Nekünk ugyan, kiket korunk képtelenül alacsony lelkű hírlapirodalma el nem kényeztetett, ez a régmúlt talán a tisztesség és jóhiszeműség korszakának tűnik fel, tényleg azonban mi sem szomorúbb, mint hogy az új magyar középosztály többsége nemzeti érzését és nemzeti műveltségét e hírlapirodalomból meríté.

Nem jár hétvégén a hármas metró, így az órámra az M3-as pótlóbusszal megyek szombatonként. Ez mindenképpen némi kényelmetlenség, hiszen legalább tíz perccel korábban el kell indulni, ráadásul ülőhely se mindig akad a zsúfolt buszon. Én azonban minden rosszban igyekszem meglátni a jót is. Aki keres, az pedig talál. A pótlóbusz végigvezet a városon, egészen pazar panorámát kínálva az utazónak. A külsőbb részek persze hagynak kívánnivalót maguk után, sok a csúf vagy elhanyagolt állapotú épület, vannak bódék, vannak lepusztult sarkok, szemét az utcákon, de az összkép mégis lenyűgöző. Az Üllői út (akár a többi utca, hol a pótlóbusz végigmegy) a város szinte minden korszakának nyomát magán viseli, páratlanul izgalmas látványt kínál, számos vitathatatlanul gyönyörűséges épülettel.

Az angol liberalizmus a szárazföldi népek számára csak példa lehetett, melyből tanulhattak, de nem minta, melyet saját földjükön megvalósíthattak volna.

Nagyon messziről kell indulnom.

Él előttem egy kép arról, hogy hol szeretnék élni, milyen világban, milyen körülmények között. És még inkább arról, hogy milyenben nem. Ez utóbbit könnyebb megfogalmazni, így talán érdemes ezzel kezdenem. Nem szeretnék élni háborúban, nyomorban, forradalomban, káoszban, polgárháborúban, elnyomásban, egyszóval olyan körülmények között, ahol az értékek visszájukra fordulnak; ahol az számít értékes embernek, aki gyilkol és hazudik, és az az értéktelen, aki gondolkodik és igazat mond. Azt szeretem, ha a káosznak helye van. Azt szeretem, ahol béke uralkodik, és a viták tisztességes eszközökkel folynak. Ahol a megfontoltság érték, az elvakultság pedig megvetendő. Ahol az időnek van becsülete, és az emberi életkorral párhuzamosan növekszik az élettapasztalat és a bölcsesség.

Sokan csak csúnyán tudnak beszélni, pedig nem is káromkodnak.

Birtalan Ferenc költő kötetbemutatóján jártam tegnap. Sok tragédiát átélt öregember (felesége, fia meghalt), a versei is keserűek. Keserűek, de nem lehangolók, mert igényesek, ahogyan a bemutató műsorvezetője is hangsúlyozta. Mert ami keserű, az nem okvetlenül elkeserítő. És pláne nem az a költészetben.

Elég lehangoló képek ezek, mármint olasz szemszögből.

Gyerekkoromban sportriporter szerettem volna lenni. Mármint azon kívül (előtt és után), hogy orvos, író vagy tanár. Most, hogy fölnőttem, úgy érzem, vagyok mindez együtt, és közben egyik sem. De ez logikus is, ha arra gondolok, hogy miért szerettem volna orvos lenni, miért író, miért tanár, és miért sportriporter.

2013-ban kaptam megbízást egy gyerekeknek szánt kifestőkönyvre, akkor jutott eszembe, hogy készítenék egyet felnőtteknek is.

Pár héttel ezelőtt egy jó barátom valami érdekeset mutatott: a saját kifestőjét. Föl is ajánlotta, színezzünk bátran, kölcsönadta a filceit. Hát színeztem. És a dolog abban a pillanatban megkapott. Azonnal föltolult bennem a gondolat: "ilyen nekem is kell!".

Ezt a bejegyzést csak az látja, aki a blogra a "mondataink.blog.hu" URL-lel lép be. Hiszen csak rá is tartozik.

Egységesítettem a blog megjelenését. Minden egyes poszt egy-egy mondat értelmezéséről szól. Ezt a mondatot minden poszt elejére külön kiemeltem, és így fogok tenni a továbbiakban is. A "TOVÁBB" gombot egy vagy legfeljebb két bekezdés után szúrtam be. Ezzel a blog áttekinthetőbbé és könnyebben átböngészhetővé válik. Akik áttekintést szeretnének kapni a földolgozott mondatokról, ezentúl jóval könnyebben megtehetik.

Célom a bloggal egyfajta mondatgyűjtemény összeállítása is volt. Nyers és csodálkozó bemutatása annak, hogy miféle mondatok folynak át az agyunkon. Számomra ez világéletemben rettentően érdekesnek tűnt. Így, hogy az idézett mondatok gyorsan görgethetővé válnak, talán kornaplónak is jobban használható a blog, mint eddig. (Egyébként is van olyan tervem, hogy később csak a kiemelt mondatokból hozok létre egyetlen gyűjteményt.) Az egyes posztok olvasását a kiemelés pedig aligha fogja nagyon megzavarni, hiszen ezek mostantól  amolyan mottóként is működni fognak.

További kellemes olvasást és gondolkodást kívánok mindenkinek, aki idetér.

Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között; a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely – későbbi megfigyeléseim szerint – sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett.

Vannak könyvek és szövegek, amelyekre meg kell érni. Élettapasztalatot szerezni, ráeszmélni, hogy miért szólnak rólunk is. 

Sütő András prózája sohasem érdekelt. Úgy éreztem, nem nekem szól. Hiszen mit mondhat nekem, tősgyökeres nagyvárosi embernek, aki egész életét a harmadik emeleten töltötte, volt fürdőszobája, mikrosütője és színes tévéje, egy falusi író? Aki falusi, és még ráadásul erdélyi is. Távolinak, idegennek, követezésképpen unalmasnak gondoltam. Nem is olvastam tőle semmit.

A gyerekekkel való visszaélésnél a nemek nem is annyira számítanak, a lényeg a hatalmi viszony.

Erőszakos hely a nyilvánosság.

Pontosan tudta ezt az, aki pár héttel ezelőtt kirobbantotta a Weinstein-botrányt, illetve a hozzá kapcsolódó "me too" kampányt. Éppen ezért robbantotta ki. Olyan mértékű erőszakkal, amit a teljhatalmú rendező-producer a hatalmával visszaélve elkövetett, csak a nyilvánosság erőszakos erejével lehet szembeszállni.

A józan gondolkodású földmíves falusi emberek, akik ott voltak, sokkal több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és hivatalnak embere.

A hazájukat mélyen szerető magyarokban él egy több évszázados félelem. A félelem persze, hiszen félelem, nem racionális, nem ésszerű megfontolások által keletkezik, hanem zsigerből jön. Valahogy így lehetne megfogalmazni: a magyar nép annyi lehetőséget kapott a sorstól, megkapta Európa egyik legcsodálatosabb vidékét, kapott egy gyönyörű és mindennek a kifejezésére alkalmas nyelvet, kapott temérdek tálentumot; és ezzel a sok adománnyal az idők során önző, rövidlátó megfontolásokból rútul visszaélt; ahelyett hogy a rövidtávú és parciális érdekű hasznok helyett a közjóra, a "nagyobb rész boldogulására" helyezte volna figyelmét, képtelen volt alázattal és megbecsüléssel viselkedni honfitársaival szemben; és mivel így tett, mint egy természeti törvény, nem maradhat el a sors (Isten) büntetése: a magyarság el fog pusztulni, és ezt a pusztulását meg fogja érdemelni.

Igaz, de megmondom én, hogy mire kéne még jobban ráerősíteni: más időben, de ugyanaz a Móricz Zsigmond a Nyugatnak és a Kelet Népének egyaránt a főszerkesztője volt, miközben a Kelet Népe épp az ellenkezőjét állította annak, amit a Nyugat képviselt.

Megjelent tegnap egy interjú a mindset nevű pszichológiai szakportálon Puzsér Róberttel. Akit érdekel a közélet, bizonyára ismeri ezt a nevet. Nekem kifejezetten rokonszenves Puzsér. Nem azért, mintha (túl sok) mindenben egyetértenék vele, vagy mintha magamévá tenném a stílusát és modorát. Mindezek sokszor ellenérzést vagy ellentmondást váltanak ki belőlem. Mégis rokonszenves, mert méltányolom szándékát és erőfeszítéseit, hogy alternatív közbeszédet alakítson ki; hogy a köztér témái ne a pártpolitikai viaskodások körül forogjanak, hanem mélyebb, lényegibb, egyszersmind izgalmasabb kérdések körül: morális kérdések körül. Azt hiszem, ennek az országnak (mint persze mindegyiknek) szüksége van rá, hogy az erkölcsi kérdéseket komolyabban vegye, illetve egyáltalán: létezőnek ismerje el.