2013-ban kaptam megbízást egy gyerekeknek szánt kifestőkönyvre, akkor jutott eszembe, hogy készítenék egyet felnőtteknek is.

Pár héttel ezelőtt egy jó barátom valami érdekeset mutatott: a saját kifestőjét. Föl is ajánlotta, színezzünk bátran, kölcsönadta a filceit. Hát színeztem. És a dolog abban a pillanatban megkapott. Azonnal föltolult bennem a gondolat: "ilyen nekem is kell!".

Nálam a gondolatokat jellemzően lassan követi a döntés, és még lassabban a kivitelezés. Sőt még a gondolatok előtt is van egy fázis, és legtöbbször ez a leghosszabb: a játék fázisa. Merthogy igazándiból már évek óta szemezgettem ezekkel a "felnőtt színezőkkel". Játszottam a gondolattal, hogy érdekes lehet játszani velük. De kellett egy "lökés" ("nudge", ahogyan például ebben a csodálatos interjúban az idei közgazdasági Nobel-díjas mondja), hogy a játék gondolat körvonalait öltse. Ez a "lökés" volt a pár héttel ezelőtt színezés. Azóta jártam a boltokat ideális filceket és kifestőket keresve, böngészgettem, válogattam, lapozgattam, gondolkodtam, mérlegeltem. Az egyik kifestő túl bonyolultnak tűnt, a másik túl drágának, a harmadik túl unalmasnak, a negyedik mindenben megfelelt volna, de beletettek egy határidőnaplót is, az ötödik túl vastag volt, a hatodiknak a témája nem tetszett, és így tovább. Szerencsére azonban a piac korlátlan mennyiségben fogadja be ezeket a könyveket, így pénteken eljutottam a vásárlásig is.

Azóta szinte minden szabad percemben színezek, három alkotással már készen is vagyok. (Legalább három-négy óra egy-egy kép kiszínezése.) És mondhatom: bevált. Csakugyan nagyon szórakoztató, pihentető, megnyugtató, ugyanakkor felfrissítő is.

Amikor arról hallottam, hogy a kifestők növelik a kreativitást, azonnal éreztem, hogy ez valószínűleg igaz lehet, de megmagyarázni nem tudtam volna. Elvégre az igazi kreativitás a rajzoláshoz kell, a színek kiválasztása meglehetősen korlátozott szabadságot kínál.

Most már, hogy gondolkoztam rajta, rájöttem, hogy miért igaz a mondat mégis. A színek kiválasztásához meg kell dolgoztatni az agyat. Mindenki érzi, akinek nem vágták ki a jobb agyféltekéjét, hogy nem lenne harmonikus egy olyan rajz, ahol az egyik oldalon csak hideg, a másikon csak meleg színek vannak. Fölborulna  harmónia. De mi alapján dönt az agy arról, hogy egy kép harmóniát sugall-e? Mely agyterületek aktiválódnak ilyenkor? Bizonyos, hogy nem a racionális gondolkodásért felelős területek.

Utánaolvasgattam most a neten, hogy mit írnak a felnőtt kifestőkről, és találtam egy ilyen mondatot Joanna Basforddól, aki négy éve öntudatlanul robbantotta ki ezt a furcsa (de divatnak fölöttébb rokonszenves) divatot:

2013-ban kaptam megbízást egy gyerekeknek szánt kifestőkönyvre, akkor jutott eszembe, hogy készítenék egyet felnőtteknek is.

Milyen érdekes ez a mondat! Azt mutatja meg nekem, hogy az ötletben semmiféle tudatosság, világhírre törekvés nem volt. Csak egy ötlet. Miért ne lehetne felnőtteknek is? Ha a gyerekeknek tetszik, miért ne tetszene a felnőtteknek is?

Mi kellett ehhez az ötlethez? Két dolog. Egy előítélet lebontása, valamint egy irracionális sejtelem. És mindkettőt a jobb agyfélteke diktálhatta.

Az előítélet az volt, hogy a felnőtteket más dolgok érdeklik, mint a gyerekeket. Pedig ez nem igaz. Amennyire vissza tudok emlékezni a gyerekkoromra, úgy emlékszem, hogy engem már gyerekként is azok a dolgok érdekeltek, amik ma. A felnőttek alapvetően nagy gyerekek, és leginkább játszani szeretnek. De mi kell ahhoz, hogy az ember erre rájöjjön? Nem racionális gondolkodás, hanem megérzések. Illetve kitartó, szívós figyelem.

Az irracionális sejtelem pedig az volt, hogy a színezés jó dolog. Hogy miért, azt senki se tudja egészen pontosan. Lehet róla elméleteket alkotni (megtettem én is). De az ötlet akkor is zsigerből jön. Nekem is zsigerből jött, amikor először megláttam egy ilyet. Arra gondoltam, hogy ez valószínűleg egy jó móka, jó időtöltés lehet. Hogy miért, azt halványan sem tudtam volna körvonalazni.

A színezés érdekes módon éppen azt az érzéket erősíti, hogy az embernek ilyesféle ötletek eszébe jussanak. Ezen immár tudatosan (a bal agyféltekémmel) gondolkoztam el. A szín kiválasztása ugyanis korántsem önkényes. Minden szín megválasztásakor a harmóniára törekszik az ember. Mi azonban a harmónia? Egyensúly. Ahol csak jók és gonoszok vannak, ott nincs egyensúly. Ha a kép egyik oldala hideg, a másik meleg színű, akkor a kép diszharmonikus. Ez a gondolat az élet egészére, a gondolkodás teljességére érvényesíthető. A valóságban sincsenek olyan emberek, akikben ne lenne valami jó, vagy ne lenne valami rossz. Ahol túlsúlyban vannak a hideg színek, oda be kell csempészni egy-két meleg árnyalatot. És viszont. De ezt sem mechanikusan, hanem az érzékeinket figyelve. Elképzelhető olyan helyzet is, amikor nincsen, nem kell meleg árnyalat, mert a kép egésze úgy sugallja harmonikusnak. A színezés arra szoktat, hogy a kép egészét nézzük. Ne ragadjunk bele egy-egy részletbe, tekintsünk ki, folyamatosan vessünk a valóságra egy-egy távlatos pillantást.

A pillantásoknak ezt a váltakoztatását, pontosabban az ebből keletkező feszültséget nevezi úgy a pszichológia, hogy kreativitás. Alkotni csak az tud bármi harmonikusat, aki nem ragad bele saját távlatába.

Ajánlani tudom mindenkinek, hogy próbálkozzon meg vele, színezze ki a képeket. Ahogyan híres és gyönyörű versében Kosztolányi Dezső írta: végeredményben a saját életét fogja kiszínezni vele.