Egyre csökken a magyarok elfogadottsága Romániában.

Be kell vallanom, a hírek közül lényegében már csak a gazdaságiakat olvasom el.

Aki kirúgja a labdát a pályáról, aznapra kizárják.

Nem kapott lámpát a villamosom, így végeláthatatlan ideig állt a megállóban. Meguntam, és inkább leszálltam eggyel előbb; úgyis sétára hívogatott az idő. 

Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.

Ez annyira jó játék, hogy muszáj nekem is játszanom. 75 éves lett Nádas Péter, az egyik legnagyobb élő magyar író, és a Könyves blog fölkért tíz irodalmárt, hogy nevezzék meg a számukra legfontosabb, legjobbnak ítélt Nádas-mondatot. Furcsa kívánság, de alighanem csak annak, aki nem ismeri a szerző írásait. Nádasnál ugyanis a mondat külön életet él, valószínűleg nincs még egy magyar író, akinél ennyire külön életet élne, akinél ennyire csiszolt, végleges, kikezdhetetlen lenne minden egyes mondat. Az első hatalmas regényében (a kettő közül), az Emlékiratok könyvében minden egyes bekezdés egy-egy mondatból áll. Van, hogy csak néhány szó, van, hogy egy egész oldal, de mindegyik bekezdése egy-egy mondat. Külön kis műalkotás az összes, nem tudom elhárítani magamtól a gyanút, hogy a szerző mindegyikben külön-külön elgyönyörködött, amikor leírta.

Én már most is sokat tanulok.

Két kislány ült ma velem szemben a buszon. Mellettem pedig egy idősebb úr. A két kislány (mint később kiderült) 5 és 4 éves volt. Testvérek. És cigányok. Két bájos, eleven cigánylány. No, nem voltak olyan nagyon elevenek, csak amennyire az óvodások azok. Papírrepülőt és hajót próbáltak hajtogatni a kezükben levő kitépett újságpapírból. És közben fecsegtek.

Nyilván lehet az EU-ról hosszan beszélni, hogy mennyire előnyös gazdasági értelemben is, de fontos látni, hogy nem ez az egésznek a lényege, hanem a békeprojekt.

Ma adták át a közgazdasági Nobel-díjat, és ennek apropóján a Portfolio megjelentetett egy interjút az egyik Nobel-díjas közgazdásszal, Thomas J. Sargenttel, aki éppen hazánkban járt. Magyarországról a közgazdász nagyon szépet mondott, azt, hogy "ez a térség, Németország, Ausztria, Magyarország a világ csúcsa", és hogy "fantasztikus intellektuális töltetet" érzékel itt; de nem ezt a mondatot akarom kiemelni, még akkor sem, ha ennek az önbizalmát vesztett országnak szüksége van az ilyen mondatokra.  Kétségtelen, hogy nagyon sok minden, ami a világban hatásos volt (akár jó, akár rossz értelemben), a pszichoanalízistől kezdve a nácizmuson át a számítógépig, innen, vagy innen is pattant ki; kétségtelen, hogy Magyarország közel van a "tűzhöz", és végigcsinált jóformán mindent, amit a nyugati civilizáció ezer év alatt kipróbált. Szóval nem erről a mondatról akarok írni, hanem egy másikról. Az amerikai közgazdász az EU-ról is szólt, és azt az Egyesült Államokkal hasonlította össze, majd kimondta:

Tulajdonképpen a magyar társadalmat megfosztották a megbocsátás gesztusától is.

Téma volt a minap németórán az egyik tanítványommal az újraegyesítés, a berlini fal leomlása, szóval mindaz, amit a németek nemes egyszerűséggel csak úgy neveznek: Wende. Azaz fordulat. A folyamat betetőzése 1990. október 3. volt, amikor hivatalosan is (újra)egyesült a két Németország; de a legkatartikusabb napja minden kétséget kizáróan 1989. november 9-e. Ekkor nyílt meg a határ, ekkor omlott le a berlini fal. Azokat a napokat soha nem felejti el, aki átélte.

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Tegnap éjszaka az m5 csatornán adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

A mentálisan egészséges emberek egyik ismérve, hogy a valóságot pozitív irányba torzítják.

Vannak mondatok, melyeket évtizedeken át hordozunk magunkban. Hordozzuk őket, mert úgy érezzük, cáfolhatatlanok, szépek, az élet nap mint nap igazolásukat adja, mégis mintha nem törődnének velük a hétköznapokban. Holott beláthatatlan következményektől terhesek.

Vagy a technológia fejlődésének abszolutizálása, dicsérete nem ott akad el, hogy a technológia sosem semleges, mindig valamilyen morális szinten álló emberek használják, vagyis hiába van technikai fejlődés, ha az emberiességünket süketség és műveletlenség veszi körül?

Alapelvem volt e blog indításakor, hogy mondatokat, tehát nem személyeket fogok elemezni. Ezt a módszert egyébként is érdemes alkalmazni a való életben, sok fölösleges körtől megszabadulhatunk vele.

Itt, ha tiszta időben, nyári éjszakán az égre néz az ember, látja a csillagokat.

Nagy örömömre komoly társalgás alakult ki az előző írásom alatt. 54 hozzászólás érkezett, és a túlnyomó többségük a szöveg figyelmes elolvasásáról tanúskodott. Kurziválnom kell a kifejezést, mert az ilyesmi manapság ritka. Belemélyedni egy irományba, mely nem csupán egyetlen mondatból áll: erre se időnk, se energiánk. Sokkal jellemzőbb, hogy hívószavak alapján kategorizálunk. Van a "bölcsész", a "technokrata", a "balos", a "jobbos". Sőt már ez is kifinomult kategorizálás. Sokak fejében már csak a "fideszbirka" és a "libsibolsi" létezik. Ezen két kategórián túl a világunkról való gondolatoknak helyük nincs, következésképp mindegyiket ezen kettő valamelyikébe kell beszorítani. Mármint általában. Hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hajlandó (és hajlamos) olvasni.