Akárcsak a magyar gazdaság produktumai, a pop is összeszerelő üzemekben készül, minimális hozzáadott értékkel.

Minden évben élénk figyelemmel kísérem A dal című műsort, mely elsődleges funkciója szerint az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatója, voltaképpen azonban több ennél: az egyetlen olyan nagy nézettségű tévéműsor, ahol a legújabb itthon készült dalok nyilvánosságot kapnak. A dalok (a slágerek) társadalmi szerepe, hatása pedig mindig is izgatott, tessék csak elolvasni, hogy mit írtam a témáról nyolc évvel ezelőtt.

Ne értsünk bár egyet szemléletével, lássuk is bár éles megvilágításban tévedéseit, vegyük is bár bonckés alá szigorú tárgyiassággal elsiklásainak okait — ez esetben sem csak java szépírói művei tartoznak mindig gondosan őrzendő s mindig megkérdezendő örökségünkhöz, hanem minden csalútja ellenére esszéisztikája is, amelyből az erkölcsi vállalás felelőssége, a szellemi jelenlét állandósága, a gondolati nyitottság folytonossága nemcsak a napi divatok hódolóinak szól ki intően, hanem saját, apologetikus rajongóinak is, akik bibliává, katekizmussá merevítik, ahelyett, hogy tévedéseiből tanulnának, legalább annyira, mint ő maga utolsó szakaszában.

Említettem egy korábbi bejegyzésemben, hogy Németh G. Béla tanulmányait olvasom. Rákérdezhetne bárki, hogy miért. Én magam is rákérdeztem magam előtt.

Biztos azért, mert mi, magyarok már eleve mindent tudunk.

Már napok óta gondolkodom Tóta W. Árpádnak a hvg.hu portálon megjelent írásán a magyarországi sajtóviszonyokról. A szöveg annak apropóján íródott, hogy Dudás Gergely, az Index egykori főszerkesztőjének kísérlete, hogy egy tisztán az olvasók által fönntartott újságot hozzon létre, dugába dőlt.

Nincs már olyan történeti esemény vagy személy, ami, vagy aki minden magyar számára ugyanazt jelentené.

Fölöttébb érdekes interjúra bukkantam a pestisracok.hu oldalon. (Nem, nem vagyok rendszeres olvasója a "Pesti Srácoknak"; a mandiner.hu oldalon szoktak mindenféle cikket szemlézni, és ott akadtam rá a beszélgetésre.)

Az interjú Farkas Attila Mártonnal készült, aki —mint olvasom a Wikipédián — egyiptológus, kulturális antropológus, publicista. Leginkább, azt hiszem, azt kell vagy lehet tudni róla, hogy a magyarországi értelmiségiek azon (meglehetősen szűk) csoportjába tartozik, akik nem sorolhatók be sem a "balliberális", sem a "jobboldali" jelzőkkel fémjelzett véleményformálók közé; nyilván mert mindkét oldali emberek gondolkodásában túl sok elfogadhatatlan elemet talált, így igyekszik függetlenedni tőlük. (Ez a törekvés egyébként fölöttébb méltánylandó, és alighanem az egyetlen helyes út, amelyet egy közéletről komolyan gondolkodó ember választhat.)

S teszik ezt a szellemi világban elfogadhatatlan öntelt, naiv magabiztossággal.

Próbálok visszalépdelni a betegségből a valóságba, és ismét rávetni magam annak sokszínű burjánzására. Ismét megnyitogatom a hírportálokat, ismét igyekszem tájékozódni róla, hogy mi történik a nagyvilágban. Ismét úgy működöm, mint akit minden érdekel, és legszívesebben befalná az egész világot.

A bronchitis (hörghurut) és a köhögés azonban 10 napnál hosszabb ideig is fennmaradhat, a légutak teljes gyógyulása pedig akár 6-8 hétig is eltarthat.

Az elmúlt héten teljesen levert a lábamról az influenza. Először hidegrázással gyötört, pusztító fejfájással és magas lázzal, majd ennek csillapultával jött a tompaság, levertség, gyengeség, étvágytalanság és totális életuntság. Egész héten az ágyamban feküdtem, és csak néztem ki magamból; egyáltalán nem jutottak eszembe mondatok.

Ez egy szerzetesi szakma.

Tegnap este véletlenül kapcsoltam oda az M2 csatornára, ahol a filmklubban Az órák című filmről (pontosabban inkább annak apropóján) beszélgettek az egyik főszereplő, Nicole Kidman hangját szinkronizáló Györgyi Annával. Igazándiból egyáltalán nem akartam megnézni a beszélgetést (általában untat az ilyesmi), de az egész egyből olyan érdekesen indult, hogy ott ragadtam. Már az első mondatokból kiviláglott, hogy Györgyi Anna egy kivételesen intelligens, értelmes, rokonszenves ember.

Ellenfeleimről az a véleményem, hogy egyiket le tudom győzni, a másiktól kicsit tartok; nem tudom, hogy neki milyen témakör az erőssége.

Az utóbbi időben jellemzően fél nyolc körül érek haza este, így általában éppen vacsora közben tudom megnézni a köztévé által sugárzott Honfoglaló című vetélkedőt.

Mivel mégis figyelmen kívül hagytuk mindezt, ma olyan globális gazdaságban élünk, amely már most is jóval túlfeszítette az annak otthont adó természet határait, mégis további növekedésre van szüksége ahhoz, hogy működjön.

Azt írtam egyszer itt e blogon, hogy a hírek közül jóformán már csak a gazdaságiakat olvasom el. Pedig volt idő, amikor a gazdasági hírek a kevésnél is kevésbé érdekeltek, és mindig átlapoztam őket az újságban. Mi történt közben?

Az őféle, vágyvilágot rejtő öntanulók rendszerint gőgösek és sérülékenyek, nagyot akarók és gyávák, szenvednek magányuktól, és rettegnek különbözőségük, albatrosz voltuk következményeitől, gyanakvók, visszahúzódók, nem mernek maguktól próbára kiállni.

Aki nem ismeri e blognak a szerzőjét, annak ajánlani tudom ezt a remek interjút, melyet még a harmincadik születésnapján készítettek vele. Az alábbi írás ugyanakkor éppen hét évvel későbbi, mint a linkelt interjú. Egy ember sejtjei állítólag hét év alatt teljesen lecserélődnek; így talán érdekes lehet megszemlélni, milyen változásokat hozott el ez a sejtcsere. Az írás alapvetően születésnapi ajándék önmagamnak, de szívesen hozom nyilvánosságra.