Létre kell hoznunk egy globális identitást, és arra ösztökélni az embereket, hogy az emberiséghez és a bolygóhoz is legyenek lojálisak a saját nemzetük mellett.

Yuval Noah Harari, izraeli sztártörténész elsöprő sikerű, Sapiens című könyvét, mely az emberi faj teljes történetét foglalja össze mintegy 400 oldalon, magam is ajánlottam már e blogon. Mindenekelőtt azért hiszem elolvasásra érdemesnek, mert arra késztet minket, hogy a lehető legnagyobb távlatban vegyük szemügyre fajunk történetét: honnan indultunk, hol vagyunk most, hová tartunk? Bizonyos, hogy aki az eseményeket egy több százezer éves időintervallumban szemléli, másképpen fogja látni a pár száz éves torzsalkodásokat. Erre a hátralépésre pedig éppen ma, amikor (látszólag) szinte egyik napról a másikra változnak sorsunkat fordító tényezők, és ha valaki fél napig nem néz rá a hírekre, már tájékozatlannak érezheti magát, talán minden korábbinál nagyobb szükség van.

Hararinak most új könyve jelent meg a XXI. század kihívásairól, és ennek apropóján az Index és a 24.hu párhuzamos interjút készített vele. Az interjúnak egyik kulcsgondolata az, hogy korunk az emberiséget globális kihívások elé állítja, vagyis olyan problémák jelentek meg, amelyek nemzetállami szinten nem orvosolhatók. A megoldás az lehet, hogy az emberekben tudatosítsuk: saját hazánk látja kárát, ha a bajokat nem kezeljük a glóbusz szintjén.

Létre kell hoznunk egy globális identitást, és arra ösztökélni az embereket, hogy az emberiséghez és a bolygóhoz is legyenek lojálisak a saját nemzetük mellett.

Most, hogy elolvastam Jared Diamond csodálatos könyvét arról, hogy miként alakult ki évtízezrek alatt a jelenlegi Föld öt kontinensének népessége és gazdasága, még világosabban látom, hogy milyen folyamatra reflektál ez a mondat.

Az emberek hosszú-hosszú évezredeken (évmillókon) át kicsiny csoportokban éltek, melyekben mindenki ismerte a másikat. A csoportok elsődleges célja az élelemszerzés és a túlélés volt. E csoportok időről időre összeállhattak több száz fős törzsekké is, melyek a problémáikat még mindig megegyezéses úton oldották meg. A törzsekben mindenki ismerte egymást; állandó hierarchikus rend nem létezett. A "főnök" a tekintélyét nem öröklődés, hanem rátermettség alapján nyerte el. Ha konfliktus támadt a csoporton vagy törzsön belül, a konfliktust a személyes ismeretség segítségével, illetve a főnöki tekintéllyel kezelték.

Amikor azonban bizonyos okokból immár több ezer ember lett tagja egyazon társadalomnak (legfőképpen azért, mert a növénytermesztés lehetővé tette a letelepedést), egy újfajta közösségi formának kellett létrejönnie. Ezer vagy tízezer ember ugyanis nem ismerheti egymást személyesen és névről. Egy-egy konfliktus két ember között a közösség teljes szétesésének veszélyével fenyegetett, mert a konfliktusban álló felek vadidegenek voltak egymás számára, védelmezőik pedig családi vagy ismeretségi alapon keltek volna védelmükre. A konfliktusokat csak egy állandó hatalom fenntartásával lehetett kezelni. A törzsökből fejedelemségek lettek; majd még később a fejedelemségekből államok.

De mi kötött össze egyazon államban két olyan embert, aki soha nem is látta, soha nem is ismerte egymást? Valami, ami merőben emberi terméke az élővilágnak: az identitás. Az emberi államokat mind a mai napig ez tartja össze, ez az oka, hogy nem törnek millió kis darabra. Emberek egészen nagy tömege, akik többsége soha nem is látta egymást, egyazon közösséghez tartozónak tekinti magát. Az identitás alapjai a közös történelmi ismeretek, a közös nyelv, a közös mítoszok, a közös vallás, a közös jogrend és még sok egyéb, olykor nehezen tudatosuló apróság, amit olykor "kultúra" néven szoktunk emlegetni.

Az államhoz vagy nemzethez kapcsolódó identitás azért jött létre, mert voltak olyan problémák, amelyeket csak ezen a szinten lehetett kezelni. Több tízezer vagy több millió ember nem tudta másképpen megszervezni magát, csak ha volt valami, ami összekötötte (érdekközösségbe vonta) őket. Nagyon leegyszerűsítve: államok azért jöttek létre, mert túlságosan sok ember élt egyazon területen.  

Mára az emberiség még egy szintet lépett. Képes arra, hogy kipusztítsa önmagát, tönkretegye a földi élővilágot, befolyásolja az éghajlatot, manipulálja a géneket, szóval olyan hatalom került a kezébe, amely által minden problémája globális méretűvé nő. Hogy csak egyetlen példát említsek: ha a környezetszennyezés és klímaváltozás apokaliptikus méretű migrációhoz vezet, akkor nincs az a nemzetállam, amely ennek ellenálljon. A megoldás csak ennek a migrációnak a megelőzése lehet. Ez azonban nem megy anélkül, hogy a problémát ne globális szinten kezeljük.

Mindabban, amit eddig most írtam, nem volt semmi új, érdekes vagy meglepő. Mégis le kellett írnom, mert ez adja annak a gondolatmenetnek a hátterét, amely engem e Harari-mondatban foglalkoztat.

Engem mindenekelőtt az érdekel, hogy a "globális identitás" összhangba hozható-e a "nemzeti identitással".

Egész Európában jellemző, de Magyarország e tekintetben különösen "fertőzött" helyzetben van, hogy a kétféle identitást egymást kizáró módon állítják elénk. Hányszor hallunk vagy látunk leírva olyan mondatokat, hogy "én elsősorban ember vagyok, és csak aztán magyar"; vagy fordítva: "foglakozzanak az afrikaiak problémáival az afrikaiak, én elsősorban magyar vagyok". Ezt a szembeállítást (mely a magyar közéletet legalább harminc éve mérgezi) sose éreztem jogosnak.

Elképzelhetők helyzetek, amikor az ember számtalan identitásformái egymással konfliktusba kerülnek, és akkor az egyik vagy másik mellett dönteni kell. Egy háborúban a rokonom egy másik országért harcol. Mi fontosabb? A hazám érdeke, vagy a családi kötelék? Kétségtelen, hogy vannak ilyen határhelyzetek, és ilyenkor az ember a lelkiismeretére fog hallgatni. De vajon ez azt jelenti, hogy családi és nemzeti identitás szükségképpen kizárja egymást? Én úgy gondolom, és úgy is tapasztaltam, hogy a kettő nagyon kitűnően megfér egymás mellett. Mint ahogy az is, hogy az ember még milyen egyéb módokon azonosítja magát, szóval hogy például férfi, budapesti, orvos, Fradi-drukker, heteroszexuális, rocker, és szereti a vadhúst. Vagy nő, vidéki, tanár, a Győri ETO szurkolója, homoszexuális, a popzenét szereti, és vegetáriánus. Kizárja egymást ez a sok minden (és még hárommillió másik, ami végül is a személyiséget kialakítja)? Miért zárná ki?

Aki a nemzeti és a globális identitást mesterségesen szembeállítja, az éppen a lényeget nem érti. És itt jön be az értelme ez írás hosszú bevezetésének. Az állam vagy nemzet iránt kialakult kötődés (identitás) nem számolta föl a család vagy a kisebb csoportok iránt érzett kötődéseket. Nem is azért jött létre, hogy fölszámolja. Azért jött létre, hogy amennyiben kialakul egy olyan probléma, amely a család szintjén nem megoldható, legyen egy olyan instancia, amely a problémára megoldást nyújt. A problémák túlnyomó többségét az államokban is a családok oldották meg; de volt egy-kettő, amely szükségszerűvé tette az ennél nagyobb közösség érdekeihez való igazodást.

A globális identitástól tehát nem kell félni. Nem szünteti meg magyar voltunkat, azt, hogy drukkolunk a válogatottunknak, vagy szeretjük a hagyományainkat, és fejből fújjuk Arany János verseit. A globális identitás egy szükségszerű többlet, melyet az emberiség rendkívüli technológiai fejlődése és népességnövekedése kényszerít ki. Az, hogy ember vagyok, és ennek a bolygónak a lakója, aki felelősséget érez fajunk sorsa iránt, semmiféle konfliktusban (sem értékhierarchiában) nem áll azzal, hogy kárpát-medencei, budapesti, magyarul beszélő magyar is egyben. Sőt sokkal valószínűbb, hogy igazán az előbbi felelősséget is csak az tudja átérezni, aki az utóbbi kapcsán már megtanulta, milyen az, sorsközösséget vállalni soha nem látott, vadidegen emberekkel.