Az a férfi, aki szilárdan és kétségek nélkül azonosul hivatásával, nem ismer mást, csak azt, nem tud másról, csak arról, nem becsül mást, csak azt...

Az igazán nagy olvasmányélmények mindig valahogy elképesztik az embert. Ezért van, hogy az évek elmúltával egyre ritkábbak az igazán nagy olvasmányélmények. Hiszen egyre több mindent láttunk már, egyre kevesebb dolog lephet meg minket. 

Thomas Manntól már szinte mindent elolvastam. Először csodálatos kisregényei kerültek kezembe. A Tonio Kröger máig legfontosabb olvasmányaim egyike. Ennek a mintegy ötven oldalas elbeszélésnek a hatása felmérhetetlen volt rám, és máig sem tudom egészen hová tenni. Azt a problémát szólaltatta meg, amely kiskoromtól kezdve foglalkoztat, és azóta sem hagyott el: szeretnék "normális" lenni, szóval teljes szürkeséggel belesimulni az emberi nyáj közepébe; ugyanakkor éppenséggel "nem normális" is szeretnék lenni, vagyis tenni, teremteni, alkotni valami rendkívülit — ha már, ugye, csak egyszer élek. Röviden: szeretnék Kröger is lenni, de Tonio is.

Mintha a sziklából szólította volna elő őket valami ismeretlen erő hogy imbolygó árnyékukhoz kötözve bolyongjanak kiéhezetten a végzetük felé s némán kimeredt szemű szörnyekként vánszorogva a régmúltban az ősvilági Gondwana kietlen pusztaságában amikor még nem volt neve a dolgoknak és még mindenből minden lehetett.

Következzék hát év végi összefoglaló posztom második része, melyben idei fikciós, szépirodalmi olvasmányaimat gyűjtöm össze, a szokásos módon végére hagyva az öt legfontosabbat. Valójában sokkal több szépirodalmat olvastam idén, mint ami erre a listára fölkerül. Elvi okokból hiányoznak a verseskötetek, illetve természetesen a nem könyv formájú szépirodalmi megjelenések is. Utóbbiak idén is nagyjából 10-15 kötetnyi anyagot tennének ki, tekintettel a Szófa portálon végzett tevékenységemre. Itt most tehát csak az önálló kiadványok szerepelnek, melyek könyvesboltokban megvehetők, könyvtárakból kikölcsönözhetők.

Az ítéletekbe vetett szubjektív bizalom nem azon az észszerű valószínűségi becslésen alapul, hogy az ítélet helyes-e.

Változatlan lelkesedéssel folytatom blogom egyik hagyományát: év végén mindig fölidézem olvasmányaimat, pár szót fűzve hozzájuk. 2017 óta ez tehát immár hatodik ilyen (két részes) összefoglalóm. Az eddigi írások vagy itt a könyvek linkre kattintva, vagy jobboldalt a könyvek címke alatt érhetők el.

Ami 2022-t illeti: könyvolvasás szempontjából sajnos — a tavalyihoz hasonlóan — ez is egy viszonylag gyér év volt. Sőt még a negatív rekordot jelentő 2021-et is sikerült alulmúlni: idén mindössze 20 könyvet sikerült elolvasni (ha a versesköteteket, a füzeteket, illetve az irodalmi folyóiratokat nem számítjuk).

Itt láthatjátok eme romokat melyeket bámulva néznek a vad indiánok és ne képzeljétek hogy mindez nem fog megismétlődni újra.

Cormac McCarthy az egyik legtöbbre tartott még élő amerikai író. Magam korábban Az út című apokaliptikus regényét olvastam el, melynek tömör drámaisága csakugyan lenyűgözött. De McCarthy fő műve nem Az út, és még csak nem is a nagy sikerrel megfilmesített Nem vénnek való vidék, hanem az először 1985-ben megjelent Véres délkörök. Most jutottam el oda, hogy végigolvassam ezt a regényét is.

Mert nyelvünk folyamatosan változik; életmódunkat is változásra kényszerítik a környezetünkben végbemenő legkülönbözőbb fajta anyagi változások; és ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.

Vajon jó-e valamire a költészet?

A kérdést nem az egyén szempontjából teszem föl. Az egyén számára persze, hogy jó lehet. Ha tetszik egy vers, az élvezetet okoz. Ezt tovább nem is kell magyarázni, mint ahogy nem magyarázzuk azt sem, hogy jó-e valamire a csokoládé.

Pontosabb tehát úgy föltenni a kérdést: társadalmi szempontból hasznos dolog-e a költészet?

Ami a legszembetűnőbb: a Vörös Hadsereget kivonták, a kései posztsztálinista pártok és titkosszolgálatok (amelyek a rezsimet irányították 1989 előtt) megszűntek; s bár nekik, azaz a kényszerűségnek tulajdonították – a strukturális elnyomásnak – a nyugati mintáktól való távolságot, a távollétükben ez a távolság nem csökkent, hanem nőtt.

Az utóbbi pár hétben két olyan, rendkívül öreg ember is elhagyta az árnyékvilágot, akik életükben (vagy évtizedeken át, vagy csak pár évig) hatalmas birodalmak fejei voltak. Mihail Szergejevics Gorbacsov 91 évesen ment el, II. Erzsébet pedig 96 volt. Korszakos figurák voltak mindketten, bár mind szerepük, mind az általuk irányított két hatalmas birodalom annyira különbözött egymástól, hogy jobban talán nem is tudott volna. Sok megemlékezés íródott mindkettejükről, pozitív is, negatív is. A pozitívak többnyire a személyiségüknek szóltak, a negatívak inkább az intézménynek, melyet képviseltek. Akárhogy is, egyet tudok érteni Zsuppán Andrással: velük, vagyis az utóbb elhunyt II. Erzsébettel, végleg elköszönhetünk a huszadik század, a hidegháborús kor utolsó nagy hatalmú szereplőitől. (Talán még Jimmy Carter, esetleg Kissinger jelenthet kivételt.)

A faji jellegű diszkriminációra vonatkozó legkisebb nyilvános mondat azonban olyasmit gerjeszt, amiről a történelem nemcsak Európában, hanem Afrikában és Örményországban már bebizonyította, hogyha egyszer kiengedjük a szellemet a palackból, az Úristen sem tudja újra visszazárni.

Hegedüs Zsuzsa létezéséről nagyjából a 2008-as válság óta tudok. Sokan már talán nem is emlékeznek rá, mekkora megélhetési gondokkal küzdött akkoriban a lakosság igen jelentős része, milyen mély létbizonytalanság alakult ki; olyan, amilyen talán csak a ’90-es évek elejéhez volt mérhető. Turbulens idők voltak, érezhető volt, hogy hatalmas változások vannak készülőben. Különféle pártok alakultak, nagyon sokféle ember mikrofonhoz jutott, és ötletelni kezdett, mi volna a teendő, mi lenne a kiút. Ma már jobban látjuk, mi volt ez: egy rendszerváltás előjátéka. 2010-ben megszűnt az 1990-től kialakult liberális demokrácia, és létrejött a romjain valami más, ami formailag és kívülről nézve nagyon hasonlított a megelőzőhöz, de picit a mélyére pillantva valami attól lényegileg is eltérőnek mutatkozik. Ezt egyébként az új rendszer létrehozói soha nem is titkolták; már a 2010-es választás előtt „fülkeforradalomról” beszéltek, a választás után pedig nevet is adtak képződményüknek: Nemzeti Együttműködés Rendszere, röviden: NER. Ennek kialakulásánál bábáskodott Hegedüs Zsuzsa is.

„A strandon az is jó, hogy van még sok gyerek,
És van homokozó, és labdázni lehet,
Csak azt nem értem én, sok néni mért visít,
Ha véletlen egy labda épp egy bácsira ráesik.”

Még decemberben írtam egy meglehetősen terjedelmes bejegyzést arról, hogy milyenek Budapest gyógyfürdői télen. Budapest gyógyfürdői — leszámítva a nagy történelmi fürdőket, vagyis a Széchenyit, a Gellértet, a Rudast, a Lukácsot és a Királyt. És leszámítva az irgalmasrendi kórháznál található Veli Bejt, amelyet nem a Budapest Gyógyfürdői és Hévízei Zrt. üzemeltet.

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet "haladtam", egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Önmagamra, azaz például erre a blogra.

De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?

Sok időt töltöttem el az április 3-i választások óta politikai cikkek, elemzések, vélemények olvasgatásával. Talán az egészségesnél is több időt. Szó sincs róla, hogy máskor ne olvastam volna mindenféle ilyesmit; ezen a blogon is írtam már párszor nemcsak közéleti, de kimondottan aktuálpolitikai témákban is. Ám a mostani, lázasnak is mondható érdeklődésem mégis kicsit más. Azt hiszem, tudatom alatt talán magamévá tettem a NER egyik legokosabb és legműveltebb főideológusának, "a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistájának", Békés Mártonnak a gondolatát (egyébként is roppant figyelemreméltónak gondolom ezt a tavalyi interjút): a 2018-as választások arról szóltak, hogy megszilárdul-e tartósan a rendszer;  a 2022-es választások tétje viszont az, hogy létrejön-e egy korszak. Márpedig, ha létrejött, akkor be kell rendezkednünk arra, hogy sokáig, jóformán beláthatatlan ideig velünk marad. Még akkor is, ha bizonyos, ma előre nem látható fejlemények miatt esetleg akár napok alatt is összeomolhat. A két állítás korántsem zárja ki egymást.