Egyenlőtlenség + annak minden percben a szerencsétlenebbek arcába dörgölése + társadalom fragmentálódása millió törésvonal mentén + neurológiai hajlam a negatív hírek és félelmek felülsúlyozására + modern médiakörnyezet + véleménybuborékok + lokális, szellemi és anyagi szempontból heterogén közösségek szétbomlása + győztes mindent visz jellegű gazdaság + társadalmi szolidaritás erodálódása + ideológiákon való rugózás annak megértése helyett, hogy az emberek csak jól akarnak élni + biztos kimaradt pár dolog = ez vagy valami hasonló.

Két fele van az országnak ma: az egyik ujjong vagy megnyugodott; a másik sokkolva van és kétségbeesett. Ha van ember, aki azt mondhatja magáról, hogy a két térfél határterületére került, szoros kapcsolatokkal mindkét tábor felé, akkor én bizonyára ilyen vagyok. Ősfideszes szavazóként tegnap először döntöttem máshogy, mert mélyen sértett az a fajta, rettenetesen primitív ösztönökre rájátszó, felelőtlen propaganda, amelyet a kormányzó párt elővezetett. Igazán mindent meg tudok bocsátani és érteni (bizonyos praktikus célok mentén), de a lelkek és agyak ilyen felelőtlen rombolása átüt egy olyan küszöböt, amelyen túl ott van a szó: veletek én ide már nem megyek. 

Nyugodt lélekkel szavazzanak a Munkáspártra.

Politika iránt először az 1998-as választási kampány idején kezdtem élénken érdeklődni. Természetesen addig is figyelemmel kísértem a fontosabb eseményeket; emlékszem a rendszerváltás körüli évekre, '89 flow-élményére, majd a rá következő mély kiábrándulásra; de éppen a kiábrándulás mélysége miatt emlékszem úgy a '90-es évek első felére, mint amikor politikára már gondolni is kiábrándító volt. A változás (bennem) valamikor '97 körül indult meg, amikor kezdett egyre valószínűbbé válni, hogy a nyomasztó éveket talán fölválthatja valami más. Talán hatalomra lehet juttatni egy olyan erőt, amely tökéletesen független az egypárti diktatúra minden korrumpálódott személyétől és borzalmas beidegződésétől. Ez volt '98 ígérete. 17 éves voltam, nagyon érdekelt a kampány.

“I’m just curious” she ‘d reply.

Ha menedéket keresek a mindent átható panaszkultúra elől, amely hazánkra olyannyira jellemző, szívesen időzöm el olyan oldalakon, ahol országunkról vagy régiónkról messziről jött emberek mondják el friss szellemű véleményüket.

Aki kívülről lát, talán többet lát, de mindenképpen mást és máshogyan lát, hiszen jóval szélesebb összehasonlítási alapja van, mint annak, aki élete megszokott mókuskerekét látja csupán.

A magyar vezető réteg többsége azonban nem tudott, nem mert szembenézni ennek a három tételnek, a független, szabad országnak, az alkotmányos monarchiának és a történeti határoknak Magyarország számára való kibékíthetetlen ellentétével, mert túlontúl félt a Habsburgok hatalmától, és túlontúl félt a nemzetiségek elszakadási szándékától.

Hallgattassék meg a másik fél is. Hónapokkal ezelőtt ezen az oldalon Szekfű Gyulát idéztem, aki az 1867-es kiegyezést az ország egyik legnagyszerűbb eredményének, Deák és Eötvös világtörténelmi alkotásának tekintette, és a trianoni katasztrófa okát abban látta, hogy a dualizmus kori politikai elit lényegében nem nőtt föl a benne rejlő eszmék színvonalához. Most Bibó István tanulmányait olvasom, aki a kiegyezés lényegéről, következményeiről egy homlokegyenest ellenkező (de hasonlóan briliáns érveléssel alátámasztott) magyarázattal szolgál; ő baloldaliként a kiegyezés által létrehozott konstrukcióban lényegében minden mai erkölcsi bajunk és egész félresiklott fejlődésünk közvetlen okát látta meg.

Ha egyetlen tanulmányt kellene kiemelnem Bibó munkásságából, amelyet minden (hazánk sorsa iránt érdeklődő) embernek ajánlanék elolvasásra, akkor az az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem volna.

Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna.

A hatásos és jó szövegek egyik ismérve, hogy magunkra ismerünk bennük; fölkeltik a gyanút, mintha szerzőjük ismerné az írásainkat, gondolatainkat. Bizonyára azért, mert tényleg ismeri. Hiszen egyetlen gondolatunk sem egészen a sajátunk, mi csupán hordozói vagyunk különböző szólamoknak, előítéleteknek, a közbeszédben cirkáló, megemésztetlen közhelyeknek. És jobb esetben összegyúrunk ezekből valami sajátot; rosszabb esetben egyszerűen csak tovább böfögjük, meggondolatlanul és megemésztetlenül továbbadjuk, megosztjuk, hű médiumokként átirányítjuk a többieknek.

Bibót olvasva eszembe jutott, hogy Tamás Gáspár Miklós is éppen most olvas Bibót, és hogy írt is róla. Kíváncsi voltam, hogy neki mi volt ezekben a hetven évvel ezelőtti tanulmányokban érdekes.

A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában is legyen.

Gyakran gondolkodom manapság arról, hogy mi a demokrácia. Mitől lehet működő demokráciának lehet nevezni egy társadalmat, és hol van az a pont, amelyen túl valami más van; ha nem is éppen diktatúra, de a demokráciának valamifajta eltorzult, beteges formája.

A magyar gondolkodók közül leginkább Bibó István volt az, akinek munkássága elsősorban erről a kérdésről szólt, így természetes, hogy elkezdtem olvasni Bibó tanulmányait.

Jelenleg nincs olyan átfogó jogszabály az EU-ban, amely garantálná az őshonos nemzeti kisebbségek jogait.

Különös világ a politizálás. Nemzetek sorsát évszázadokra befolyásoló döntéseket egyetlen párt sem, egyetlen sajtótermék és médium sem tart érdemesnek megtárgyalni, a súlyán kezelni; de az, hogy mit mond egy hódmezővásárhelyi ember Bécsről, az (minden politikai oldal — persze rövid távú — érdekeivel megegyezően) egyből a világsajtó címlapjaira kerül. (Hogy aztán a vihar a biliben pár nap alatt elüljön, és jöjjön egy újabb, amelyik mélyen fölforgatja érzelmeinket.)

Ez az írásom kérés minden olvasóm irányába, célja ugyanaz, ami ebben a cikkben Borbás Barnáé.

Én nagyon szépnek látom magát.

Órák óta hallgatom újra és újra ezt a számot, nem tudok betelni vele. Újra és újra fölidézi azt az érzést, melyet a Testről és lélekről című film váltott ki belőlem.

Ha azért gondolkodom, írok és beszélek, hogy hassak, már elindultam azon az úton, hogy elfogadjam a valótlanságot, miszerint: igazság az, ami hat.

2017. augusztus 29-én, azaz éppen fél éve (és egy napja) vágtam bele ebbe a blogba. Emlékszem, hogy történt. A déli órákban utaztam haza a 23-as busszal, és a már hónapok óta érlelődő, erjedő, buzgó vágy, hogy írjak, egyszeriben formát öltött. Mondatok. Mindig csak egy-egy mondat. Ez volt az ötlet. Minden mondatban benne van az egész valóság; egy írónak vagy gondolkodónak minden mondata olyan, mint a többi, nem is lehet ez másképp. Elég tehát, ha egyetlen egyet kiemelünk, alaposan megnézünk, és visszatükrözve látni fogjuk benne az egész valóságot.

Két migráns olimpiai aranyat nyert Magyarországnak.

2018. február 22-én, csütörtökön, közép-európai idő szerint valamikor délelőtt 11 óra tájban négy magyar fiú sporttörténelmet írt: megszerezték Magyarország első téli olimpiai aranyérmét. A rövidpályás gyorskorcsolyaváltó 5000 méteres számában sikerült ez a bravúr, és a sikert elérők megérdemlik, hogy nevüket én is kiemeljem: Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Knoch Viktor, Burján Csaba.