Van-e a magyar irodalom egészében olyasmi, amire a külföld mint szellemi tüneményre fölfigyelhet?

Lehet, hogy ez az alábbi kérdés nem sokakat foglalkoztat, de engem nagyon. Majdnem mindennél jobban.

Nem kell szeretnünk egymást, hogy szeressük a mieinket.

E blog legelső bejegyzésében azt ígértem (mindenekelőtt magamnak), hogy a boncolgatásra, értelmezésre kiválasztott mondatok között több lesz a pozitív példa, mint a negatív. Ehhez képest magamat is meglep az első nagyobb tudatos visszatekintés mérlege: eddig négy mondatot választottam, és a négyből csak egy tekinthető pozitív példának, az is csak feltételesen, olyan mondatot viszont, mellyel egészen, szőröstül-bőröstül azonosulni tudtam volna, nem is találtam.

Többek kérésére átalakítottam (Maverick, a New Deal blog szerzőjének segítségével) a kommentelés módját.

Ez azt jelenti, hogy mostantól a Disqus segítségével lehet kommentelni.

Akinek van már Disqus-hozzáférése, az itt a poszt alatt egyből írhatja is a hozzászólását.

Akinek még nincs, az pár perc alatt regisztrálhat egy érvényes ímélcím megadásával. (Csak kövesse lentebb az utasításokat; ha még nekem is sikerült, akkor mindenkinek sikerülni fog!)

Hogy mi ennek az előnye?

A sorsodat nem elfogadnod, hanem megválasztanod kell.

Fölszálltam délelőtt a kék metróra, és szembenézett velem egy reklám. Egy Coelho-könyv reklámja. Aztán leszálltam a Deák téren, és átsétáltam a piros metróhoz. Arra is fölszálltam, és a kérdéses reklám ott is szembenézett velem. Mintha csak üldözne. Leültem a reklámmal szemben, és akárhányszor fölpillantottam, mindig ezt láttam, Az Ötödik Hegy című Coelho-regény reklámszövegét:

Kérem, ne hívják ki rám a rendőrséget sem: a jövő hónap végén megteszem az utolsó utam a BKV-val, és utána már nem is zaklatom önöket.

Számos külföldi ember véleményét olvastam, hallgattam végig az utóbbi években Budapestről. Először csak a kíváncsiság űzött, hogy megtudjam, hogyan látnak minket külföldről (talán mert azonosítom magamat a hazámmal? nem is tudom); de bevallom, később már menekülés, felüdülés, felszabadulás gyanánt is kezdtem nézni a videókat, böngészni az útibeszámolókat, tudatosan is keresni a turistáknak szánt oldalakat. A magyaroktól, a pesti emberektől menekültem oda a külföldiekhez, a nyugatiakhoz.

Egy nagy költő olyan, mint a kissármási földgáz vagy a budai hévforrások; meghagyható kiaknázatlan természeti tüneménynek s átalakítható lakások fényivé, messziről összesereglett emberek gyógyszerévé.

Szabad perceimben most Németh László esszéit olvasgatom a magyar irodalomról. Kiemelnek a jelenből, egy magasabb, és bár ritkább, de tisztább levegőjű világba visznek föl. Az esszék magyar írókról és költőkről szólnak, a kezdetektől, azaz a középkori virágénekektől a szerző jelenkoráig. Csupa kitűnő meglátás, csupa találó metafora, csupa kincs, csupa meglepetés. A tévedéseit avagy kora és közege előítéleteiből fakadó gondolattorzulásait is sallangmentes, élvezetes nyelven adja elő, nincs bekezdése, melyet unnék. Kétségtelen, hogy Németh László, akinek Iszonya alighanem ott van a tíz-tizenöt valaha írt legjobb magyar regény között, elsőrangú esszéíró is. 

Ha egy bokszoló mindenkit kiüt, akkor az egy jó bokszoló, nem?

Annyira kézenfekvő (és kézre eső) mondat, hogy szinte kihívja az értelmezést. Bizonyára szándékoltan is provokatív. Természetesen nem lesz célom itt meghemperegni a politika mocsarában, és a saját blogomat pártkatonák gyűjtőhelyévé tenni. Nem is politikai szempontból érdekel a mondat, hanem mert szimptomatikus, jóval túlterjed a pártok szféráján, és egész valóságfelfogásunkról, arról a nyelvjátékról, melyben gondjainkról gondolkodunk, nagyon sokat elmond.

Hirtelen jött az ötlet, hogy hosszú évek után ismét blogírásra adjam a fejem. Volt már egyszer egy blogom, szerettem is írni, mindig valóságos ünnep volt, amikor megnyitottam, és pötyögni kezdtem a mondataimat. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy nem érdekel többé annyira, amennyire először érdekelt. Egyszer-egyszer még föllángolt az eredeti izgalom, majd végül elhalt, a figyelmem más irányba fordult, mást tartottam fontosnak és lényegesnek, a blogvezetés pedig a múlt szinte hihetetlen emlékévé vált.

Egészen azért sohasem temettem el magamban a gondolatot, hogy újrakezdjem, de a formát nem láttam magam előtt. Márpedig minden a forma. Talán ugyanazt a bort isszuk, de nem mindegy, hogy vizes vagy talpas pohárból, netán tányérból szürcsöljük, és lefolyik szájunk két oldalán a vörös lé. Szerettem volna egy szép talpas poharat.