Azzal párhuzamosan, ahogy a küldetéstudatos, feladatát autonóm módon kitűző és egzisztenciálisan viszonylag független értelmiség közéleti befolyása csökken, szárba szökkennek a think-tankek (ezek már korábban is léteztek, de szerepük most erősödik), melyek döntően a politikai elit szükségleteit elégítik ki.
Mindig, minden szövegünket úgy kellene írnunk, mint egy naplót. Csak a saját gondolatainkra figyelve, kiszűrve mindazt, amit a megjelenés miatti megfeleléskényszer szivárogtat be legőszintébbnek hitt gondolataink közé is.
Mert ha tudjuk, hogy megjelenik majd, amit írunk, azt is latolgatni kezdjük, kire hogyan hathat. A hatás mérlegelése pedig annak vadászatát is életre keltheti, mígnem eljutunk oda, hogy nem az igazságot kezdjük keresgélni, hanem a hatást. (Szóval a hatalmat.) Eörsi István hatalmasat tévedett: az író hazugsága nem ott kezdődik, hogy ürüléknek hívja a szart, hanem ott, hogy mérlegelni kezdi: kinek írjon szart, és kinek ürüléket. Lehet egy író velejéig igaz, ha mindig ürüléket ír; és velejéig hamis, ha mindig szart: ez attól függ, hogy hűen követi-e önmaga gondolatait, vagy hűtlen lesz-e hozzájuk. (El tudom képzelni, hogy Eörsiben a "szar" szó volt az igaz; egy polgári író azonban hazudott volna, ha leírja ezt a szót. Mindenki önmaga döntheti csak el.)
A pandémia engem nem az utcára lökött, hanem a szobámba. Alapvetően nem rossz hely (egy elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda — mondta Kosztolányi). A gond az, hogy mindig meg kellett nyitnom a netet is, hogy dolgozhassam.
Nekem nincs okostelefonom. Nem csüngök minden percben a világhálón. A telefonom jellemzően le van halkítva. Nem akarom, hogy zavarjanak. Számomra az a "természetes", hogy barátaimmal és ismerőseimmel "élőben" találkozom, előre megbeszélt időpontokban.
Ezt a helyzetet dúlta föl a pandémia. Túlságosan is sok időt kezdtem tölteni a neten. Elkezdtem rendszeresen megnyitni a Facebookot.
Sok oka van, hogy miért nem szeretem a Facebookot. Az egyik ok a "lájkolás" intézménye. Pszichológiai tanulmányaim során hallottam róla, milyen fontos az emberek számára a "simogatás". A simogatás természetesen nem mindig feltétlenül fizikai kontaktust jelent. Simogatásnak számít az is, ha valaki ráköszön az emberre, ha megszólítja, sőt az is, ha rámosolyog, biccent felé, találkozik a pillantásával. Minél több ilyen "simogatás" éri az embert, annál jobban érzi magát. A Facebook kialakítói alighanem jól ismerték ezt a pszichológiai törvényszerűséget, és ezért találták ki, hogy a megosztott tartalmakra visszajelzést adhassunk. Így aztán mindenki jól érezheti magát. Aki megosztotta a tartalmat, az jól érzi magát, mert megsimogatták; aki pedig a simogatást adta, az is jól érzi magát, mert a simogatás adása maga is simogatás.
Mi ezzel a gond? Ugyanaz, ami minden szenvedélybetegséggel. Az "anyag" addiktív. Immár nem azért oszt meg valamit az ember, mert azt jónak, értékesnek, fontosnak, társadalmilag és egyénileg hasznosnak véli, hanem azért, mert simogatást szeretne kapni. És ezt a pszichológiai törvényszerűséget természetesen alighanem ugyanannyira jól ismerték a Facebook kitalálói. A helyzet egy kissé hasonlatos a (szerintem egyébként borzalmas) Szép új világban megénekelt szóma hatásához: minden bajra megvan az ellenszer, csak lájkoljanak.
Van ugyanis valami nyugtalanító ebben. Mert mi van, ha valakitől megvonják a csodaszert? Mi van például, ha egy megosztott anyag valakinek éppenséggel nem tetszik?
A Facebook algoritmusa persze gondoskodik róla, hogy ilyesmi alapvetően ne nagyon történhessék. A megosztott anyagok többnyire azokhoz jutnak el, akik azt jó eséllyel "lájkolnák". Ez már önmagában is elég nagy probléma; még nagyobb baj azonban, hogy az egyet nem értésnek vagy a nemtetszés kinyilvánításának nincs is módja a weboldalon. A nemtetszést jobb híján nevető jellel lehet kifejezni, vagyis a gúnyolódás jelével. Talán nem szükséges részletezni, hogy mennyire használ ez az eszköz az ellentétes vélemények mélyebb megismerésének.
Summa summarum: a szociális médiumban eltöltött megfigyelő részvételem annak a következtetésnek a levonására indított, hogy ez a jelenség társadalmi szempontból veszélyes. Kis csoportok kialakulásához vezet, amelyek egyre jobban elmélyülnek egymás simogatásában, és egyre távolabb kerülnek a többi kis csoporttól, amelyeknek már a kérdésfeltevéseit is egyre nehezebben képesek magukévá tenni. Egyfajta szektásodás ez, melynek eredményeképp a szektatagok a belső körben látszólag jól érzik magukat, de a teljes társadalomról egyre negatívabb véleményt kezdenek el táplálni, hiszen azt tapasztalják, hogy a többi kis csoport egyre távolabb kerül az ő világképüktől, ami frusztrációt, majd dühöt és gyűlöletet kezd kiváltani belőlük.
Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Én azt hiszem, a legelső és legfontosabb lépés a tudatosítás. Tudni, hogy a Facebook visszajelzései alapvetően félrevezetőek, és mindent elkövetni annak érdekében, hogy egyre több olyan ember véleményét megismerjük, akinek nézetei a miénktől távol állnak.
Igaz, ez utóbbi is magában rejt egy nagy csapdát és veszedelmet: a vitatkozás tévútját. A tőlünk idegen nézetek megismerése azzal jár, hogy vitára, ellentmondásra ingerel minket. Valami mély felháborodást érzünk az igazságtalanság megnyilvánulásán. Jól látni véljük, hol téved a másik, és szeretnénk tévedéséből kirángatni, szeretnénk kiigazítani. Ez a hozzáállás helytelen.
Magam sajnos túl gyakran beleesem abba a hibába, hogy elkezdek vitatkozni. A vita nem vezet sehová. Az idegen nézetek integrálása — azt hiszem — csak elmélyülés által valósítható meg. A szellemi erőfeszítést nem lehet megtakarítani.
Múltkor is vitába bocsátkoztam egy kedves ismerősömmel, aki magáévá tette a marxizmus kapitalizmus-kritikáját. A vita végül szörnyű személyeskedésbe torkollott: rólam kiderült, hogy egy felületes, álszent, üresfejű filosz vagyok; róla pedig az, hogy egy szektás fanatikus. Holott talán mindketten közölhettünk volna olyat a másikkal, amit csak mi közölhettünk vele.
A vétket jóvá teendő elolvastam a kedves ismerősöm által ajánlott tanulmányt az értelmiség tévútjáról a semmibe. Annyi minden eszembe jutott róla, hogy nem is tudom, mit emeljek ki; hol ragadjam meg a dolgot.
Talán az összbenyomással kezdem. Ebből a szövegből süt az elitizmus. Rákerestem a szerző képére a Google segítségével, és a benyomásom csak megerősödött. Ezzel a nővel szinte biztosan nem szívesen ülnék le egy kellemes kávézásra. Alighanem néhány mondat után éreztetni kezdené velem, hogy "nem vagyunk egy súlycsoportban". Tessék elolvasni a szociológiai alapműveket Durkheimtől Max Weberen át Bourdieu-ig és Habermasig, és ha végeztem, visszatérhetünk a problémáimra.
Mire alapozom ezt az összbenyomást? Leginkább arra, hogy a szerző szerint ma lényegében nem is léteznek értelmiségiek (nem úgy, mint a régi szép időkben, szóval a XX. század hatvanas, hetvenes éveiben). A diplomások (akikből persze ma sokkal több van, mint akkoriban volt) vagy technokraták, azaz egy részterület specialistái, akik soha nem formáznának véleményt arról, hogy mi a jó és mi a rossz; vagy médiacelebek, akik ugyan formálnak ilyen véleményt, hiányzik azonban belőlük az empirikus ismeretanyag.
Persze ebben nagyon sok igazság van. Nemcsak empirikus igazság, hanem lelki igazság is. Ismerem én is ezeket a diplomás-típusokat. Az egyetemen dolgozó ismerőseimből harapófogóval se lehetne kihúzni semmiféle véleményt arról, hogy milyen lenne szerintük egy ideális társadalom, mit kéne tenni érte, miféle személyes felelősségünk van a világ jobbá tételéért stb. A médiában aktív ismerőseim pedig amilyen nagy hangon hirdetik nézeteiket, annyira kevés empirikus ismeret támasztja alá azokat. Mindkét magatartás érthető és "normális" — de valahol mindkettő elborzasztó.
Mégis, nem bír nem fölmerülni bennem a kérdés, hogy csakugyan olyan nagy baj-e ez, illetve hogy mégis, mi a fenét várunk mi el a diplomás emberektől.
Szalai Erzsébet megírja, hogy mit vár el. A következő mondat rávilágít az úgynevezett "think-tankek" legújabbkori népszerűségének okára, és negatív módon leírja, hogy milyen lenne valójában egy értelmiségi ember:
Azzal párhuzamosan, ahogy a küldetéstudatos, feladatát autonóm módon kitűző és egzisztenciálisan viszonylag független értelmiség közéleti befolyása csökken, szárba szökkennek a think-tankek (ezek már korábban is léteztek, de szerepük most erősödik), melyek döntően a politikai elit szükségleteit elégítik ki.
Az igazi értelmiségi ezek szerint tehát:
(1) küldetéstudatos,
(2) feladatát autonóm módon tűzi ki,
(3) egzisztenciálisan viszonylag független,
(4) van befolyása a közéletre.
Próbáljuk meg átgondolni, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak, aztán nézzünk magunkba, hogy a magunk részéről megfelelünk-e ezeknek a kívánalmaknak.
A küldetéstudatos szó nyilván azt jelenti, hogy az embernek van a "bögyében" valami, hordoz magában valamiféle értéket, amelynek kibontakozásáért dolgozik. Ez nagyon sokféle lehet. Magam például roppant fontos értéknek tartom a kultúra ápolását, a nyelvi, irodalmi, építészeti értékek őrzését, népszerűsítését, de persze azt is, hogy mindezekről nyílt beszélgetések folyjanak a társadalomban. Mit tudok mindezért tenni? A szakmámat is említhetem (a tanítást), ahol viszonylag autonóm módon dönthetek ezek bemutatásáról, népszerűsítéséről; és persze épp ezt a blogot is, amelynek egyik célja nem is más, mint az értékekre való figyelemfelhívás. Másrészt nem olyan régen elindítottunk barátokkal, ismerősökkel egy Szófa nevű oldalt, amely nyíltan az irodalmi lapok támogatására és a szépirodalom, valamint a képzőművészet népszerűsítésére jött létre. Ez a pont tehát mondjuk pipa. Ettől még lehetek "értelmiségi". Van küldetéstudatom, nem biorobot vagyok egy multi leányvállalatánál.
Az autonóm módon kitűzött feladat azt jelenti, hogy én magam döntök arról, mit akarok csinálni. Ha valamit nem akarok, akkor arra nemet mondok. Ez is pipa. Mind a tanítás során, mind a blogom szerkesztésében, mind a Szófánál, mind a hétköznapjaimban szabadon döntök arról, hogy milyen munkát vállalok el, és milyet nem.
De vajon mit jelent az egzisztenciális függetlenség? Nyilván azt, hogy a pénzkereseten túl van-e lehetőségem a "küldetéstudatom" kifejtésére. Jelentem, van. Természetesen ezt a blogot is teljesen ingyen írom, és a Szófánál is csak jelképes "fizetésem" van. A munkámat, amit elvégzek, nem anyagi okokból végzem el. Más munkával esetleg többet, akár jóval több pénzt is kereshetnék; de azért, hogy azt válasszam, nem adom el a lelkemet. Azt hiszem, ezt a pontot is okkal pipálhatom ki.
A legkényesebb pont az utolsó. Van-e bármiféle befolyásom a közéletre? Éppen itt érzem azt, hogy a tanulmány szerzője mennyire nem képes kilépni Kádár-kori paradigmájából. A közélet ugyanis nem a közhatalom, nem az állampárt kegyéből létezni képes fórumok (nyilván ideológiailag meglehetősen erős korlátok közé szorított) vitaterepe. A közélet valójában mi magunk vagyunk. Én azt hiszem, a közéletet ma mindenki befolyásolja, így vagy úgy. Nem arról van szó, hogy bizonyos tőlünk távoli és idegen struktúrák maguk között döntik el, hogy mi történjen az országban vagy a világban. Soha nem lennének ezek a struktúrák sikeresek vagy hatékonyak, ha nem volnának emberek milliói, akik e struktúrákat önszántukból (nyilvánvalóan a jutalmazás reményében és ismeretében) működtetik.
A Facebook nem Mark Zuckerberg (vagy a globális háttérhatalom) miatt népszerű, hanem mert fölismert egy valós emberi igényt: a vágyat a simogatásra. És éppen addig fog működni, amíg azt a felhasználók működtetni akarják. (Hogy ez jó-e, arról föntebb kifejtettem a véleményemet.)
A kormányzati és vállalati döntésekre, a "közvéleményre" és embertársaim gondolkodására nincs nagyobb befolyásom, mint másoknak, inkább kisebb. Hogy én mit írok, és mivel foglalkozom, az nagyon keveseket érdekel. Ezt az írást pár tucat ember olvassa majd el, és még ha az Index föl is karolja, akkor is mondjuk pár száz, esetleg pár ezer. És az már nagyon is optimista megközelítése lenne a tényállásnak, ha feltételezném, hogy az idekattintók nagyobbik része ténylegesen olvasó is. A közéletre való hatásom elenyésző, mikroszkóppal is alig mérhető.
De miért is lenne nagyobb? Nem éppen az-e az ideáltipikus társadalom, ahol egy tízmilliós országban tízmilliomod résznyit számít minden állampolgár befolyása a közéletre? Vannak dolgok, ahol a tudásom nagyobb, mint az átlagé; ezekben a dolgokban a hatásom is nagyobb. De magáról a közéletről mindenkinek ugyanolyan értékű a véleménye. Ez ugyanis nem egy absztrakt, távoli, csak tudósok által megérthető és működtethető valami; hanem a mi közös építményünk. Az utcán csámborgó hajléktalané éppúgy, mint a házakat tervező mérnöké vagy a regényíróé.
A rendszerváltás előestéjén az úgynevezett értelmiség beleesett abba a csapdába, hogy nem fogadta el ezt a szerénységre intő igazságot. Nemcsak politikai hatalomra tört. de az erkölcsi iránytű szerepét is játszani kezdte; elítélve, megbélyegezve mindazokat, akik nem az ő társadalomképét visszhangozták. Az eredmény: egy frusztrált, sértett, szomorú, beteg társadalom.
Én azt hiszem, csak akkor hajt hasznot az értelmiség a közéletnek, ha elismeri önmaga korlátozott szerepét egy társadalom működésében. Ha nem gőggel fordul azok felé, akik nem-értelmiségiek, hanem kérdőmondatokkal. Mert az értelmiségnek már definíció szerint sem lehet célja a hatalom, a hatás — csakis az igazság.
