A gazdag embernek a szemétdombján is több érték van, mint a szegény ember házában.

Óév és újév fordulóján Mérő Lászlónak A csodák logikája című könyvét olvastam el. A fülszövegben idézik Mérőt, aki egyébként eredeti szakmája szerint matematikus, de foglalkozott mesterséges intelligencia-kutatással, statisztikával és pszichofizikával, majd gondolkodáspszichológiával és gazdaságpszichológiával: "Elképzelt «ideális» olvasóm az, aki egyszerűen csak intellektuális kalandra vágyik, függetlenül attól, hogy mi a konkrét szakmája." Úgy éreztem (nem is alaptalanul), hogy a könyv éppen egy magamfajtának való. Van ebben a könyvben minden: Gauss-görbe, Cauchy-görbe, Gödel-tételek, Brouwer-féle fixponttétel, Pareto-elv, káoszelmélet, szupernaturális számok és skálafüggetlen hálózatok; ám mindez egy teljesen logikus gondolatmenetre fölfűzve, és úgy magyarázva, hogy tényleg bármely értelmes gimnazista megértse.

Hogy Isten megteremtette a jó és rossz világát, s részvéttel viseltetik iránta, fenséges szeszély szemükben, amely sérti őket, mivel valószínűleg inkább joggal, mint jogtalanul azt gyanítják emögött, hogy az Úr megcsömörlött hozsannázó tisztaságuktól.

Arisztotelész szerint a poézis azért magasabb rendű a történetírásnál, mert míg utóbbi csupán arról számol be, ami megtörtént, előbbi arról is, ami ugyan nem történt meg, de akár meg is történhetett volna. Emlékszem, milyen hevesen helyeseltem magamban, amikor ezt a gondolatot először olvastam. Én is pont így vélekedtem; a lehetőség mindig izgalmasabb, mint az, hogy a lehetőségekből véletlenszerűen éppen mi az, ami tényleg megvalósult. A lehetőségről való gondolkodás szabadabbá és filozofikusabbá tesz minket.

Egy majomtól sosem tudnánk megszerezni a banánját azzal az ígérettel, hogy halála után majd végtelen mennyiségű banán vár rá a majommennyországban.

Itt az év vége, ideje visszapillantani, hogy milyen volt az év, mit hozott; mit kaptunk tőle, és mi mit adtunk neki.

Én, ha visszapillantok, gazdag, értékes időszakot érzek magam mögött. Sok-sok mindent tanultam idén, meglehetősen sokat dolgoztam, és belevágtam olyan dolgokba is, amelyek a mindennapjaimat gazdagabbá tették. Például ebbe a blogba.

Az új cselekedetek alakítanak minket, ám talán semmi sem alakít úgy minket, mint egy könyv. Magam mindig úgy igyekszem olvasnivalót választani, hogy az olvasásra szánt szöveg jó eséllyel átalakítsa gondolkodásomat. Hiszen mi másért is olvasnánk, ha nem azért, hogy alakuljunk, bölcsebbé legyünk általa? Talán éppen ezért is, elég lassú olvasó vagyok. Szeretem a mondatokat ízlelgetni, megforgatni magamban, összevetni az élettapasztalataimmal.

Mert mindenki, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak ajtót nyitnak.

Valamivel több mint kétezer évvel ezelőtt valahol Izraelben, egy kis faluban, becsapódott a földbe egy energia-meteorit. És ez a meteorit azóta is sugároz, folyamatosan, hatalmas, megmérhetetlen intenzitással. Ennek a becsapódásnak az emlékét ünnepeljük az elkövetkező napokban. Ezt az ünnepet nevezik úgy, hogy karácsony.

Sőt úgy tűnik, a tulajdonképpeni kommunikáció éppen ott ér véget, ahol magamat és a másikat mint ilyet, tartós én-tartalomnak tekintem; ekkor a kommunikáció mindössze alapjában véve szolipszisztikus lények érintkezése, amely a lényegesben való önlét szempontjából semmiféle következménnyel nem bír.

Ha szabad időm akad, továbbra is Jasperst olvasom, nagy figyelemmel és gyönyörűséggel. Ömlik belőle a bölcsesség. Olyan, mint egy jó érett narancs: szinte óvatosan kell fölnyitni, úgy spriccel ki belőle minden érintésre az édes-ízes tartalom.

A világ teljes és általános megbízhatatlanságával szemben azonban mégiscsak szemben áll egy másik valami: a világban létezik olyasmi, amiben érdemes hinnünk, ami felébreszti bizalmunkat; létezik szilárd talaj: haza és táj; szülők és ősök; testvérek és barátok; a hitves.

Karl Jaspers filozófiájával kezdtem el megismerkedni. Ha érdekesnek találom, akkor esetleg majd mélyebbre is merülök benne; egyelőre megpróbálom megérteni, hogy milyen problémák foglalkoztatták, és miért.

Jaspers nevével korábban számomra egy fogalom fonódott össze, ez pedig így hangzott: határhelyzetek. Az ember általában él, éldegél úgy, ahogy tud, örül, szomorú, vidám, bosszús, szóval éli a mindennapjait. De vannak különleges pillanatok, amikor megnyílik az ember előtt az ég: rájön, hogy mindezeken a hétköznapi dolgokon túl van valami más is; valami, amiről fogalmat alkotni is nehéz. Ilyen határhelyzet például a halál. Vagy a szenvedés. Ezekben a határhelyzetekben az ember ráébred arra, hogy élete rajta túlmutató, hatalmas erők játékszere.

A metró Kőbánya-Kispest és a Lehel tér között az adventi vasárnapokon napközben is közlekedik.

Mondatelemzés e blog célja, észrevételezése a jó és a rossz mondatoknak, olyasféle hátsó gondolattal, hogy a jó mondatok jobb világot, a rossz mondatok rosszabb világot hoznak el, tehát hogy érdemes mindenkinek törekednie az átgondolt fogalmazásra. És annál inkább célja ez ennek a blognak, mert az ilyesmi ritka; aki beszél, az a legritkább esetben tartja fontosnak, sőt lényegbevágónak a mit mellett a hogyant is.

A barbár lélek hatalmat lát a betűben.

Babits Mihály esszéit, újságcikkeit olvasgatom, és ott futottam bele ebbe a mondatba, melyen már napok óta gondolkodom:

A barbár lélek hatalmat lát a betűben.

A szöveget, melyben a mondat van, 1933-ban írta Babits, a németországi könyvégetésekre reagálva. A könyvégető nácik szerinte bűvös hatalmat látnak a betűben, a könyvekben, melyek valami mételyt terjeszthetnek, és ettől a bűvös hatalomtól félnek. Holott...

Holott a könyveknek semmiféle hatalmuk nincs.

Sajnos hülyék között vagyunk kénytelenek élni.

Tele volt a busz délelőtt, amikor fölszálltam rá. Egy (vélhetően) általános iskolás osztály utazott rajta.

A tanáruk egy jó ötvenes bácsi volt, ősz bajusszal. Mély rokonszenvet éreztem iránta, mégpedig több okból is.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Még mindig a Három nemzedéket olvasom, igaz, már nincs sok hátra belőle, a gondolatmenet a fő vonásaiban már kirajzolódott előttem. Az 1920-as kiadás végén az utolsó, a harmadik nemzedékből emel ki két alakot Szekfű, az akkori magyarság talán két legnagyobb tehetségét, és rajtuk keresztül igyekszik bemutatni, hogy egy lehanyatló korban még a legnagyobb tehetségek sorsa is félbetörik. Ez a két alak Tisza István és Ady Endre. (Zárójelben megjegyzendő, hogy Ady voltaképpen már a negyedik nemzedékbe tartozik, de korai halála miatt pályája egésze még a háborút előkészítő, illetve a háborús korra esik. Ha jól értem Szekfű fogalmait, akkor az első nemzedék nagyjából az 1800-tól 1825-ig, a második az 1825-től 1850-ig, a harmadik pedig az 1850-től 1875-ig született korosztályt jelenti. Ady 1877-ben született.)