Arról, hogyan lehet képviselni az evangéliumot, Molnár Illés azt mondja: a posztmodern ortodoxia, vagyis a relativizmus abszolutizálása lecsengőben van.

Azt  hiszem, mindig is azért szerettem volna jó sokáig élni, hogy láthassam, mi mindenné alakulnak a körülöttem élő emberek, barátok, rokonok, ismerősök. Ez a gondolat számomra világéletemben roppant izgalmasnak és kalandosnak tűnt; és csupán az utóbbi pár évben (talán tízben) színezte át komorabb színekkel a megöregedés negatív velejárói miatti aggodalom.

A nyomornak ezek a külvárosi telepei oly elképzelhetetlenül messze estek attól  a szinttől, amelyen e korszakban a polgárság átlagos tömegei éltek, hogy az ember, ha pl. telefont képzelt el egy ilyen lakásba, önkéntelenül elnevette magát, mintha Afrikában egy meztelen négeren, aki épp négykézláb kúszik elő a bokorból, angol cilindert pillantana meg.

Hónapok óta vágyom már rá, hogy elolvassak egy igazán lassú menetű, hosszú, tágas terű, korrajz jellegű, Magyarországon játszódó, polgári regényt. Kevés ilyen van az irodalmunkban. Általában a polgárság mint társadalmi réteg, Magyarországon mindig fölöttébb szűkös volt, az irodalmat hosszú évszázadokig szinte csak nemesek írták és fogyasztották. Persze ez más európai országokban is így volt; a különbség az, hogy nyugaton a társadalom polgárosodása jóval hamarabb megindult, Angliában és Hollandiában a XVII. században, Franciaországban a XVIII. században már olyan rétegzett és gazdag nagyvárosi polgári kultúra (és irodalom) alakult ki, amilyenre nálunk nagyjából a XIX. század második feléig várni kellett. Így aztán, ha egy"jó kis polgári regényt" akarunk elolvasni, szobabelsőkkel, kiegyensúlyozott, átlagos, városi életekkel, akkor nagyjából egy száz éves periódus áll rendelkezésre, amelynek terméséből válogathatunk; hiszen a második világháború után a polgári társadalom lényegében fölrobbant, megszűnt, radikálisan átalakult. '45 óta már nincsenek polgárok, se itt, se másutt, legfeljebb olyan elszigetelt emberek és családok, akik egy már letűnt életformára nosztalgiával tekintve igyekeznek átmenteni valamit annak hagyományaiból egy teljesen másmilyen társadalom viszonyai közé.

Egész életét végigkísérte az irodalom átpolitizáltsága elleni küzdelem, miközben a politikum mélyebb megértése is vezette: bár kezdetben különböző szekértáborokhoz sodródott, később — tudatosan vállalva a maguk útját járók magányosságát — szigorúan kitartott a művészet politikamentességnek programja mellett.

Az évnek a Budapesti Könyvfesztivál számomra mindig az egyik fénypontja. Több száz standon lehet megtekinteni számtalan új és izgalmas kiadványt, órákon át bolyongani a legkülönfélébb könyvek között, és elcsodálkozni azon a kivételes sokszínűségen, amely az emberi szellem sajátja. Hiszen lehet kapni mindent, amit csak el lehet képzelni; gyerekkönyvektől kezdve tudományos könyveken át szépirodalomig, művészeti albumoktól kezdve történelemkönyveken át a legújabb felfedezéseket bemutató ismeretterjesztő kötetekig, ideológiától, világnézettől, ízléstől és érdeklődéstől függetlenül ömlesztve zúdul ránk mindaz, amiről emberek ezrei valamikor és valahol elgondolkodtak.

Volt egy farmom Afrikában.

Van-e különösebb és kiismerhetetlenebb, mint az emberi emlékezet? Előfordul néha alighanem valamennyiünkkel, hogy egy-egy emlékkép fölötlik bennünk, és képtelenek vagyunk elképzelni, hogy mindazt, amire emlékezünk, valóban mi éltük át, a mi életünk része volt. Mintha egy másik élet üzenne nekünk, egy teljesen másik korból, tájból, valóságból.

Egyenlőtlenség + annak minden percben a szerencsétlenebbek arcába dörgölése + társadalom fragmentálódása millió törésvonal mentén + neurológiai hajlam a negatív hírek és félelmek felülsúlyozására + modern médiakörnyezet + véleménybuborékok + lokális, szellemi és anyagi szempontból heterogén közösségek szétbomlása + győztes mindent visz jellegű gazdaság + társadalmi szolidaritás erodálódása + ideológiákon való rugózás annak megértése helyett, hogy az emberek csak jól akarnak élni + biztos kimaradt pár dolog = ez vagy valami hasonló.

Két fele van az országnak ma: az egyik ujjong vagy megnyugodott; a másik sokkolva van és kétségbeesett. Ha van ember, aki azt mondhatja magáról, hogy a két térfél határterületére került, szoros kapcsolatokkal mindkét tábor felé, akkor én bizonyára ilyen vagyok. Ősfideszes szavazóként tegnap először döntöttem máshogy, mert mélyen sértett az a fajta, rettenetesen primitív ösztönökre rájátszó, felelőtlen propaganda, amelyet a kormányzó párt elővezetett. Igazán mindent meg tudok bocsátani és érteni (bizonyos praktikus célok mentén), de a lelkek és agyak ilyen felelőtlen rombolása átüt egy olyan küszöböt, amelyen túl ott van a szó: veletek én ide már nem megyek. 

Nyugodt lélekkel szavazzanak a Munkáspártra.

Politika iránt először az 1998-as választási kampány idején kezdtem élénken érdeklődni. Természetesen addig is figyelemmel kísértem a fontosabb eseményeket; emlékszem a rendszerváltás körüli évekre, '89 flow-élményére, majd a rá következő mély kiábrándulásra; de éppen a kiábrándulás mélysége miatt emlékszem úgy a '90-es évek első felére, mint amikor politikára már gondolni is kiábrándító volt. A változás (bennem) valamikor '97 körül indult meg, amikor kezdett egyre valószínűbbé válni, hogy a nyomasztó éveket talán fölválthatja valami más. Talán hatalomra lehet juttatni egy olyan erőt, amely tökéletesen független az egypárti diktatúra minden korrumpálódott személyétől és borzalmas beidegződésétől. Ez volt '98 ígérete. 17 éves voltam, nagyon érdekelt a kampány.

“I’m just curious” she ‘d reply.

Ha menedéket keresek a mindent átható panaszkultúra elől, amely hazánkra olyannyira jellemző, szívesen időzöm el olyan oldalakon, ahol országunkról vagy régiónkról messziről jött emberek mondják el friss szellemű véleményüket.

Aki kívülről lát, talán többet lát, de mindenképpen mást és máshogyan lát, hiszen jóval szélesebb összehasonlítási alapja van, mint annak, aki élete megszokott mókuskerekét látja csupán.

A magyar vezető réteg többsége azonban nem tudott, nem mert szembenézni ennek a három tételnek, a független, szabad országnak, az alkotmányos monarchiának és a történeti határoknak Magyarország számára való kibékíthetetlen ellentétével, mert túlontúl félt a Habsburgok hatalmától, és túlontúl félt a nemzetiségek elszakadási szándékától.

Hallgattassék meg a másik fél is. Hónapokkal ezelőtt ezen az oldalon Szekfű Gyulát idéztem, aki az 1867-es kiegyezést az ország egyik legnagyszerűbb eredményének, Deák és Eötvös világtörténelmi alkotásának tekintette, és a trianoni katasztrófa okát abban látta, hogy a dualizmus kori politikai elit lényegében nem nőtt föl a benne rejlő eszmék színvonalához. Most Bibó István tanulmányait olvasom, aki a kiegyezés lényegéről, következményeiről egy homlokegyenest ellenkező (de hasonlóan briliáns érveléssel alátámasztott) magyarázattal szolgál; ő baloldaliként a kiegyezés által létrehozott konstrukcióban lényegében minden mai erkölcsi bajunk és egész félresiklott fejlődésünk közvetlen okát látta meg.

Ha egyetlen tanulmányt kellene kiemelnem Bibó munkásságából, amelyet minden (hazánk sorsa iránt érdeklődő) embernek ajánlanék elolvasásra, akkor az az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem volna.

Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna.

A hatásos és jó szövegek egyik ismérve, hogy magunkra ismerünk bennük; fölkeltik a gyanút, mintha szerzőjük ismerné az írásainkat, gondolatainkat. Bizonyára azért, mert tényleg ismeri. Hiszen egyetlen gondolatunk sem egészen a sajátunk, mi csupán hordozói vagyunk különböző szólamoknak, előítéleteknek, a közbeszédben cirkáló, megemésztetlen közhelyeknek. És jobb esetben összegyúrunk ezekből valami sajátot; rosszabb esetben egyszerűen csak tovább böfögjük, meggondolatlanul és megemésztetlenül továbbadjuk, megosztjuk, hű médiumokként átirányítjuk a többieknek.

Bibót olvasva eszembe jutott, hogy Tamás Gáspár Miklós is éppen most olvas Bibót, és hogy írt is róla. Kíváncsi voltam, hogy neki mi volt ezekben a hetven évvel ezelőtti tanulmányokban érdekes.

A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában is legyen.

Gyakran gondolkodom manapság arról, hogy mi a demokrácia. Mitől lehet működő demokráciának lehet nevezni egy társadalmat, és hol van az a pont, amelyen túl valami más van; ha nem is éppen diktatúra, de a demokráciának valamifajta eltorzult, beteges formája.

A magyar gondolkodók közül leginkább Bibó István volt az, akinek munkássága elsősorban erről a kérdésről szólt, így természetes, hogy elkezdtem olvasni Bibó tanulmányait.