APOR és melléjük még egy író.

Létre kell hoznunk egy globális identitást, és arra ösztökélni az embereket, hogy az emberiséghez és a bolygóhoz is legyenek lojálisak a saját nemzetük mellett.

Yuval Noah Harari, izraeli sztártörténész elsöprő sikerű, Sapiens című könyvét, mely az emberi faj teljes történetét foglalja össze mintegy 400 oldalon, magam is ajánlottam már e blogon. Mindenekelőtt azért hiszem elolvasásra érdemesnek, mert arra késztet minket, hogy a lehető legnagyobb távlatban vegyük szemügyre fajunk történetét: honnan indultunk, hol vagyunk most, hová tartunk? Bizonyos, hogy aki az eseményeket egy több százezer éves időintervallumban szemléli, másképpen fogja látni a pár száz éves torzsalkodásokat. Erre a hátralépésre pedig éppen ma, amikor (látszólag) szinte egyik napról a másikra változnak sorsunkat fordító tényezők, és ha valaki fél napig nem néz rá a hírekre, már tájékozatlannak érezheti magát, talán minden korábbinál nagyobb szükség van.

Mindaddig, amíg nincs a kezünkben egy meggyőző, részletes és mindenki által elfogadott magyarázat a történelem átfogó sémájával kapcsolatban, az emberek többsége továbbra is arra fog gyanakodni, hogy a rasszista biológiai magyarázat mégiscsak helyes.

Vannak könyvek, amelyekből elég az első pár oldalt elolvasnom, hogy azonnal tudjam: le fognak bilincselni. Egyszerűen azért, mert a kérdésfelvetésük annyira izgalmas, annyira lényegesnek tűnik, és annyira nem ismeretesek kézenfekvő és elfogadható válaszok rá.

Bebizonyosodott, hogy aki kutyát tart, könnyebben alakít ki barátságokat: újabban bowlingozni járunk két környékbélivel.

Pár nappal ezelőtt különös, nyomasztó álmot láttam. Siettem valahová az országúton, és észrevettem, hogy a távoli égen sötét színű fellegek gyűltek össze. Azt is észleltem, hogy a sötét ég közelít felém, és hamarosan le fog csapni a vihar. Nem volt semmi rajtam, ami menedéket nyújtott volna. Jobban szedtem a lábam, hátha még időben célhoz érek. De a vihar a vártnál is gyorsabb volt. Az utolsó pillanatban mégis úgy tűnt, hogy hatalmas szerencsém van: találtam egy kiugró sziklatömböt, amely alá szépen be lehetett húzódni, éppen elfért alatta egy ember, és szárazon végignézhette, amíg az eső kitombolja magát. Már csak pár lépésre voltam tőle, amikor egyszer csak megpillantottam egy óriási barna medvét, mely éppen a sziklatömb alá készült bevonulni. Magam is betértem oda (inkább a medve, mint a vihar), és vártam a sorsomat, vagyis hogy miszlikbe aprítson a fenevad. Erre ébredtem föl.

Ha nézni kezdek valamit, akkor annak egyetlen vetületét látom csupán, miközben jól tudom, hogy számos egyéb vetülete is van, amelyek azonban az adott irányból éppen nem láthatóak.

Nem is tudom, mennyi, talán tíz év is eltelt azóta, hogy utoljára nyaralni voltam. Az "üzem" (ahogyan a Száll a kakukk fészkére elmegyógyintézetének egyik lakója a termelés világát vagy talán magát a világot nevezi) teljesen bedarált, magába szippantott. Egyre jobban éreztem, hogy szükségem van a fölfrissülésre, arra, hogy megváltoztassam egy kicsit a látószögemet, a helyet, ahonnan ránézek a valóságra.

Egyebünk sincs a világon, csak az, hogy a család együtt van.

Miután megírtam a könyvajánlót idén Oravecz Imre regénytrilógiájának harmadik kötetéről, az Ókontriról, a hozzászólások között az egyik kommentelő (Prawo) ezt írta: "Ezt, vagyis ahogy az ember önmagát vagy az (akár képzeletbeli) utódait, őseit elhelyezi a térben, a szűkebb hazájában, szóval ezt még Steinbeck tudta nagyon jól megragadni, az Édentől keletre és az Érik a gyümölcs elég ismert példák erre, de ha még nem olvastad, az Égi mező és a Rosszkedvünk tele talán még fókuszáltabban foglalkozik ezzel."

_ _ _

Aki rendszeres használója a budapesti tömegközlekedésnek, az aligha fog belekötni abba a megállapításba, hogy 2010 és 2014 között Budapest közösségi közlekedése többet fejlődött, mint a megelőző húsz évben összesen. Valóságos szemléletváltozás történt nyolc évvel ezelőtt; a villamosvonalakat nem megszüntették, hanem fejlesztették, bővítették, az elkorhadt buszállományt lecserélték, a járatokat összehangolták, ám a legnagyobb változás kétségkívül az utastájékoztatás terén ment végbe. Korábban, ha az ember fölszállt egy BKV-járműre, többnyire sejtelme sem lehetett róla, hogy a busz vagy villamos hol jár éppen. Volt ugyan egy-két járat, ahol automatikus rendszer mondta be a megállók nevét (ez pedig olykor még működött is, bár igen gyakran nem); a járatok többségénél azonban a vezetőre volt bízva, hogy az eljövő megállók nevéről az utasokat tájékoztassa. A vezetők jelentős része ezt a munkát megtakarította, így az utas sokszor saját megfigyelőképességére volt utalva, hogy rájöjjön, hol jár épp, és hol kellene leszállnia. 2010 után aztán fokozatosan minden egyes járművet automatikus rendszerrel láttak el, és számos megállóban kitelepített elektronikus táblák jelzik, hogy hány percet kell még várni a várt járműre. Az egész rendszert digitalizálták, így ma már bárki bármikor meg tudja nézni, hogy járata éppen hol jár, vagy hogy egy adott helyre hogyan a legcélszerűbb eljutnia. Budapest megérkezett a XXI. századba. Ennek a folyamatnak az előidézője Vitézy Dávid volt, aki az országban fölöttébb szokatlan módon teljesen szakmai alapon közelítette meg a közlekedési problémákat, és szenvedélyesen szerette is azt, amivel foglalkozott. 2014-ben Vitézyt eltávolította az a Tarlós István, aki négy évvel korábban kinevezte, azóta a dinamikus fejlődés érezhetően lelassult, ha persze az elért vívmányok nagy része itt van is még velünk.

A milliomosok száma a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig mintegy tízszeresére nőtt!

Rendkívül izgalmas könyv akadt kezembe a minap, nagy kíváncsisággal és figyelemmel kezdtem el olvasgatni. A címe: Hétköznapi élet Kádár János korában. 2006-ban adták ki, és tele van Kádár-korabeli képekkel, idézetekkel, melyek közé az 1956-tól (illetve részben 1945-től) 1989-ig tartó mindennapi élet különböző vetületeinek leírásai ágyazódnak. Olvashatunk a lakásokról, az étkezési szokásokról, a berendezési tárgyakról, az öltözékekről, egyszóval arról, hogy milyen lehetett élni akkor, mivel töltötték az emberek az idejüket.

Conservatives believe in unchosen obligations (pieties), whereas classical liberals think that the only source of obligation is choice.

Vissza-visszatérő témám a blogjaimon a konzervativizmus és jobboldaliság kérdésköre. Egyszer valamikor észrevettem magamon, hogy engem vonz az "értékőrzés" gondolata; tetszenek a régi újságok, a régi épületek, és nem tetszik, amikor valaki ezeket valamilyen (nem mindig mélyen átgondolt) eszmékre hivatkozva szét akarja rombolni, al akarja tüntetni, hogy egy jobb, igazságosabb világot alkosson. Nem a jobb, igazságosabb világ gondolata nem tetszik (hogy is ne tetszene), hanem a rombolás vehemenciája, önbizalma, gőgje. Talán ez volt az oka, hogy magamat végül is előbb öntudatlanul, majd öntudatosan konzervatívnak kezdtem nevezni. Aztán pedig minél vehemensebb támadások érték ezt a felfogást, annál inkább megszilárdult, mert annál jobban tudatosult létrejöttének oka és értelme.

Melyik lenne az az egyetlen szó, amelyikkel korunkat jellemeznéd?

Szokásom volt az előző blogomon, hogy időről időre beszámoltam egy-egy érdekesebb álmomról. Szeretném most föléleszteni ezt a hagyományt, mert ismét olyat álmodtam, ami talán mások számára is érdekes lehet.