Különben sem olyan nő maga.

Columbót mindenki ismeri. A kultikus amerikai krimisorozatból az is látott már részeket, aki nem néz kultikus amerikai krimisorozatokat. (Vagy nem néz egyáltalán sorozatokat.)

Én is így voltam vele. Láttam még gyerekként részeket, aztán nyilván később is.

Igazán azonban csak az utóbbi években (mondjuk, tízben) láttam meg ezt a sorozatot. Más dolog nézni, mint látni. Ha van egyáltalán bármi értelme a műalkotásokról való írásnak, akkor az alighanem éppen az, hogy olvasónk is lásson a műalkotásban valamit, ne csupán nézze azt. (Ez is oka lehet, hogy tőlem mindig távol állt a klasszikus kritikaírás: ha írok valamiről, akkor annak a rám gyakorolt — értelemszerűen pozitív — hatásait próbálom kielemezni; annak, hogy valamit "lehúzzak", sohasem láttam különösebb értelmét. A "rossznak" éppen az a lényege, hogy nem hat, nem indít meg, nem változtat meg. Ésszel persze belátom, hogy a kritikairodalomra szükség van, hiszen általa emelni lehet a befogadók ízlésszintjét; de magam soha nem szerettem lehúzós kritikákat olvasni, és csak nagyon kevés szöveg van ebben a műfajban, amelyből valóban tanultam is valamit. De ezt csak zárójelben.)

A Columbo nem prototipikus krimi. A néző nem azon izgul, hogy kiderüljön, ki a tettes: ezt már a film legelején megtudjuk. Mint ahogyan abban is teljesen biztosak lehetünk, hogy Columbo a tettest le fogja leplezni. Leleplezi, és nem megtalálja: a legtöbb részben Columbo már a legelején tudja, ki volt az elkövető. Valamiből megérzi. A tét nem az, hogy rájöjjön, ki ölt; hanem hogy rájöjjön, hogyan ölt; és a legjobb részekben: rájöjjön, miért ölt. Furcsán hangzik talán, de ha a Columbo világirodalmi előzményit keressük, akkor az nem Agatha Christie vagy Conan Doyle, hanem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Ott is: együtt izgulunk a tettessel, majd a mű lényegi részét a Porfirij-Raszkolnyikov párbaj teszi ki, melynek végén a bűnös megtörik. A Columbo (legjobb részeiben) tehát egyfajta mélylélektani laboratórium: kutatás az igazi motiváció után, a jellem igazi mozgatórugói után.

Columbo az autentikus, autonóm ember egy nem autentikus emberektől nyüzsgő világban. A világ, amelyben mozog, merőben hamis mértékekkel mér: értéknek a vagyont, a hatalmat, a megvehető dolgok felhalmozásának képességét tekinti. Ezért Columbót mindenki lebecsüli, sőt lenézi. Hiszen külseje elhanyagolt, autója egy rozoga roncs, öltözéke egy viseltes, gyűrött ballonkabát, viselkedése pedig nem felel meg a gazdagok világában megszokott követelményeknek: spontán, tolakodó, ügyetlen. Minderre a feledékenységével is rájátszik, amely félig-meddig tudatos (az érdekes benne éppen az, hogy eldönthetetlen, milyen mértékben valóságos feledékenység, és milyen mértékben a tettest bekerítő játék része; persze ugyanez elmondható a szakadtságáról is). Ellentétben a folyamatos megfelelési kényszerben élő boldogtalan dúsgazdagokkal, Columbo azonban boldog és derűs. Ambíciói nincsenek, örök flowban él.

Ennek így kell lennie, hiszen Columbo a mélyebb igazságot keresi. Azt, hogy a gyilkosok miért nem boldogok, miért hordanak maguknál fegyvert, és miért ölnek vele. (Columbónál rendőr létére soha nincsen fegyver. Éppen úgy irtózik tőle, ahogyan a vértől vagy a "modern, ördögi masináktól" is.)

A JockyTV nevű csatorna indulása óta folyamatosan vetíti a Columbókat, minden hétköznap egyet vagy kettőt. És a Sorozat+-on szintén folyamatosan adják az epizódokat. Ennélfogva már mindegyik részt láttam legalább egyszer, a legtöbbet persze többször is, kétszer, háromszor, négyszer... Minden új megtekintés elmélyíti egy kicsit az élményt.

Így láttam a héten már többedszerre az 1971-es A türelmetlen hölgy című epizódot is. És most értettem meg igazán a film végén elhangzó mondatot:

Különben sem olyan nő maga.

Lehet-e vajon egy Columbót spoilerezni? Azt hiszem, nem. A cselekményben semmi titok nincs. Egy nő megöli a bátyját, Columbo pedig leleplezi a bűntettet. Meglepetés semmi. Az érdekes nem a cselekmény, hanem a lélek drámája.

Minden Columbóban rokonszenvezünk (legalább egy kicsit) a gyilkossal (is). Ezt a nőt is megértjük. Anyja és bátyja igazi, fekete öves zsarnokok, akik egyfajta gyermeki létben igyekeznek konzerválni őt, nem hagyják, hogy saját élete legyen. Az utolsó csepp az, amikor azt is meg akarják akadályozni, hogy férjhez menjen ahhoz, akit szeret, egy sima modorú ügyvédhez, aki a családi cégben dolgozik.

Az igazán érdekes az, hogy a film során rájövünk, kiderül: a zsarnoki mamának és bátynak bizonyos értelemben igaza volt: a nő valóban nem alkalmas cégvezetőnek. Az első pillanatban, ahogy kezébe kerül az irányítás, ostobaságok sorát követi el. Sőt. Már magát az egyébként zseniálisan kitervelt gyilkosságot is elszúrja. Nem gondol mindenre. Nem gondol rá, hogy bátyjának, akit betörőnek gondolva lő le (és ezt a verziót persze az esküdtszék is elfogadja), pótkulcsa is lehetett, vagyis nem kell betörnie.

Kérdés, hogy a nő viselkedését mennyiben határozza meg a Pygmalion-effektus. Vagyis nem önbeteljesítő jóslatként működik-e mama és báty ítélete, hogy a nőt kvázi gyermeklétben kell tartani. Valószínűleg erről is szó lehet. A nő azért is hibázik, mert belenevelték (azt a sorskönyvet adták neki), hogy hibáznia kell. De milyen lenne ez a nő valójában? Hol van ő, hol van az ő személyisége?

Jelenetek a filmből. A főszereplő, sokarcú nőt Susan Clark játszotta kitűnően.

És éppen ezt a belső lelki drámát viszi színre a film. Két ember van, aki képes szeretni, érteni a nőt (azt, aki ő valójában). Egyikőjük a férjjelölt ügyvéd, másikuk Columbo. Éppen ez a kettő ébreszti azonban rá őt a bűnösségére. Az önmegismerés rettentően fájdalmas folyamat; tagadás, elkenés, ellenállás, gyűlölet szakaszain át jut el a tetőpontig: a leszámolásig. A nő előbb az ügyvédet kosarazza ki, majd a végén, amikor megtörtént a leleplezés, Columbóra irányítja a fegyvert.

Columbo a fegyver lerakására inti a nőt, és ekkor hangzik el az idézett mondat: Különben sem olyan nő maga.

A mondat hatása rendkívüli. A nő leteszi a fegyvert, megadja magát, úgy tűnik, megtisztul, és a film végén mintha igazán boldog is lenne már.

Mit jelent ez a mondat? Mi az, hogy nem olyan nő? Nem milyen nő?

Nem olyan nő, aki gyilkol. Minden, a gyermeki létben tartottság, majd a gyilkolás, azt követően pedig a hisztérikus menekülési kísérletek, a főnökszerep torz eljátszása: mindez tévedés volt. A nő folyton mások szerepét játszotta el, előbb a mamának és bátynak engedelmes kislány szerepét, majd az önálló, határozott, emancipált nőét, aki még a rendőrfelügyelőt is lelövi, ha sérti az érdekeit. Egyik sem ő.

Mert ő egy harmadik. Egy valóban támogatásra, szeretetre szoruló hölgy, akinek valóban nem való a túlságos felelősség. Ez lenne ő. Columbo megértette a személyiségét, és ezért derítette föl az ügyet is.

A "krimi" megfejtése nem a bűntetté, hanem egy emberé.

A film végén Columbo fölajánlja a nőnek, hogy nyugodtan öltözzön át a saját tempójában, mindenképpen megvárják, nem fogják sürgetni. Hiszen nem is lenne rá ok. A jelenet végén ugyanis már két autonóm ember beszélget egymással, melyek közül az egyik átöltözni megy, a másik pedig derűsen lép a teraszra végigszívni aznapi utolsó szivarját.