Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Tegnap éjszaka az m5 csatornán adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

A mentálisan egészséges emberek egyik ismérve, hogy a valóságot pozitív irányba torzítják.

Vannak mondatok, melyeket évtizedeken át hordozunk magunkban. Hordozzuk őket, mert úgy érezzük, cáfolhatatlanok, szépek, az élet nap mint nap igazolásukat adja, mégis mintha nem törődnének velük a hétköznapokban. Holott beláthatatlan következményektől terhesek.

Vagy a technológia fejlődésének abszolutizálása, dicsérete nem ott akad el, hogy a technológia sosem semleges, mindig valamilyen morális szinten álló emberek használják, vagyis hiába van technikai fejlődés, ha az emberiességünket süketség és műveletlenség veszi körül?

Alapelvem volt e blog indításakor, hogy mondatokat, tehát nem személyeket fogok elemezni. Ezt a módszert egyébként is érdemes alkalmazni a való életben, sok fölösleges körtől megszabadulhatunk vele.

Itt, ha tiszta időben, nyári éjszakán az égre néz az ember, látja a csillagokat.

Nagy örömömre komoly társalgás alakult ki az előző írásom alatt. 54 hozzászólás érkezett, és a túlnyomó többségük a szöveg figyelmes elolvasásáról tanúskodott. Kurziválnom kell a kifejezést, mert az ilyesmi manapság ritka. Belemélyedni egy irományba, mely nem csupán egyetlen mondatból áll: erre se időnk, se energiánk. Sokkal jellemzőbb, hogy hívószavak alapján kategorizálunk. Van a "bölcsész", a "technokrata", a "balos", a "jobbos". Sőt már ez is kifinomult kategorizálás. Sokak fejében már csak a "fideszbirka" és a "libsibolsi" létezik. Ezen két kategórián túl a világunkról való gondolatoknak helyük nincs, következésképp mindegyiket ezen kettő valamelyikébe kell beszorítani. Mármint általában. Hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hajlandó (és hajlamos) olvasni.

Van-e a magyar irodalom egészében olyasmi, amire a külföld mint szellemi tüneményre fölfigyelhet?

Lehet, hogy ez az alábbi kérdés nem sokakat foglalkoztat, de engem nagyon. Majdnem mindennél jobban.

Nem kell szeretnünk egymást, hogy szeressük a mieinket.

E blog legelső bejegyzésében azt ígértem (mindenekelőtt magamnak), hogy a boncolgatásra, értelmezésre kiválasztott mondatok között több lesz a pozitív példa, mint a negatív. Ehhez képest magamat is meglep az első nagyobb tudatos visszatekintés mérlege: eddig négy mondatot választottam, és a négyből csak egy tekinthető pozitív példának, az is csak feltételesen, olyan mondatot viszont, mellyel egészen, szőröstül-bőröstül azonosulni tudtam volna, nem is találtam.

Többek kérésére átalakítottam (Maverick, a New Deal blog szerzőjének segítségével) a kommentelés módját.

Ez azt jelenti, hogy mostantól a Disqus segítségével lehet kommentelni.

Akinek van már Disqus-hozzáférése, az itt a poszt alatt egyből írhatja is a hozzászólását.

Akinek még nincs, az pár perc alatt regisztrálhat egy érvényes ímélcím megadásával. (Csak kövesse lentebb az utasításokat; ha még nekem is sikerült, akkor mindenkinek sikerülni fog!)

Hogy mi ennek az előnye?

A sorsodat nem elfogadnod, hanem megválasztanod kell.

Fölszálltam délelőtt a kék metróra, és szembenézett velem egy reklám. Egy Coelho-könyv reklámja. Aztán leszálltam a Deák téren, és átsétáltam a piros metróhoz. Arra is fölszálltam, és a kérdéses reklám ott is szembenézett velem. Mintha csak üldözne. Leültem a reklámmal szemben, és akárhányszor fölpillantottam, mindig ezt láttam, Az Ötödik Hegy című Coelho-regény reklámszövegét:

Kérem, ne hívják ki rám a rendőrséget sem: a jövő hónap végén megteszem az utolsó utam a BKV-val, és utána már nem is zaklatom önöket.

Számos külföldi ember véleményét olvastam, hallgattam végig az utóbbi években Budapestről. Először csak a kíváncsiság űzött, hogy megtudjam, hogyan látnak minket külföldről (talán mert azonosítom magamat a hazámmal? nem is tudom); de bevallom, később már menekülés, felüdülés, felszabadulás gyanánt is kezdtem nézni a videókat, böngészni az útibeszámolókat, tudatosan is keresni a turistáknak szánt oldalakat. A magyaroktól, a pesti emberektől menekültem oda a külföldiekhez, a nyugatiakhoz.

Egy nagy költő olyan, mint a kissármási földgáz vagy a budai hévforrások; meghagyható kiaknázatlan természeti tüneménynek s átalakítható lakások fényivé, messziről összesereglett emberek gyógyszerévé.

Szabad perceimben most Németh László esszéit olvasgatom a magyar irodalomról. Kiemelnek a jelenből, egy magasabb, és bár ritkább, de tisztább levegőjű világba visznek föl. Az esszék magyar írókról és költőkről szólnak, a kezdetektől, azaz a középkori virágénekektől a szerző jelenkoráig. Csupa kitűnő meglátás, csupa találó metafora, csupa kincs, csupa meglepetés. A tévedéseit avagy kora és közege előítéleteiből fakadó gondolattorzulásait is sallangmentes, élvezetes nyelven adja elő, nincs bekezdése, melyet unnék. Kétségtelen, hogy Németh László, akinek Iszonya alighanem ott van a tíz-tizenöt valaha írt legjobb magyar regény között, elsőrangú esszéíró is.