A nyomornak ezek a külvárosi telepei oly elképzelhetetlenül messze estek attól a szinttől, amelyen e korszakban a polgárság átlagos tömegei éltek, hogy az ember, ha pl. telefont képzelt el egy ilyen lakásba, önkéntelenül elnevette magát, mintha Afrikában egy meztelen négeren, aki épp négykézláb kúszik elő a bokorból, angol cilindert pillantana meg.
Hónapok óta vágyom már rá, hogy elolvassak egy igazán lassú menetű, hosszú, tágas terű, korrajz jellegű, Magyarországon játszódó, polgári regényt. Kevés ilyen van az irodalmunkban. Általában a polgárság mint társadalmi réteg, Magyarországon mindig fölöttébb szűkös volt, az irodalmat hosszú évszázadokig szinte csak nemesek írták és fogyasztották. Persze ez más európai országokban is így volt; a különbség az, hogy nyugaton a társadalom polgárosodása jóval hamarabb megindult, Angliában és Hollandiában a XVII. században, Franciaországban a XVIII. században már olyan rétegzett és gazdag nagyvárosi polgári kultúra (és irodalom) alakult ki, amilyenre nálunk nagyjából a XIX. század második feléig várni kellett. Így aztán, ha egy"jó kis polgári regényt" akarunk elolvasni, szobabelsőkkel, kiegyensúlyozott, átlagos, városi életekkel, akkor nagyjából egy száz éves periódus áll rendelkezésre, amelynek terméséből válogathatunk; hiszen a második világháború után a polgári társadalom lényegében fölrobbant, megszűnt, radikálisan átalakult. '45 óta már nincsenek polgárok, se itt, se másutt, legfeljebb olyan elszigetelt emberek és családok, akik egy már letűnt életformára nosztalgiával tekintve igyekeznek átmenteni valamit annak hagyományaiból egy teljesen másmilyen társadalom viszonyai közé.
Déry Tibornak A befejezetlen mondat című regénye 1934 és 1938 között íródott, és valóban klasszikus tablónak tűnik az akkori jelenkor, azaz a harmincas évek társadalmáról. Azért mondom, hogy "tűnik", mert az olvasási folyamatnak még messze nem tartok a végén, nagyjából az ötödénél járok most ennek a több mint 1000 oldalas, hatalmas, hömpölygő regényfolyamnak. De már az eddig elolvasott 200 oldalán is szereplők tucatjai tűnnek föl a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből.
Két olyan rétegből is, amelyekről (furcsa módon) alig-alig olvasni a magyar irodalomban. Hiszen kiket ismerünk ebből a korból, milyen írókat? A nagy nyugatosok (pl. Kosztolányi, Karinthy) a városi középrétegek társadalmát ábrázolták, olyan emberekét, akikhez hasonlókkal ma is nap mint nap találkozhatunk; vonzerejük éppen emiatt is olyan hatalmas. Móricz főleg a vidéki társadalom alakjait vette számba, azon belül is leginkább a paraszti és elszegényedett nemesi rétegekét. A később föllépett írók is (pl. Németh László, Illyés Gyula, Ottlik Géza) ezen két hagyomány valamelyikét folytatva írtak többnyire átlagos körülmények között élő városi, vagy nyomorgó falusi emberekről. A befejezetlen mondatban a két főszereplő réteg viszont részben ezek fölött, részben ezek alatt és mellett él: a vagyonos nagypolgárság, illetve a mélyszegénységben tengődő nagyvárosi munkásság, proletariátus. (Persze ismerősek lehetnek ilyen figurák Máraitól vagy József Attilától, de nem nagyregényszerű teljességgel egyetlen nagy epikus kompozícióba fogva.)
Mivel két ennyire különböző rétegről és életmódról van szó, ezek egybefogására szükség van valamilyen közös alapra, így Dérynél kitüntetett szerepet kapnak a helyszínek. A legfontosabb helyszín pedig az éppen ez idő tájt kiépült Újlipótváros, illetve Angyalföld nyomortelepei, egyszóval Budapest XIII. kerülete.
Sokan nem szeretik a regényekben a leírásokat, olyanokról is tudok, akik átlapozzák őket. Ezt az olvasói magatartást sohasem értettem. A leírások árulják el, hogy hol vagyunk, miféle helyszínen, ezek indítják be a képzeletünket, ezek alapján tudunk elszakadni a valóságtól, egy másik, izgalmasabb, magasabb rendű kérdéseket fölvető világba. Dérynél (mint általában minden igazi polgári írónál) a leírások rendkívüli jelentőségűek, jóformán ezek adják a regénye alapszövetét. El kell képzelnünk helyszíneit, és el kell gondolkodnunk róluk. Néha a leírásokat értelmező mondatokkal segíti meg, például a következővel:
A nyomornak ezek a külvárosi telepei oly elképzelhetetlenül messze estek attól a szinttől, amelyen e korszakban a polgárság átlagos tömegei éltek, hogy az ember, ha pl. telefont képzelt el egy ilyen lakásba, önkéntelenül elnevette magát, mintha Afrikában egy meztelen négeren, aki épp négykézláb kúszik elő a bokorból, angol cilindert pillantana meg.
Számos apróság tűnik föl itt nekem. Először is persze a telefon.
Emlékszem, hogy a (vezetékes) telefon még az én gyerekkoromban sem számított egy lakás egyértelmű tartozékának. Mi, ha telefonálni akartunk, még a '90-es évek elején is a szomszédhoz mentünk át. A mi emeletünkön a hat lakásból csak egyben vagy kettőben volt telefon. El tudom hát képzelni, hogy a két világháború között a telefon még igazi luxuscikknek számíthatott, mely csak a felső tízezer lakásaiban volt bevett, és inkább csak a középosztály felső rétegeiben elképzelhető. Ha tehát Dérynek "a polgárság átlagos tömegeiről" a telefon jut eszébe, arra is gondolhatunk, hogy amit ő a polgárságból megélt, az a nagypolgárság volt, a gyárosok, bankárok, vállalatigazgatók világa, az ő otthonaik; nem annyira a tanároké, orvosoké, köztisztviselőké.
Nehéz a mai világból hasonlatot találni, de talán olyasmi ez, mintha a Hős utcai nyomortelepről a jakuzzis villákra tévedne a képzeletünk. Valóban két merőben különböző világ ez, mint a meztelen néger és a cilinderes angol valósága. (Hogy a hasonlat finom, azt ugyanakkor jelzi, hogy ez a két valóságterület Afrikában is kifosztó és kifosztott viszonyába került a gyarmati elnyomás által; ahogyan persze a nagypolgár is a dolgozó munkás izomerejéből gazdagodott meg.)
A "polgárság átlagos tömegei" kifejezés mégis megragad. Tudható, hogy Déry Tibor egy igazi nagypolgári családból származott, nagybátyja Európa egyik legnagyobb fakitermelő vállalatának volt a vezérigazgatója. Ismerhette hát belülről a részvények, spekulációk, hitelek, termelési előirányzatok rideg világát — és elutasította, lázadt ellene. Neki a Horthy-rendszerrel (úgy fest) alapvetően az volt a baja, hogy polgári társadalom. Mai szemmel nézve ez különösnek hat, hiszen úgy hisszük, hogy a polgári társadalmak számunkra a minták, őket szeretnénk utolérni, szemben a szocializmussal, amelyből viszont menekülnénk. A harmincas években ugyanennek a problematikának más fénytörése volt. Az iszonyatos társadalmi egyenlőtlenségeket, azt például, hogy az egyik XIII. kerületi utcában olyan lakások vannak, amelyeknek természetes része a telefon; a másikban pedig olyanok, ahol még a falak is szétesnek, és mindent gyanús és émelyítő szagok árasztanak el, miközben a lakók a szó szoros értelmében éheznek; szóval azt, hogy mindez így alakult, az akkori fénytörés szerint maga a polgári társadalom, a polgári berendezkedés okozta. (Hogy ennek mélyebb oka a feudális viszonyok tovább élő berögződése is lehet, az már későbbi interpretáció.)
A befejezetlen mondat az egész kapitalista struktúrát nyomasztónak láttatja, és ebben nagyon is korát fejezi ki, kora dilemmáit szólaltatja meg.
Ma már a fönti mondat minden szavát egy picit más fénytörésben látjuk, és ez csak még érdekesebbé teszi őket. Ott van például a néger szó. Ma ezt már nem írná le regényíró; akkor nem is létezett más kifejezés. De miért mászna elő a bokorból négykézláb? Nem tud a két lábán járni? Visszamaradottabb a fejlődésben egy színesbőrű ember? Déry Tibor rasszista lett volna?
Nyilván nem. A mondat (és persze a regény maga is) a korszak legprogresszívebb gondolkodóinak tudását és szemléletét tükrözi vissza, szó sincs benne rasszizmusról. Mégis, a mai tudásunk szinte már politikailag inkorrektnek látná, nemcsak a mondatot, de a regény kapitalizmus-ellenességét is. Talán sokan azt is gondolnák, hogy a Horthy-korszakkal a legkisebb baj éppen a polgári mivolta volt. Sőt talán nem is volt az polgári világ, gondolhatnánk ma.
Mi a tanulság? Szerintem az, hogy érdemes olvasni, érdemes minél több szemszögét megismerni a létezésnek, mielőtt emberekről morálisan ítélkeznénk. Déry Tibor regényét azért érdemes szépen lassan végigolvasni, mert ehhez a megismeréshez nyújt fogódzókat. Valóban egy egész korszak életfelfogása bontakozik ki benne, és ha ezt a felfogást nyomasztónak érezzük, talán azt is jobban megérthetjük, hogy miért kellett szükségképpen átalakulnia valami mássá, mint ahogyan a mai világunk is majd szükségképpen át fog alakulni, akár kapitalistának nevezzük, akár valahogy máshogy; és ez független attól, hogy azok közé tartozunk-e, akiknek van a házában jakuzzi, vagy egy pesti külváros szegényei között küzdünk a napi betevőért.
