A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul.

Városi gyerek vagyok, akinek értelemszerűen egészen másmilyen a viszonya a természethez, mint annak, aki falun nőtt föl, mondjuk egy erdő közvetlen szomszédságában, és nap mint nap megfigyelhette a körülötte élő növényeket, gombákat, állatokat. A városi gyerek számára a házak, terek és épületek jelentik a "természetes" környezetet. A talaj neki aszfaltozott, árnyékot a házak fala ad, hangot a motorok zúgása, levegőt pedig a városi, szmogos pára, amelynek éppolyan jellegzetes illatai vannak, mint az erdőnek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne vonzódtam volna világéletemben a fákhoz. Épp ellenkezőleg: mivel városban a fa ritkább jószág, pont emiatt nagyobb érték is. Nemcsak egy parányi természetet hoz be az aszfaltdzsungelbe, de az érzést is, hogy lehetne másképpen, máshol, más levegőn is élni, talán más törvények szerint. Nagyvárosban a fa az idill lehetőségét veti föl. És még akkor is, ha pusztán forgalmas út mellé, magas házak közé ültetett, szabad szemmel is láthatóan küszködő példányokról van szó. Még ők is egy másik világ üzenetét hordozzák.

Egyszer régen már írtam a fákról. Impresszionista módon rögzítettem akkori meglátásomat:

Két azonos fa nem létezik. Vannak ugyan hasonlóbbak és különbözőbbek, de csak annyira, amennyire az embereknél is. Ha egy-egy ember jellemzésére melléknevek garmadáját sorakoztatjuk föl, megtehetnénk ugyanezt a fákkal is. Vannak kíváncsi fák, szenvedő fák, nagyratörő fák, büszke fák, alattomos fák, szerény fák, méltóságteljes fák, szomorú fák, fiatal fák, öreg fák, kedves fák és gonosz fák. Kimeríthetetlenül gazdag a fák (egy város fáinak) természetrajza.

Ez tíz éve volt. Akkoriban elégnek tűnt ennyi. Ma már nem elég, ma már szeretnék tudományos válaszokat is kapni minduntalan fölötlő kérdéseimre: csakugyan, mik ezek a fák körülöttünk? Honnan jönnek? Hány évig élnek? És miből? Mit akarnak? Vannak-e érzéseik? És ha igen, hogy érzik magukat?

Szerencsére, úgy tűnik, valamiért ez ma már nem csak engem foglalkoztat. Pár évvel ezelőtt egy német erdész, bizonyos Peter Wohlleben megjelentetett egy csodálatos könyvet a fák titkos életéről (ezzel a címmel: A fák titkos élete), amelyet azóta temérdek nyelvre lefordítottak, és igazi világsiker lett.

Az én kezembe most került ez a könyv, és csillapíthatatlan kíváncsisággal olvastam végig. A világsikert nem csodálom. Izgalmasabbat, meglepőbbet, elgondolkodtatóbbat ritkán olvasni. Mert bár mindannyiunknak, nekünk, városi gyerekeknek is vannak elképzeléseink arról, hogyan működnek a fák, a könyv alighanem számos igazi természetbúvár számára is meghökkentő információkat közvetít arról, hogy igazából hogyan is.

Tudtuk-e például, hogy a fák beszélgetnek egymással? Vagy azt, hogy a szó szoros (és átvitt) értelmében nevelik az utódjaikat? Tudtuk-e, hogy a fák az erdőben interneteznek egymással, és hogy ezt az internetet (amelyért bőséges cukrot fizetnek ellentételként) gombáknak hívják? Tudtuk-e, hogy a fák "normális" életkora legalább 500 év, és hogy egy 150 éves fa még éppenhogycsak kinőtt a gyerekkorából? Tudtuk-e, hogy a fák is áskálódnak, küzdenek egymással, olykor pedig barátságokat kötnek, melyek olyan tartósak lehetnek, hogy egy barát halálába az életben maradt is belepusztul?

Mindezeket és még nagyon sok mindent, ami a könyv lapjain egy-egy rövid, 5-6 oldalas fejezetben előbukkan, én például nem tudtam. A szöveg annyira tele van meglepetésekkel, hogy nehéz volna a sok meglepő mondat közül a legmeglepőbbet kiválasztani. Nekem például talán legjobban az tetszett, amikor a fák társadalmáról olvastam, arról, hogy a fák nem hagyják elpusztulni megbetegedett, szenvedő, sorvadó fajtársaikat, és ha azok vészjelzéseket adnak le, cukorral, tápanyaggal látják el őket. De a könyv legmélyebb lényegét kifejező mondat mégiscsak ez:

A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul.

Azaz: a növények sem annyira másmilyenek, mint az állatok. (És így persze nem annyira másmilyenek, mint mi, emberek.) Ők is élnek, születnek, nőnek, táplálkoznak, ürítenek, utódokat hoznak létre, aztán megöregszenek, és meghalnak.

A különbség, amely alapján egy élőlényt növénynek nevezünk, és nem állatnak, az élelem megszerzése: a növények élettelen anyaggal (fénnyel) táplálkoznak, az állatok pedig élő organizmusokkal.

(Mindez valahogy önként fölvet az emberben egy etikai kérdést: növényeket fogyasztani éppen annyira nem "etikus", mint állatokat; pontosabban (hiszen táplálkoznunk muszáj, így ez nem etikai kérdés) az etikusság nem abban áll, hogy valaki növényeket fogyaszt-e vagy állatokat, hanem abban, hogy mennyire sok fölösleges szenvedést okoz annak a lénynek, amelynek szöveteit tönkreteszi. De maradjon ez a megjegyzés zárójeles.)

Abban, ahogyan a fák élnek, könnyű fölfedezni azt, ahogyan mi élünk. Esznek, isznak, lélegeznek, küzdenek a betegségek és paraziták ellen, nevelik az utódjaikat, barátságokat kötnek, örülnek a jó időnek, és senyvednek, ha nehéz napok jönnek, küzdenek a fényért, alszanak, pihennek, dolgoznak. Hát nem ilyesmiket csinál az ember is?

És ha netán az jutna eszünkbe, hogy a szabad akarat mégiscsak egy óriási különbség, szóval hogy az ember döntéseket hozhat, miközben a növények egy genetikai programot játszanak le öntudatlanul: hát még talán ez sem igaz. Mert a fák igenis dönthetnek például abban, hogy mikor vetik le ősszel a lombjaikat. Vannak óvatosabb példányok, amelyek nem várnak sokáig, és már az első hidegek érkeztén levetik a leveleiket; de vannak nagyobb kockázatot vállaló "fickók", akik még az utolsó őszi napokat is igyekeznek fotoszintetizálásra használni. Kockáztatnak, mert ha hirtelen beáll a fagy, elkéshetnek a levélhullatással, és ennek végzetes következményei lehetnek. (Wohlleben azt tippeli, hogy az evolúció az óvatosabb duhajoknak kedvez majd a klímaváltozás előrehaladtával.)

Szóval ők is egyéniségek. Jól sejtettem ezt már tíz éve is.

És mi a tanulság? Talán az, hogy jobban oda kellene figyelnünk rájuk. Nemcsak olyan értelemben, ahogyan a szülő figyel a gyermekére: szóval hogy a városi fákat sem kínozzuk fölöslegesen, és igyekszünk olyan környezetbe helyezni őket, ahol a gyökereik szabadon növekedhetnek, netán még a fajtársaikkal is együtt lehetnek; de olyan értelemben is, ahogyan a fiatalabb lény figyel az idősebbre. Mert a fák régebbi lények ezen a bolygón, mint mi. Több mindent láttak, több mindent átéltek, több mindenhez alkalmazkodtak. Nem igaz, hogy nincs mit tanulnunk tőlük.

A fák titkos élete tudatformáló könyv. Segít, hogy többet lássunk a fákban, mint maguknak való, érzéketlen tárgyakat. És ezáltal persze magunkat is jobban el tudjuk helyezni abban a hatalmas és rejtélyes csodában, amelyet élővilágnak nevezünk.