A magyar vezető réteg többsége azonban nem tudott, nem mert szembenézni ennek a három tételnek, a független, szabad országnak, az alkotmányos monarchiának és a történeti határoknak Magyarország számára való kibékíthetetlen ellentétével, mert túlontúl félt a Habsburgok hatalmától, és túlontúl félt a nemzetiségek elszakadási szándékától.

Hallgattassék meg a másik fél is. Hónapokkal ezelőtt ezen az oldalon Szekfű Gyulát idéztem, aki az 1867-es kiegyezést az ország egyik legnagyszerűbb eredményének, Deák és Eötvös világtörténelmi alkotásának tekintette, és a trianoni katasztrófa okát abban látta, hogy a dualizmus kori politikai elit lényegében nem nőtt föl a benne rejlő eszmék színvonalához. Most Bibó István tanulmányait olvasom, aki a kiegyezés lényegéről, következményeiről egy homlokegyenest ellenkező (de hasonlóan briliáns érveléssel alátámasztott) magyarázattal szolgál; ő baloldaliként a kiegyezés által létrehozott konstrukcióban lényegében minden mai erkölcsi bajunk és egész félresiklott fejlődésünk közvetlen okát látta meg.

Ha egyetlen tanulmányt kellene kiemelnem Bibó munkásságából, amelyet minden (hazánk sorsa iránt érdeklődő) embernek ajánlanék elolvasásra, akkor az az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem volna.

Kit ne érdekelne, hogy Magyarország miért nem éri el nemhogy Ausztria, de akár Csehország vagy Szlovénia fejlettségi fokát sem? Hogy itt miért üti föl a fejét újra meg újra a kezelhetetlen méretűvé burjánzó korrupció? Hogy miért nem tudunk álproblémáktól elszakadni, és miért nem tudjuk végre a társadalmi-gazdasági fejlődést beindítani? Mi lehet ennek az oka? Talán az alkatunkban van a magyarázat? A magyar nép ilyen? Alkatánál fogva hajlamos a korrupcióra, az üres tekintélytiszteletre, a lényeglátás elvétésére, a hamis realizmusra, a materiális életszemléletre, a rövid távú haszon maximalizálására, a beszűkülésre?

Bibót ezek a fönti kérdések foglalkoztatják. És a válasza nagyon határozott nem. Tanulmánya címe valójában így olvasandó: Eltorzult magyar alkat? (Nem! Hanem:) Zsákutcás magyar történelem. Azaz: olyan rossz történelmi konstrukciókhoz ragaszkodtak görcsösen (és merő félelemből) a magyarok, amelyek a fejlődés gátjaivá váltak, és ezek a konstrukciók vezettek aztán a kontraszelekcióhoz, a korrupcióhoz, és végül ahhoz, hogy a politikai elit színvonala lehanyatlott, úgyannyira, hogy döntő történelmi pillanatokban hibás vagy katasztrofális megoldásokhoz nyúlt.

Ha pedig a legrosszabb történelmi konstrukciót akarjuk kiemelni, amely Bibó elgondolásában minden baj forrása volt, akkor megtaláljuk a Habsburg Birodalmat.

A Habsburg Birodalom nem önmagában volt rossz (a csehek is részei voltak ennek), hanem azon szerep miatt, melyet ebben a birodalomban Magyarország töltött be. Ez egy alárendelt, a rendi viszonyokat megmerevítő szerep volt; ahogy Bibó fogalmaz: a Habsburg uralkodók Bécsben és Prágában voltak otthon, Magyarország azonban "külső védelmi vonal volt számukra, ahol nem intenzív társadalomszervező munkát, hanem merőben katonai és hatalmi politikát folytattak".

Bibó amellett érvel (igen meggyőzően), hogy a nyugatias társadalmi fejlődés itt nem azért nem tudott rendesen beindulni, mert a magyar nép (illetve a többi hasonló sorsú régiónkbeli kis nemzet) erre alkatilag képtelen lett volna, hanem mert ezt a fejlődést az adott hatalmi konstrukció visszanyomta, elfojtotta.

Amikor a '48-as szabadságharc nyomán világossá vált, hogy a magyarok független, szabad országot akarnak, egy gordiuszi csomóhoz hasonló dilemma elé kerültünk: ha a Birodalom szétrobban, azzal a történelmi Magyarországnak is vége lesz. Akarjuk ezt? Semmit sem akarunk kevésbé. Inkább maradjon meg egy relatív birodalmi függőség, mint hogy Magyarország ezeréves történeti határait bántódás érje. A legjobb azonban az lenne, ha mindhármat együtt megkaphatnánk: a független, szabad országot, a történeti Magyarország fenntartását, és a folytonosságot biztosító monarchiát.

A magyar vezető réteg többsége azonban nem tudott, nem mert szembenézni ennek a három tételnek, a független, szabad országnak, az alkotmányos monarchiának és a történeti határoknak Magyarország számára való kibékíthetetlen ellentétével, mert túlontúl félt a Habsburgok hatalmától, és túlontúl félt a nemzetiségek elszakadási szándékától.

A három együtt nem volt lehetséges, és aki mélyebben belegondolt volna (azaz szigorúan a valóság szemébe néz), erre igen hamar rájött volna. Vagyis hogy a konstrukció hamis.

Valamit be kellett volna áldozni; és ha már választani kell, akkor világos, hogy mit kellett volna beáldozni: a történeti határokat. A történeti határok a kis népek nemzeti ébredése nyomán csak időlegesen és mesterségesen voltak fenntarthatók. Trianon igazi katasztrófája nem a történeti határok módosulása volt, hanem az, hogy hatalmas magyar etnikumú területeket is elcsatoltak vele együtt, számos olyan várost, tájegységet, területet, ahol a magyarok számbeli fölénye és kulturális ereje megkérdőjelezhetetlen volt. De amikor ebbe a kérdésbe beleszólhattunk volna, ránk már senki sem hallgatott.

A kulcsszó Bibó mondatában (és egyébként egész eszmélkedésében) mégiscsak a félelem. Hogy az, ami Trianon nyomán történt, valódi borzalom volt, senki sem vonja kétségbe, akinek minimális empátiája is van. Lehet tehát mondani, hogy Deákék pontosan valami ilyesmitől féltek; ez a kép, ez az országszakadás lebegett a szemük előtt, és ez elleni biztosítéknak érezték a Habsburg Birodalmat, amely mégiscsak Európa egyik legnagyobb és legkomolyabb hatalmi tényezője volt akkor. Mondhatni, hogy tuti biztosításnak tűnt. Csakhogy félelemre (bizalomhiányra) nem lehet politikát alapozni. A félelem ugyanis maga szüli meg azt a fantomot, amelyet maga elé vetít: önbeteljesítő hatása van.

Hogy a nemzetiségek el akartak szakadni, az az ő szempontjukból pontosan annyira érthető volt, mint hogy a magyarok a birodalomtól akartak elszakadni. Mindkét folyamat gyökere azonos volt: a felébredő nemzettudat. Meg lehetett volna találni az utat arra az egyezkedésre, amely ezt az elszakadást a lehető leginkább fájdalommentessé teszi.

Ezen a ponton viszont Bibó és Szekfű egymástól oly különböző gondolatmenete összeér: az igazi baj mégiscsak az volt, hogy ezeket az utakat a Széchenyi által nemzeti betegségnek bélyegzett (és Szekfű egyik kulcsszavának számító) önáltatás miatt a Deákot követő generációk meg sem kísérelték kitaposni. Vagyis tulajdonképpen igaz az is, hogy nem értették jól a kiegyezés üzenetét. Ez utóbbi pedig Deák és Eötvös hihetetlenül magas és nemes szemlélete szerint semmiképpen sem egy örökké fenntartandó konstrukció volt, hanem egy adott pillanatban kivihető legjobb alap arra, hogy a következő generációk a maguk számára valami még jobbat megalkossanak.

Innentől a válaszok már követik a klasszikus jobboldal-baloldal szembenállást. A baloldali Bibó szerint a konstrukció eleve predesztinálta, hogy rosszabb minőségű politikusok és országvezetők nevelődjenek ki benne; a jobboldali Szekfű pedig az egyén felelősségét hangsúlyozva a második és harmadik "nemzedék" romlottabb morálját, emelkedettségének és lényeglátásának hiányát teszi meg a hanyatlás végső okának.

Az én következtetésem az, hogy mindkettejük elmélkedéseit érdemes elolvasni és átgondolni.