Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki? 

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Nagyon-nagy költőnek tartom Pilinszky Jánost, evidencia számomra, hogy a Nyugat (és József Attila) utáni korszak legnagyobb magyar költője, de személyesen nem igazán szerettem sohasem a verseit — néhány kivétellel. Túl súlyos, túl komoly, komor, túl humortalan, túl nehéz az ő lírája ahhoz képest, amit én igazán, szívből szeretnék.

Nem véletlen, hogy az ő neve hiányzott eddig ebből a sorozatból. 

Pedig.

Mély álom ringatott el, csak nem tudom, mikor.

Ha igazán jó regényeket olvasok (azt hiszem, írtam már nyilvánosan is erről), gyakran előfordul, hogy dallamtapadás kíséri az olvasást: megragad a fülemben egy melódia, mely szinte elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a szöveghez. 

Most azonban, hogy elolvastam Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes című regényét, valami merőben új tapasztalatot szereztem: nem dallam tapadt meg bennem, hanem verszene. 

Elnyomók és elnyomottak végül találkoznak, és az egyetlen dolog, ami megmarad, hogy az élet mindegyikük számára túl rövid volt.

Racionális embernek tartom magam, de kevés dolog taszít jobban, mint a ráció gőgje, vagyis az az elgondolás, hogy az emberi ész mindent képes megérteni. Messzire vezető (avagy inkább: mélyre nyúló) filozófiai probléma ez; ha jól tudom, Kant fő műve, A tiszta ész kritikája éppen ezt a kérdést járja körül. Hogy az észnek határai vannak, abból sok minden következik. Például az is, hogy talán mégis vannak boszorkányok.

Carlos Castañeda kulturális antropológus volt. Mexikói indiánok életét tanulmányozta, és összeismerkedett egy jaki varázslóval, don Juannal, aki megváltoztatta az életét. A híres nietzschei mondást követve a mélység, amelybe beletekintett, visszanézett rá, és végül maga is elszakadt a nyugati civilizációtól, és maga is varázsló lett.

A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság.

Folytatom megkezdett visszatekintésemet, a 2. részt az idei fikciós olvasmányaim fölsorolása és kommentálása teszi ki. 

Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk az alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat, amelyek az elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel, különösen komolyan veendő módokon ássák alá a jóllétünket.

Blogom legtartósabb hagyománya, hogy az évek végén listát állítok össze a könyvekről, melyeket elolvastam. Csak úgy látom a listák értelmét, ha rövid véleményt is fűzök a kötetekhez, így persze az olvasmánynapló nem is fér bele egyetlen posztba, minden alkalommal kettéosztom az emlékezést, minden alkalommal a fikciós/nem-fikciós tengely mentén, úgy, hogy az első részben a nem-szépirodalmi olvasmányaiñmat sorolom föl, a másodikban pedig a regényeket és novellásköteteket. (Verseskötetekről általában nem írok itt, mert ezeket a legritkább esetben olvasom el elejétől végig; márpedig írni mindig csak olyasmiről látom értelmét, aminek minden betűjét végigolvastam. A versesköteteket inkább időről időre föllapozom, kézbe veszem, visszatérek egy-egy érdekesebb vershez; nem úgy olvasom őket, mint egy regényt.) 

Ha valaki kíváncsi az elmúlt éveim olvasmányaira, a könyvek címszó alatt találja meg őket.

Azért csináljuk ezeket a dolgokat, mert nem akarunk felnőni.

Mikulán Dávid és Révész Bálint 12 éven át filmezték egy budapesti gyerek mindennapjait, és ebből készült el a KIX című dokumentumfilm. A gyereket Sanyinak hívták, a Boráros téren, gördeszkázás közben ismerkedtek össze vele. Innentől fogva a gördeszka baráti kapcsolatuk kezdetévé és szimbólumává vált, és a film egész képi világának meghatározó eleme a mozgás, az ingó kamera, mintha az egészet egy gördeszkán állva vették volna fel.

A mintegy 140 órányi anyagból vágtak össze aztán a rendezők másfelet, és a létrejött mű — aligha túlozunk — az utóbbi évek egyik leginnovatívabb, legfigyelemreméltóbb magyar filmje lett.

És akik röhögnek, azok mibe hisznek?

A XX. századi magyar irodalom egyik klasszikus nagy regénye a Rozsdatemető. Nekem mindeddig valahogy „radar alatt” volt, talán azért is, mert a kor, amikor megjelent, 1962, számomra irodalmi szempontból meglehetősen érdektelennek tűnt mindig is. A XX. század első felének hatalmas szellemi pezsgése után a század második fele (középső harmada) inkább pangónak tetszett, a modernség hatalmas klasszikusai mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban meghaltak ekkorra (nálunk például Kosztolányi, Babits, Móricz, Karinthy, a világirodalomban például Kafka, Musil, Proust, Thomas Mann, Gide, Joyce, Woolf stb.). És az új nagy hullám, az új pezsgés, amely a század utolsó harmadában érkezett el a posztmodernnel és a mágikus realizmussal, még váratott magára. Szóval 1962 bennem pont a pangás koraként élt, még ha nyilvánvaló is, hogy az ilyen képzetek mindig egy kissé hamisak és torzak. Akárhogy is, a Rozsdatemető nekem mindeddig kimaradt. És talán ki is maradt volna még sokáig, ha nem olvasom a nyáron Spiró György egy elragadtatott esszéjét róla. Ez adta a lökést, hogy kivegyem a könyvtárból, és elolvassam.

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Nem teljesen véletlen, hogy az elmúlt két nyaramon az Adriai-tengerhez mentem nyaralni. Nem fürödni mentem. A kulturális miliő érdekelt, pontosabban: a kulturális miliő vonzott, a latin világ és Közép-Európa találkozása, az egykori Monarchia sokszínű, gazdag, áradó bőségű kultúrája. Ezért is, hogy városokat látogattam meg: Triesztet, Zágrábot és Fiumét. Az ilyen városokban sokféle ember letelepedik, olyan sajátos keveredést hozva létre, amelyről Németh László azt írta, olyan, mint a gulyásleves: benne vannak, fel is ismerhetők az összetevői, az egész együtt mégis több, mintha egymás mellé tennénk az összetevőket. A gulyásleves nem répa, krumpli, hagyma és marhahús. Ugyanígy Trieszt vagy Fiume sem olasz, német, szláv és magyar elemek egymás mellé kerülése, hanem az ezekből kiforró saját mikrovilág.

Elmondanám, de nem merem.

Szimler Bálint alkotása, a Fekete pont a nagy magyar iskolafilmek sorába illeszkedik; a horrorisztikus magyar iskolarendszer visszásságait mutatja be gyilkos, szatirikus humorral.

Tegnap este néztük meg a filmet a Művész Mozi legnagyobb termében, a Buñuelben, ahol — hasonlóképp tavaly, amikor a Magyarázat mindenre címűt láttuk ott — teljes teltház volt. A magyar nézőket érdekli ez a film, hiszen róluk, a mindennapjaikról, saját legelemibb élettapasztalataikról szól. Az állam — eléggé el nem ítélhető módon — nem az ilyen produkciókat támogatja hatalmas pénzekkel, holott egy nemzet kultúráját csak az efféle önkritika építheti.