Amikor egy személy agyát szkennerrel figyeljük, miközben csak egy szó- vagy képlistának van kitéve, megjósolhatjuk, mely szavakra emlékszik még fél órával később is: azokra, amelyek a maximális aktivitást váltották ki a frontális kéregben, a hippokampuszban és a szomszédos parahippokampális területeken.

Aki követi a blogomat, tudja, hogy év végén minden alkalommal beszámolok azokról a könyvekről, melyeket az adott évben olvastam. Amolyan ünnepi rituálévá is vált ez számomra, karácsony és szilveszter között számvetést készítek, abban a reményben, hogy egy-egy leírás másoknak is kedvet csinál az említett könyvhöz. Korábbi összefoglalóimat olvasóm a könyvek címszó alatt találja meg. 

Kollégái, akik nem sokra becsülték, amíg élt, ma már alig emlegetik; neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz sem múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne.

A Stoner című regényre még négy-öt évvel ezelőtt egy internetes fórumon hívta föl a figyelmem valaki. Azon szövegek között említette az illető, amelyek váratlanul, megdöbbentő erővel ütötték meg.

S választottunk magunknak csillagot.

Volt egyszer, hol nem volt, volt nekem egyszer még a régi pontilyen blogomon egy úgynevezett „versrovatom”. Ez úgy nézett ki, hogy minden alkalommal kiválasztottam egy-egy verssort (csak egy sort), és arról írtam egy miniesszét, szóval azt az egy verssort cincáltam, jártam körbe, értelmeztem. 

Szép kis anyag gyűlt össze ebből; egy gyengébb pillanatomban össze is gyűjtöttem az egészet, és egy amolyan kis kötetecskévé fűztem. Pár embernek megmutattam a gyűjteményt, és sok pozitív visszajelzést kaptam, ami megindította bennem a gondolatot, hogy a munkát érdemes lenne folytatni, kiegészíteni, aránytalanságait kiegyengetni, hogy csakugyan egy igazán szép kötet ehessen belőle. Úgy döntöttem, hogy végülis itt, a Mondataink blogon fogom folytatni, amit amott abbahagytam. E blogtól egyébként sem testidegen ez az eljárás: egyetlen részlet (mondat, sor, idézet) kiemelése, amely mintegy cseppben a tengerként mutat meg valami sokkal többet, mint önmaga.

Lehet, hogy tényleg fájt ez a kérdés annak a fiúnak.

A Magyarázat mindenre című film már a hazai vetítése előtt ismertté vált. Nemcsak azért, mert a Velencei Filmfesztiválon fontos díjat nyert, hanem mert híre ment, hogy közéleti kérdésfelvetései valamennyiünk helyzetére, akik ebbe az országba születtünk, rezonálnak. Ennek az előre is fölkavart hatalmas érdeklődésnek az ismeretében is komoly meglepetés volt számomra, hogy tegnap este, amikor jó ismerősökkel megnéztük a filmet a Művész Moziban, jóformán gombostűt sem lehetett leejteni a teremben, akkora teltház volt. Újabban rendszeresen járok moziba, legalább ötven filmet láttam az utóbbi pár évben, de ekkora tömegre egyetlen vetítésnél sem emlékszem.

Örülök, hogy ilyen sokan kíváncsiak erre a filmre. Ugyanis Reisz Gábor művét — a megnézés után akár jót, akár rosszat gondoljon róla az ember—valóban látni kell. 

Nem árulok zsákbamacskát: engem teljesen magával ragadott ez az alkotás, és mindenkinek csak azt tudom mondani, nézze meg, szívesen elmegyek akár vele, hogy újra lássam. Ez a film a NER-ről, a korról, 2020-as évekbeli életünkről készült legélesebb látlelet, amit valaha láttam.

Szülők, tanárok mindig tartsák szem előtt ezt a fontos tényt: hozzáállásuk, tekintetük mindent megváltoztat a gyermek számára.

A Könyvhéten bóklászva az egyik kiadó standjánál véletlenül pillantottam meg Stanislas Dehaene agykutató, kognitív pszichológus A rugalmas agy című könyvét. Egy rövid átlapozás után azonnal úgy éreztem, hogy ezt a könyvet meg kell szereznem, és el kell olvasnom. A témája ugyanis igen régóta foglalkoztat: miért nem hatékony az egyik tanulási folyamat, és miért az a másik? Miért tanul valaki jobban, és más miért rosszabbul? És miért tanul az ember sokkal hatékonyabban, mint egy számítógép? 

Igazából nem voltunk idevalók.

Ha elolvasok egy könyvet, általában buzgón rávetem magam a róla írt kritikákra és (például molyos) véleményekre, hogy saját élményemet összevessem másokéval. Ilyenkor találok olyasféle meglátásokat, amelyek nekem eszembe se jutottak volna, és persze az is gyakran előfordul, hogy mélyen ellentmondok valamilyen szerte terjengő, általánosnak látszó értékelésnek.

Bárcsak Saron kiirtott volna titeket!

Sohasem volt még ekkora szünet ezen a blogon. Egyszerű oka van, hogy miért. Írtam egy könyvet. Helyesebben: összeállítottam egy könyvet, Még mosolyog a rég letűnt fény címmel. Aki szereti ezt a blogot, szeretni fogja a kötetemet is, hiszen részben saját blogos bejegyzéseim képezik a tartalmát, pontosabban egy azokból készült tematikusan szűrt válogatás, valamint itt-ott megjelent irodalmi tanulmányaim és kritikáim. Az arányokat persze érzékelteti, hogy miközben sok száz posztot írtam már csak a Mondataink blogra, innen a könyvbe összesen kilenc írásom került. 

A testvériség kikerült a diskurzusból.

Megtekintettem a héten a Nádas Péterről készült Saját erdő című portréfilmet. 

Nádas Péter az egyik legjelentősebb kortárs író, és nem is csak magyar viszonylatban. Rendszeresen szóba kerül a neve a Nobel-díj-esélyesek között, legutóbb pedig az egyik legismertebb élő filozófus, Byung Chul Han vallotta be, hogy Nádas a kedvenc írója. Én is megkerülhetetlenül nagynak látom őt. Két monumentális regénye, az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartoznak. 

A művész magasabbrendű erkölcstelensége, a tudós magasabbrendű érzéketlensége, a jóember magasabbrendű értelmetlensége — ezek az igazi szent elfogulatlanságok.

Elolvastam Osvát Ernő életrajzát*. Osvát Ernőről azt kell tudni, hogy nélküle nem létezett volna a Nyugat folyóirat, így valószínűleg az egész magyar irodalomtörténet teljesen máshogyan alakult volna a XX. század eleje óta. Nem mecénása volt a Nyugatnak, nem ő adta a pénzt. Ő a szerkesztő-kritikus volt, aki eldöntötte, mi az, ami megjelenhet a lapban, és mi az, ami nem. Szenvedélyesen érdekelték a tehetségek. Minden hozzá kerülő kéziratot alaposan elolvasott, átgondolt, véleményezett; a szerzőkkel amolyan műhely-beszélgetéseket folytatott, melyekben részletekbe menően kielemezték, mi jó, mi nem jó, mit hogyan lehetne átírni, mit kellene húzni, hová lehetne még toldani, és így tovább. Osvát tekintélye hatalmas volt, a korszak legnagyobbjai várták-rettegték-lesték a véleményét, és többen közülük — mindenekelőtt Kosztolányi Dezső — meghitt szavakkal emlékeztek meg szelíd-szigorú alakjáról.

Sokatmondó, amit Tima Zoltán, a KÖZTI vezető tervezője nyilatkozott az új épületek kapcsán: sokat tanulmányozták a tájra jellemző építészeti hagyományokat, de „végül a kutatások azt mutatták, hogy kizárólag a Fertő tóhoz kapcsolható építészeti formanyelv nincs.”

Pár nappal ezelőtt körbefutott a szociális és nem szociális médiában egy videó, melyet Litkai Gergely humorista a Greenpeace-szel együttműködésben készített a Fertő tavi óriásberuházásról, ahol "sikerült megszüntetni a természet zavaró jelenlétét". Ismerőseim lelkesen osztogatták, de én nem bírtam végignézni: engem az ilyenféle humor egyszerűen irritál. Ám a videó elérte (vélelmezett) célját: csakugyan fölhívta figyelmemet erre a beruházásra, melyről persze itt-ott, ezt-azt hallottam már, de igazából sohasem mélyedtem bele a témába, nem tudtam, hogy pontosan miről van szó. Rövid guglizás után aztán rábukkantam most egy kitűnő, még augusztusi cikkre a Válasz Online oldalon, amelyben nemcsak a beruházásról olvashatunk részletesen, hanem áttekintést is kapunk arról, hogyan alakult az utóbbi százegynéhány évben a Fertő tó története.