Ha nagyon muszáj — de miért muszáj! — a Kincskereső kisködmönig: bár nem látom be, mi ez a tapadás lúzer kisfiúkhoz bicebócán és nemecsekernőn át Nyilas Misiig.

Richard Dawkins biológus 1976-ban megjelentetett egy hatalmas népszerűséget elérő tudományos könyvet, mely a The Selfish Gene címet kapta. Magyarra így fordították (hogyan is máshogy): Az önző gén. Ebben a könyvében, mely alapvetően arról szól, hogy a géneket az élő szervezetek miként örökítik tovább, Dawkins fölvet egy — szakmájához nem szorosan hozzátartozó — izgalmas hipotézist is, valamint megalkot egy vadonatúj fogalmat. A hipotézise lényege az, hogy az emberi történelmet (az élő szervezetek között unikális módon) nem pusztán a DNS-ek replikációi alakítják, hanem olyan kulturális információegységek is, amelyeknek nincs biológiai alapjuk. Dawkins szerint az emberi faj voltaképpen ebben (az egyben) különbözik minden egyéb fajtól. Míg a többi élőlény pusztán géneket örökít tovább, addig az ember továbbörökít (azaz hátrahagy az utódai számára) információkat is. Ezeket az információkat nevezte el Dawkins mémeknek.

Amikor erről először olvastam (ez nem volt olyan nagyon régen), a gondolat döbbenetes hatással volt rám. Ma már jobban látom a hátulütőit, illetve azt, hogy miért nehéz ebből az egyébként valóban zseniális ötletből tudományosan igazán releváns elméletet alkotni, és hogy miért züllött ez a fogalom napjainkban egészen érdektelenné és lényegtelenné, vagyis miért változott a jelentése át így: 'vicces(nek szánt) kép'.

A gondolat ugyanis kétségkívül valami igazat ragad meg, vagyis valami igaz körül forog (az emberi életet valóban nem csupán biológiai törvényszerűségek irányítják), ám a kultúra olyan komplex információegységek halmaza, amelyeket nagyon nehéz elemeire bontani, és valószínűleg vannak hatékonyabb eszközök e komplexitás feltárására, mint a memetika. Nekem ma úgy tűnik, hogy a kultúra fogalma jobban használható. Dawkins mém-elméletét mégsem feledem, mert ez irányította rá a figyelmemet arra a döbbenetes tényre, hogy a gének és a gondolatok replikációi (ismétlődései, szaporodásai) között igenis vannak analógiák (hasonlóságok).

A Karakteren ezen a héten egy Kukorelly Endrével készült beszélgetés jelent meg, melyből a legtöbbet ezen a mondaton gondolkoztam:

Ha nagyon muszáj — de miért muszáj! — a Kincskereső kisködmönig: bár nem látom be, mi ez a tapadás lúzer kisfiúkhoz bicebócán és nemecsekernőn át Nyilas Misiig.

Csakugyan, mi ez a tapadás? Miért a lúzer kisfiúk érdekesek, miért nem a győztes kisfiúk (vagy kislányok)?

Persze azért is lepett meg a mondat, mert először nem értettem, hogy Kukorelly mit nem ért. Hiszen a mesékben mindig a legkisebb, a legelveszettebb, a legszegényebb, a legnyomorultabb nyer, nem? Vagy ez csak a magyar mesékben van így?

Próbáltam pörgetni az agyam, hogy milyen külföldi meséket ismerek, ott vannak ugyebár a Grimm-mesék, és ott mintha valóban nem mindegyik a "legkisebbről" és "legszegényebbről" szólna (Piroska, Csipkerózsika, Hófehérke stb., meglepően sok a lány!). De azért nagy átlagban mégis. Andersen meséiben tobzódik a szegénység, az elhagyatottság, a kirekesztettség. Nincs ebben semmi meglepő. Ez egy mese-mém. Az elemi információegység, amelyik a különféle mesékben szaporodásnak indult, az valami olyasmi: "az utolsókból lesznek az elsők", "a leggyengébb is nyerhet".

Van ebben erkölcsi tartalom bőven. Ne hagyd el magad, te is győzhetsz, nem a külső számít, nem a származás.

Bizonyára sok oka van, hogy a népmesék és a népmeséken alapuló műmesék hatékonyan mozgatják ezt a mémet. A középkori feudális társadalomban a hierarchia aljára szorult jobbágyok mesélhették ezeket a történeteket; a fantáziájuk nyilván az elesetteké volt, arról álmodoztak, hogy egyszer ők is lehetnek gazdagok, vagyonosak, elnyerhetik a királylány kezét, és így tovább. A feudalizmus itt tovább élt, mint nyugatabbra (emlékszem, általános iskolai történelemtanárunk még úgy tanította: Magyarországon a középkor 1848-ban ért véget); világos, hogy a középkor meséi is tovább élhettek nálunk.

Nincs is hát itt semmi látnivaló.

Ám ha Kukorelly fölvetette, a gondolat mégiscsak befészkelte magát az agyamba, hogy nem pusztán erről lehet itt szó. Kétségtelen, hogy minden történet hatással van a nemzettudatra, a politikusok döntéseire, a szavazók voksaira. Társalgásainkra, mondatainkra, képzeletünkre.

Az említett három történet valóban összekapcsolódik. Az első azt mondja: nem számít, hogy sérült a lábad, attól még lehetsz okos. A második azt mondja: nem számít, hogy kicsi vagy és gyenge, attól még lehet belőled igazi hős. A harmadik azt mondja: nem számít, hogy nem vagy fondorlatos és önző, attól még lehet neked igazad.

Nincs szükségünk nekünk ilyen történetekre?

Olyannyira szükségünk van, hogy eleve a létük (és népszerűségük) is azt mutatja, milyen valós problémát érintenek meg. A kirekesztés problémáját. Ha sánta vagy: dögölj meg; ha kicsi vagy és gyenge: dögölj meg; ha nem vagy fondorlatos és önző: dögölj meg. Ki tagadná, hogy ez a szemlélet ma is élő a társadalmunkban? Ki tagadná, hogy magunkra tudunk ismerni benne?

Azt hiszem, Kukorelly egy ideálisabb társadalmat képzel el, amelyikben ilyen történetekre már nincsen szükség. Egy ideális társadalomban természetes, hogy lúzerségről és győztességről nem a testalkat vagy a származás dönt. Ám amíg eddig nem jutunk el, a magam részéről nagyon is támogatni tudom, hogy a gyerekek Kincskereső kisködmönt, Pál utcai fiúkat vagy Légy jó mindhaláligot olvassanak. Igenis kellenek az ilyen mesék, hogy legalább elképzelni el tudjuk a helyzetet, amelyikben nem mindig veszít az, akire mások azt mondják, hogy veszítenie kell.

Szóval Kukorelly szerintem téved? Nem egészen erről van szó. A történetek és a cselekedetek valóban oda-vissza erősítik egymást. Ha valaki sokat mondja magára, hogy lúzer, akkor azzá is válik. A gondolatra, hogy szükségünk lenne másféle történetekre is (például olyanokra, amelyekben nem pusztán lúzerek és győztesek vannak; ne adj isten: nem is csupán fiúk), és hogy elménket rá kellene nevelni egy olyan világra, amelyben győzelemről és vereségről nem külső, emberi ítéletek döntenek, hanem magasabb rendű szempontok, és hogy ezt a nevelést valóban el lehetne kezdeni már az általános iskolában, szóval, hogy Dawkins szavával élve: el kellene terjeszteni a társadalmunkban egyéb mémeket is, nagyon is rezonálni és bólogatni tudok.