Az ítéletekbe vetett szubjektív bizalom nem azon az észszerű valószínűségi becslésen alapul, hogy az ítélet helyes-e.

Változatlan lelkesedéssel folytatom blogom egyik hagyományát: év végén mindig fölidézem olvasmányaimat, pár szót fűzve hozzájuk. 2017 óta ez tehát immár hatodik ilyen (két részes) összefoglalóm. Az eddigi írások vagy itt a könyvek linkre kattintva, vagy jobboldalt a könyvek címke alatt érhetők el.

Ami 2022-t illeti: könyvolvasás szempontjából sajnos — a tavalyihoz hasonlóan — ez is egy viszonylag gyér év volt. Sőt még a negatív rekordot jelentő 2021-et is sikerült alulmúlni: idén mindössze 20 könyvet sikerült elolvasni (ha a versesköteteket, a füzeteket, illetve az irodalmi folyóiratokat nem számítjuk).

A jelentős visszaesés legfőbb oka nyilvánvalóan a Szófa portálon végzett szerkesztői tevékenységem. Mivel ott minden hónapban el kell olvasnom több irodalmi és kulturális folyóirat teljes anyagát, értelemszerűen jóval kevesebb időm marad az "örömolvasásra". Hogy ez jól van-e így, és hogy többet nyerek-e a kortárs írásokkal, mint amennyit elveszítek, azt nem tudnám határozottan megmondani. Tagadhatatlan, hogy a kortárs magyar irodalmat jelentősen jobban ismerem most, mint két évvel ezelőtt.

Mindazonáltal szeretném, ha jövőre följebb tudnám tornászni az elolvasott könyvek számát. Hiszem, hogy jobb időbeosztással, kevesebb hasztalan netezéssel, több önfegyelemmel ez elérhető cél. Az olvasott művekről szóló lista "vezetése" azért is előnyös, mert kézzelfoghatóbbá teszi, hogyan múlatjuk drága időnket.

Az idei húsz könyvből 12 volt fikciós, és csupán 8 nem-fikciós. Összefoglaló posztom első részében — a hagyományhoz híven — először ez utóbbiakat veszem sorra, szokás szerint a végére hagyva azt az öt kötetet, amely idén a legjobban megragadott.

Wen-Ce, Lao-ce utolsó tanításai

Nem is titkoltam magam előtt, hogy ezt a kötetet a háborús idők zűrzavara miatt vettem kezembe. Vajon mit mond az emberiség valaha élt egyik legbölcsebb embere a válságokról, a zűrzavarról, a háborúról? Az időszámításunk előtti 6. században élt Lao-Ce mindenekelőtt az útról beszél. Ahogyan a víz is követi a medrét, a bölcs ember sem tér le a neki rendelt pályáról. Lao-ce nem konkrét etikai tanácsokat ad, inkább a harmóniára, a teremtéssel való összhangra emlékeztet. Kérdés természetesen, hogy mi nyugati emberek mennyit érthetünk meg ezekből a tanokból. Épp olvasás közben találkoztam a villamoson egy emberrel, aki észrevette, mi van a kezemben, és szóba elegyedett velem. Azt mondta, hogy olvasás révén csak töredékét ismerhetjük meg e csodálatos tanításnak, melynek a testmozgás, harcművészet és az önismereti gyakorlatok hasonlóan lényeges elemei.

Jacques Le Goff: Európa születése a középkorban

Külön bejegyzést is írtam erről a könyvről. Az Annales Iskola neves történésze, a francia Jacques Le Goff az ezredforduló optimista légkörében vállalkozott rá, hogy átgondolja: honnan származik Európának mint kulturális fogalomnak az eszméje. Természetesen a középkorból. Az ókorban a mai fogalmaink szerinti "Európa" voltaképpen még nem létezett: a Római Birodalom határain belüli és kívüli területek semmilyen értelemben nem voltak kulturális egységnek tekinthetők. A kereszténység elterjesztése hozta el aztán a döntő változást. A könyv lényegében a középkori Európa történelmének rövid vázlata, végigkíséri azt a folyamatot, ahogyan folyamatos kis "reneszánszok" nyomán a kontinens kultúrája képessé vált rá, hogy meghódítsa a világot. A 15-16. századi "reneszánsz" innen nézve tehát nem valami olyasmi, ami teljességgel ellentmondott volna a megelőző ezer évnek, épp ellenkezőleg: szervesen nőtt ki a keresztény kultúrából.

T. S. Eliot: Káosz a rendben

Erről az esszékötetről is írtam külön posztot, melyben elsősorban A költészet társadalmi hivatása című előadással foglalkoztam. Eliot többi írása, illetve egész gondolkodása hasonlóképpen figyelemreméltó azonban. Bár közel sem ismertem minden tárgyalt szerző műveit, a szövegeket mégis élvezni tudtam, hiszen a legfontosabb a szemlélet volt: hogyan viszonyuljunk régi versekhez, drámákhoz, eposzokhoz? Eliot nem fejlődéshívő, nem gondolja, hogy ami újabb, az szükségképpen jobb is. Ellenkezőleg: az angol irodalom fénykorán már túl vagyunk, a feladatunk az volna, hogy megértsük, miért volt olyan nagyszerű az a kor, mi az, amit máig tanulhatunk belőle.

Következzék ezek után az öt könyv, melyet különösen ajánlok olvasóimnak.

5. Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Ennek a könyvnek tulajdonképpen a fikciós szövegek között is helye lehetne. Nem csak az arányosság érdekében van mégis itt. Az egzisztencialista pszichológia jeles képviselője saját terápiás tapasztalataiból, filozófiai olvasmányaiból és fantáziájából gyúrta össze ezt a nehezen meghatározható műfajú szöveget, amelynek a célja mégiscsak az, hogy olvasója jobban föl tudja dolgozni halandóságának tudatát. A történet középpontjában egy terapeuta áll, aki megtudja, hogy gyógyíthatatlan bőrrákban szenved, és életéből legfeljebb egy éve van még hátra. Úgy dönt, hogy végigtekint pályáján, sikerein és kudarcain, és így találkozik egy régi páciensével, akiről kiderül, hogy időközben igencsak elmélyedt Schopenhauer filozófiájában. A könyv számomra lebilincselően izgalmas volt; a szereplők mind valahogy közel kerültek hozzám, hiszen voltaképp mind korunk emberei, akik élethazugságokkal és gyengeségekkel küzdve próbálnak valahogy (több vagy kevesebb sikerrel) harmóniát teremteni életükben, elfogadva közben az elmúlás gondolatát.

4. Byung-Chul Han: A kiégés társadalma

Ez egy vékony kis könyvecske, alig száz oldal, írtam róla külön bejegyzést is. Han, a Németországban élő dél-koreai filozófus korunk kapitalista társadalmát vizsgálja, és annak tipikus betegségeiből indul ki. Míg az ipari társadalom tipikus betegsége a tüdővész, majd a rák volt, az információs, digitális kapitalizmusé a kiégés és a depresszió. Miért? Mert korunk dolgozója minden terhet magára vesz, elvileg, vagyis a látszat szerint maga választja sorsát. Agressziója tehát csak önmaga ellen fordulhat. Han rávilágít, hogy valójában itt egy szerkezeti jelenségről van szó, ha úgy tetszik, a kapitalizmus trükkjéről: nincs annál rabosítottabb személy, aki rabságát önmaga választja. Van kiút? Az esszé nyitva hagyja ezt a kérdést.

3. Yuval Noah Harari: Homo Deus. A holnap rövid története

Az izraeli történész Sapiens című könyve, amely az emberiség történelmét foglalja össze az őskortól napjainkig, annak idején hatalmas hatással volt rám, ajánlottam is 2017-ben. A „folytatás” elolvasásához sokáig nem volt kedvem. Hiszen mit mondhat el egy történész a jövőről? Csak spekulálhat. Végül mégiscsak rászántam magam az elolvasásra, és balsejtelmeim részben be is igazolódtak. A könyv nagy részben mintegy újra megfogalmazza a Sapiens téziseit, és csak kisebb részben mond valódi újdonságokat. Mégis, ez a kötet is nagyon izgalmas és elgondolkodtató, és szerintem mindenkinek – annak is tehát, akitől nagyon idegen Harari szemlélete – érdemes elgondolkodnia eszmefuttatásain. Magam egyébként úgy vettem ki, hogy a könyv egyfajta tudatos disztópia: szerzője nem azt írja le, amilyennek látni szeretné az emberiség történetét, hanem figyelmeztet rá, merre tartunk, és hogy nem ártana esetleg meghúzni a vészféket.

2. Johan Huizinga: A középkor alkonya

Tudom, helytelen szokás, de általában nem írom oda itt az összefoglalóimban, hogy az egyes ajánlott köteteknek ki a fordítója. Most kivételt teszek. A holland történész 1919-ben megjelent, azóta klasszikussá vált könyvét Szerb Antal fordította magyarra. Aki elolvassa a szöveget, megérti, hogy miért. Huizingának remek humora van, és akárcsak Szerb, kifejezetten szellemesen, szinte szépirodalmi stílusban mesél egy rendkívül izgalmas korról: a XIV. és XV. századról. Miként Le Goff könyve, A középkor alkonya is elsősorban azt kutatja, hogy mi volt középkor és reneszánsz viszonya. Huizinga fő érdeklődési területe a festészet, azon belül is mindenekelőtt Jan Van Eyck művészete. Vajon ezek az élethű festmények már a reneszánsz első kezdeményei? Nem, ez félreértés volna. A reneszánsz nem abban különbözött a középkortól, hogy technikailag magasabb szinten állt; a technikai tudás a középkor folyamán minden területen folyamatosan fejlődött. A nagy különbség az, hogy a reneszánsz nem öncélúan a látványra tör, nem pusztán az érzékekre kíván hatni. Huizinga elveti a korában szokványos történetírás tematikáját: a régi kort nem a politikai események, hanem a hétköznapi élet alapján kísérli meg értelmezni, és rámutat számos meghökkentő belső ellentmondásra, valósággal megelevenítve az 1400-as évek különleges légkörét.

1. Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás

Azt hiszem, muszáj lenne ezt a könyvet mindenkinek elolvasnia, aki szeretné megérteni, hogy hogyan gondolkodnak az emberek (beleértve természetesen önmagukat is). A kötetről írtam külön bejegyzést is, melynek a Tévedünk, tehát vagyunk címet adtam. A tévedés ugyanis nem anomália az emberi gondolkodásban, hanem annak lényegi vonása. A vaskos kötet több száz rendkívül izgalmas kísérleten keresztül mutatja meg, hogyan csap be minket az, amiben többnyire legjobban bízunk: az intuíciónk. Egyetlen bekezdésben képtelenség volna ennél pontosabban megfogalmazni, miről szól ez a mű, amely jelentősen átformálta saját gondolkodásomat is. Álljon hát itt egyetlen mondat, amely talán ablakot nyit az egészre. Kétségkívül ez volt 2022 legfontosabb olvasmánya számomra.

Az ítéletekbe vetett szubjektív bizalom nem azon az észszerű valószínűségi becslésen alapul, hogy az ítélet helyes-e.