Mindegyiket.

Megnyílt újra az ország. Ez olyan csodálatos, hogy próbálom kiélvezni minden pillanatát.

Péntek este hosszú hónapok után ismét találkoztam egy kedves barátommal. Játszottunk két sakkpartit. Az elsőben életemben először legyőztem őt. Igaz, bemattolni nem volt módom, hiszen föladta a partit. Kétségtelenül jobban álltam, tisztelőnyöm is volt, és fenyegetett is a matt; de álltam én már ellene sokkal jobban is, volt, hogy vezérelőnyről (!!) is képes voltam elbukni a játszmát, szóval ha végigjátszottuk volna, közel sem biztos, hogy én nyerek. De ha föladja, akkor persze igen. Egy pont az enyém, a győzelmem legitim.

Kellemesen szállt fejembe a vörösbor. Éppen annyira, hogy érezzem a szédületes zsibbadást, amitől a valóság (benne a testemmel) meseszerűvé és lebegően könnyűvé válik, de még ne érezzem a fejfájást és az alkohol terhét.

Barátom az élet végéről beszélt. Úgy számolja, hogy öt éve lehet hátra az életből. Vagyis hogy ennyit érez felmenői életrajza, génjei, életmódja alapján. Ha többet él mégis, az már ajándék. Csak bátortalanul vitatkoztam; nem hiszem, hogy más embernek az ilyen gondolatokba joga volna beleszólnia. Mélyebbre nyúlnak ezek, mint ahová nekünk bejárásunk van. (Abban sem voltam biztos, hogy szabad-e egyáltalán a nyilvánosság előtt — még ha anonim módon, és kideríthetetlenül, kiről van szó — írnom erről. Talán nem. De másképpen arról sem tudnék írni, ami utána jött, pedig arról nagyon szeretnék.)

Borozgatás után ellátogattunk az Ideje moziba menni fesztivál egyik filmjére a Cirko Gejzír moziba. Lengyel film volt, a címe: Soha többé nem fog havazni.

Már a cím is rezonált a hangulatomra. Soha többé. Lehet, hogy már csak pár évünk van, hogy ilyen mozifilmeket nézzünk ezzel a baráttal, és aztán soha többé. De ez nem lehangoló érzelem volt; ellenkezőleg. Valami fölemelő nagyszerűséget éreztem, az élet teljességét — mintha valóban összesűrűsödne ebben a pár órában mindaz, amiért élni érdemes.

Már az első képek után látszott, hogy ez egy csodálatos film.

A múlt egészen mély rétegeiből táplálkozó, emlékeket fölkavaró képi megjelenítések; sínpárok, hidak, utcák.

Egy Ukrajnából, egészen pontosan Csernobilból, Pripjatyból érkező bevándorló sétál be a lengyel idegenrendészeti hivatal (vagy hogy hívják az ilyet) irodájába, letelepedési engedélyt kérve. Megkapja a szokásos kérdéseket, hol született, mi a neve, és így tovább. Aztán azt a kérdést is, hogy melyik nyelveket beszéli. A válasz egyszerre volt vicces, meglepő és mély értelmű.

Mindegyiket.

Ki lehet az, aki "mindegyik" nyelvet beszéli?

Ember biztosan nem. Lehet, hogy egy angyal. Vagy egy démon. Vagy a Sátán. Esetleg maga az Isten.

Régi toposza a művészetnek, hogy egy ismeretlen idegen megjelenik egy városban, letelepszik, és fölkavarja az ott lakók életét. Általában ez az ismeretlen idegen a Sátán; de lehet egy angyal is. Hogy jót tesz-e vagy rosszat, abból derül ki, milyen erő. De az közös vonás minden ilyen "földönkívüliben", hogy nincsenek nyelvi problémáik. Szót értenek.

És csakugyan. Kiderül a Csernobilból jövő Zsenyáról, hogy mindenki nyelvét beszéli. Igaz, ez a nyelv nem verbális. Hanem az érintés nyelve.

Zsenya ugyanis masszőr.

A masszírozó-ágyát hóna alatt cipelve keresi föl egy jómódú negyed (egy lakópark) lakóit, hogy megmasszírozza őket.

A kontraszt azonban döbbenetes. A házak jól látható gazdagságra utalnak (száz éve csak dúsgazdag nemesek laktak ilyen kastélyszerű, emeletes kúriákban); belül azonban az emberi nyomorúság, szenvedés és fájdalom legkülönfélébb rétegei tárulnak föl. Sehol, egyik otthonban sem (pedig Zsenya sok otthont fölkeres) tapasztalható meg a felhőtlen harmónia és béke világa. Az emberek, ezek a jómódban élő, anyagi gondokkal aligha küzdő átlagos emberek — szenvednek.

Ha erőltetni akarnánk (amit film szerencsére nem tesz), szinte katalógusszerűen találhatnánk meg jelenkori fogyasztói kapitalizmusunk legkülönfélébb válságtüneteit. Az elidegenedést, a családok szétesését, a magányt, és az egyéb globális problémákat: a szegény és koszvadt panel lakótelepen tengődők mellett kerítéssel élnek elválasztva a lakóparki gazdagok (mint, ugye, Latin-Amerikában); az egyes emberek nem találnak az életben semmiféle transzcendens nyugalmat; a lakosság a bevándorlás révén egyre inkább összekeveredik, eltüntetve a kulturális hagyomány gyökereit, miközben a keveredés idegengyűlöletet hív életre; és ott a legnagyobb és legfenyegetőbb veszedelem: az ökológiai katasztrófa előszele, a klímaváltozás.

Ez utóbbira utal a cím is, illetve a film legvégén fölbukkanó mottó.

Vajon fog-e még egyáltalán havazni?

A havazás persze kétértelmű. Pripjatyban, ahonnan Zsenya jött, az atomkatasztrófa után csakugyan "havazott". Ez azonban nem víz volt, hanem valami radioaktív fehér por, amely mindent belepett.

Zsenya ezt még átélte, ha szülei nem élték is túl. Ő tehát egy halálból jövő, halálból született ember, katasztrófák hírnöke, aki mégis energiát, és igen, talán lelőhetem a "poént": pozitív energiát sugároz.

Érintése gyógyító. Az emberek szépen lassan ráébrednek életük rejtett értelmére.

A gyönyörű képeket, olykor szürreális abszurdba hajló, mélyen humoros jeleneteket csodálatos zenei és hangvilág egészíti ki. Bekúszik a néző bőre alá, és megborzongatja.

A film olyan, mintha egy globális katasztrófa előtti utolsó pillanatban készült volna. Tökéletesen megfogja azt a hangulatot, amely ezt a létállapotot közvetíti. A katasztrófa még nincsen itt; az emberek úgy-ahogy élnek, sőt kifejezetten jó anyagi körülmények között. De nem lehet nem érezni, hogy ez már nem sokáig marad így. Hogy érkezőben van valami, amiről még csak képzetet is csak nehezen alkothatunk. És hogy mit lehet e lopakodó katasztrófa ellen odatenni?

Semmit. Csak azt, hogy megérintjük egymást, hogy találkozik a bőrünk. Szóval végső soron azt, hogy akárhol is, akármilyen körülmények között is, de emberek vagyunk, egyszerű, animális, kielégülést kereső vágyakkal.