Megbántam, hogy kimentem.
Kertész Imre valamelyik önéletrajzi jellegű könyvében (Az angol lobogóban) írja, hogy az ötvenes évek elején budapesti kocsmákban még össze-össze lehetett futni a nagy öreg Szép Ernővel, a két világháború közötti virágzó magyar irodalmi élet egyik emblematikus figurájával. Az idős költő akkoriban már mindenkinek (így a fiatal Kertésznek is) úgy mutatkozott be: "Szép Ernő... voltam."
Kertész Imre ezt a mondatot valóságos csodálattal és rajongással illette, egy nagyon bátor ember nagyon bátor mondatának tartotta, amely talán értékesebb még az egész Szép Ernő-életműnél is. Hadd idézzem ide szó szerint, mit írt róla:
Már akkor megsejtettem, ma már azonban pontosan tudom, hogy ez a bemutatkozás: „Szép Ernő voltam”, nem az ebben a katasztrófavárosban megszokott katasztrófaviccek, katasztrófa-szellemességek egyike volt, aminek az akkor immár leplezetlenül beállt katasztrófa-korban általában hitték és fogadták, mert nem hihettek, mert nem tudtak és nem akartak mást hinni, sem elhinni. Nem: ez a bemutatkozás megfogalmazás, mégpedig radikális megfogalmazás, mondhatnám a megfogalmazás hőstette volt. Ennek a megfogalmazásnak a révén maradt, sőt lényegült Szép Ernővé Szép Ernő, és éppen akkor, amikor már csak Szép Ernő volt; amikor már felszámoltak, likvidáltak, államosítottak minden olyan lehetőséget, amelyek Szép Ernőnek egykor még megengedték, hogy Szép Ernő legyen. Egyszerűen az aktuális igazságállapot (a katasztrófa) lapidáris, három szóba foglalt megfogalmazása, amely bölcsességről vagy kedélyességről immár nem tud semmit. Olyan megfogalmazás, amely senkit sem csábít semmire, de amivel senki soha nem békélhet meg, ennélfogva messzire visszhangzó megfogalmazás, sőt a maga nemében alkotás, amely talán – megkockáztatom – Szép Ernő valamennyi irodalmi alkotásánál tovább fennmaradhat.
Nos, valamilyen okból éppen ez a Kertész Imre-idézet jutott eszembe akkor, amikor Agota Kristof e blogban legutóbbi alkalommal fölemlegetett Trilógiáján fölbuzdulva elolvastam egy jó pár évvel ezelőtt készült interjút a (ma már nem élő) szerzővel, és egyszer csak fönnakadt a pillantásom ezen a hátborzongató erejű mondatán:
Megbántam, hogy kimentem.
Bölcsesség és kedélyesség ugyanis ebben a mondatban sincsen semmi, nem csábít semmire, és soha nem békéltet meg: ez a mondat valahonnan nagyon mélyről érkezik, és nagyon messzire visszhangzik. Bennem legalábbis egészen biztosan.
Kristóf Ágota 1956-ban, 21 évesen hagyta ott Magyarországot. Megvolt rá minden oka. Polgári neveltetésénél fogva a rendszer ellenségének minősült, aki alól a kommunista diktatúra minden létező talajt igyekezett kihúzni. Ha Magyarországon marad, a legkevesebb, hogy sorsa az elhallgattatás lett volna.
Svájcba menekült, ahol megtanult franciául, és a '80-as években franciául írta meg A Nagy Füzet című elementáris erejű kisregényét, majd pár évre rá a folytatásait, Trilógiává alakítva egy ikerpár élettörténetét. A könyv világsikert aratott, számos nyelvre lefordították, az írónő — nem kis részt a francia nyelv tekintélyének köszönhetően — világszerte ismert lett.
Úgy lehetne képzelni, hogy ha van ember, akinek igazán megérte az emigráció, akkor az ő.
És mégis, ez a mondat annyira határozott, mint amennyire mellbevágó.
Ha Kristóf Ágota újra kezdhetné az életét, itthon maradna.
Azt hiszem, azért vágott úgy meg ez a mondat, mert ilyen bátorságra nagyon kevesen képesek. Kimondani, bevallani, hogy egy ilyen súlyú döntést hiba volt meghozni, hogy hiba volt hátat fordítani az országnak, ahol születtem, ahol a gyerekkorunk telt: az emberek általában nem képesek. Kimondani, hogy létezhet valami fontosabb, mélyebb, emberileg, egzisztenciálisan nagyobb súllyal latba eső eleme is a létnek, mint a világsiker: erre szinte senki sem képes.
Kristóf Ágota kiszakadt a magyar irodalomból. Kiszakadt egy olyan folyamból, amely az Ómagyar Mária-siralomtól indult el, és a "nagy szent óceánba" készül belefutni. Ilyen folyam csak egyetlen egy van a világon, és csak egyetlen egy is marad. Francia íróként Kristof mindig csak egy marad a sok közül. Magyar íróként viszont nem létezik. És azt hiszem, valami ilyesmi rejtőzhet e megbánás mögött, a kiszakadás fájdalma egy egyedülvaló közegből, mely olyannyira hasonlít Arany János fájdalmához, aki amikor meglátta az alföldi szénásszekeret, a szívéhez kapott, és érezte, hogy egy olyan sebet hordoz az "anyatermészet" elhagyása miatt, amely holtáig sajogni fog.
Azt akarom ezzel mondani, hogy aki itt született, az maradjon is itt, és ne vándoroljon ki? Azt jelenti ez a kísérteties mondat?
Nem.
Ahogyan Szép Ernő mondata is csak Szép Ernőre vonatkozott, bár hullámai messzire csapkodtak, úgy Agota Kristof mondata is "csupán" egy sikeres írónő személyes vallomása, amelyet nem általános igazságként tárt elénk, hanem azért, hogy elmerengjünk rajta.
Én már pár hete merengek rajta, és most sem tudok mást mondani: példamutatóan bátor mondat. Méltó párja Szép Ernőének.
