Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között; a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely – későbbi megfigyeléseim szerint – sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett.

Vannak könyvek és szövegek, amelyekre meg kell érni. Élettapasztalatot szerezni, ráeszmélni, hogy miért szólnak rólunk is. 

Sütő András prózája sohasem érdekelt. Úgy éreztem, nem nekem szól. Hiszen mit mondhat nekem, tősgyökeres nagyvárosi embernek, aki egész életét a harmadik emeleten töltötte, volt fürdőszobája, mikrosütője és színes tévéje, egy falusi író? Aki falusi, és még ráadásul erdélyi is. Távolinak, idegennek, követezésképpen unalmasnak gondoltam. Nem is olvastam tőle semmit.

A gyerekekkel való visszaélésnél a nemek nem is annyira számítanak, a lényeg a hatalmi viszony.

Erőszakos hely a nyilvánosság.

Pontosan tudta ezt az, aki pár héttel ezelőtt kirobbantotta a Weinstein-botrányt, illetve a hozzá kapcsolódó "me too" kampányt. Éppen ezért robbantotta ki. Olyan mértékű erőszakkal, amit a teljhatalmú rendező-producer a hatalmával visszaélve elkövetett, csak a nyilvánosság erőszakos erejével lehet szembeszállni.

A józan gondolkodású földmíves falusi emberek, akik ott voltak, sokkal több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és hivatalnak embere.

A hazájukat mélyen szerető magyarokban él egy több évszázados félelem. A félelem persze, hiszen félelem, nem racionális, nem ésszerű megfontolások által keletkezik, hanem zsigerből jön. Valahogy így lehetne megfogalmazni: a magyar nép annyi lehetőséget kapott a sorstól, megkapta Európa egyik legcsodálatosabb vidékét, kapott egy gyönyörű és mindennek a kifejezésére alkalmas nyelvet, kapott temérdek tálentumot; és ezzel a sok adománnyal az idők során önző, rövidlátó megfontolásokból rútul visszaélt; ahelyett hogy a rövidtávú és parciális érdekű hasznok helyett a közjóra, a "nagyobb rész boldogulására" helyezte volna figyelmét, képtelen volt alázattal és megbecsüléssel viselkedni honfitársaival szemben; és mivel így tett, mint egy természeti törvény, nem maradhat el a sors (Isten) büntetése: a magyarság el fog pusztulni, és ezt a pusztulását meg fogja érdemelni.

Igaz, de megmondom én, hogy mire kéne még jobban ráerősíteni: más időben, de ugyanaz a Móricz Zsigmond a Nyugatnak és a Kelet Népének egyaránt a főszerkesztője volt, miközben a Kelet Népe épp az ellenkezőjét állította annak, amit a Nyugat képviselt.

Megjelent tegnap egy interjú a mindset nevű pszichológiai szakportálon Puzsér Róberttel. Akit érdekel a közélet, bizonyára ismeri ezt a nevet. Nekem kifejezetten rokonszenves Puzsér. Nem azért, mintha (túl sok) mindenben egyetértenék vele, vagy mintha magamévá tenném a stílusát és modorát. Mindezek sokszor ellenérzést vagy ellentmondást váltanak ki belőlem. Mégis rokonszenves, mert méltányolom szándékát és erőfeszítéseit, hogy alternatív közbeszédet alakítson ki; hogy a köztér témái ne a pártpolitikai viaskodások körül forogjanak, hanem mélyebb, lényegibb, egyszersmind izgalmasabb kérdések körül: morális kérdések körül. Azt hiszem, ennek az országnak (mint persze mindegyiknek) szüksége van rá, hogy az erkölcsi kérdéseket komolyabban vegye, illetve egyáltalán: létezőnek ismerje el.

Egyre csökken a magyarok elfogadottsága Romániában.

Be kell vallanom, a hírek közül lényegében már csak a gazdaságiakat olvasom el.

Aki kirúgja a labdát a pályáról, aznapra kizárják.

Nem kapott lámpát a villamosom, így végeláthatatlan ideig állt a megállóban. Meguntam, és inkább leszálltam eggyel előbb; úgyis sétára hívogatott az idő. 

Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.

Ez annyira jó játék, hogy muszáj nekem is játszanom. 75 éves lett Nádas Péter, az egyik legnagyobb élő magyar író, és a Könyves blog fölkért tíz irodalmárt, hogy nevezzék meg a számukra legfontosabb, legjobbnak ítélt Nádas-mondatot. Furcsa kívánság, de alighanem csak annak, aki nem ismeri a szerző írásait. Nádasnál ugyanis a mondat külön életet él, valószínűleg nincs még egy magyar író, akinél ennyire külön életet élne, akinél ennyire csiszolt, végleges, kikezdhetetlen lenne minden egyes mondat. Az első hatalmas regényében (a kettő közül), az Emlékiratok könyvében minden egyes bekezdés egy-egy mondatból áll. Van, hogy csak néhány szó, van, hogy egy egész oldal, de mindegyik bekezdése egy-egy mondat. Külön kis műalkotás az összes, nem tudom elhárítani magamtól a gyanút, hogy a szerző mindegyikben külön-külön elgyönyörködött, amikor leírta.

Én már most is sokat tanulok.

Két kislány ült ma velem szemben a buszon. Mellettem pedig egy idősebb úr. A két kislány (mint később kiderült) 5 és 4 éves volt. Testvérek. És cigányok. Két bájos, eleven cigánylány. No, nem voltak olyan nagyon elevenek, csak amennyire az óvodások azok. Papírrepülőt és hajót próbáltak hajtogatni a kezükben levő kitépett újságpapírból. És közben fecsegtek.

Nyilván lehet az EU-ról hosszan beszélni, hogy mennyire előnyös gazdasági értelemben is, de fontos látni, hogy nem ez az egésznek a lényege, hanem a békeprojekt.

Ma adták át a közgazdasági Nobel-díjat, és ennek apropóján a Portfolio megjelentetett egy interjút az egyik Nobel-díjas közgazdásszal, Thomas J. Sargenttel, aki éppen hazánkban járt. Magyarországról a közgazdász nagyon szépet mondott, azt, hogy "ez a térség, Németország, Ausztria, Magyarország a világ csúcsa", és hogy "fantasztikus intellektuális töltetet" érzékel itt; de nem ezt a mondatot akarom kiemelni, még akkor sem, ha ennek az önbizalmát vesztett országnak szüksége van az ilyen mondatokra.  Kétségtelen, hogy nagyon sok minden, ami a világban hatásos volt (akár jó, akár rossz értelemben), a pszichoanalízistől kezdve a nácizmuson át a számítógépig, innen, vagy innen is pattant ki; kétségtelen, hogy Magyarország közel van a "tűzhöz", és végigcsinált jóformán mindent, amit a nyugati civilizáció ezer év alatt kipróbált. Szóval nem erről a mondatról akarok írni, hanem egy másikról. Az amerikai közgazdász az EU-ról is szólt, és azt az Egyesült Államokkal hasonlította össze, majd kimondta:

Tulajdonképpen a magyar társadalmat megfosztották a megbocsátás gesztusától is.

Téma volt a minap németórán az egyik tanítványommal az újraegyesítés, a berlini fal leomlása, szóval mindaz, amit a németek nemes egyszerűséggel csak úgy neveznek: Wende. Azaz fordulat. A folyamat betetőzése 1990. október 3. volt, amikor hivatalosan is (újra)egyesült a két Németország; de a legkatartikusabb napja minden kétséget kizáróan 1989. november 9-e. Ekkor nyílt meg a határ, ekkor omlott le a berlini fal. Azokat a napokat soha nem felejti el, aki átélte.