Amikor az emberek eszmék rabságába kerülnek, lehetetlen felbecsülni erejüket.

A konzervativizmus politikai filozófiájáról nagyon sok félreértés él a közvélekedésben. Sokan úgy képzelik, hogy a konzervatív gondolkodás lényege egy dicsőbb múlt visszasírása, kísérlet az idő visszaforgatására. Mások azt hiszik, konzervatív az, aki semmiféle változást nem akar, akit tökéletesen kielégítenek a jelen viszonyai, a meglévő problémákra és anomáliákra érzéketlen, ezért minden újításban csak a rontás lehetőségét látja. Megint mások pedig úgy vélik, hogy a konzervativizmus szükségképpen a győztesek, a szerencsések, a gazdagok filozófiája, akik így próbálják védeni privilégiumaikat.

Természetesen mindebből egy szó sem igaz.

Hogy Géza lett Merényi.

Nagyon fura érzés olyan embernek a könyvét olvasni, akit jól ismerünk. A leírt mondatok emlékeket idéznek föl bennünk, fölismerjük a szerző máshol, máskor már elejtett gondolatait, rögeszméit, vesszőparipáit, kicsit mintha beleíródnánk a szövegbe mi magunk is. Közben pedig minden új fénytörésbe is kerül, az egyesével fölcsipegetett részletek egy regény univerzumában mélyebb, tágasabb értelmet nyernek. (A "ja, hogy azt ezért mondta!" érzése ez. Picit kísérteties is.)

Így jártam most, hogy elolvastam egykori magyartanáromnak, azóta pedig Karakter-blogbeli szerkesztőtársamnak, illetve a Szófa főszerkesztőjének, Mohácsi Árpádnak a regényét, a Párizsi befutót.

A pokol térélmény.

Nagyon régen nem írtam ide. Több mint egy hónapja. Nem volt még ilyen hosszú szünet e blog történetében.

Nem tudom, tartozom-e magyarázattal. Végre is ezt a blogot saját magamnak a saját szórakoztatásomra írom, és különösebb ígéreteket magamnak sem tettem. Ha valamit, akkor csupán annyit, hogy írni csak olyankor fogok, amikor tényleg lesz valamiféle mondanivalóm. Persze tudom, hogy vannak hűséges olvasóim. Hála nekik. Itt az oldal jobb felső sarkában meg tudom nézni, hogy hány követőm van a blog.hu-n. Jelenleg ez a szám 43. Ennyi ember van, aki automatikusan értesítést kap róla, ha a blogom frissül. És bizonyára vannak máshonnan is olvasóim. (Ezt az oldal statisztikáiból is tudhatom; annak ellenére, hogy már több mint egy hónapja nincs itt semmi, minden nap többen, olykor több tucatnyian kattintanak ide.) Nekik (önöknek, nektek) tehát talán van miért mentegetőznöm.

Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!

Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.

Sprichst du Deutsch?
magad túl ne hajtsd!
a legkisebb vagy a családban,
de nem egyedül a világban.

Esküvőn jártam a héten. Egyik unokatestvéremnek (a tizennégyből) bekötötték a fejét.

Tizennégy unokatestvér... mindig utána kell számolnom, és remélem, hogy nem rontom el a számítást, nem hagyok ki senkit. Mindegyikük fiatalabb nálam, vagyis felnövekedésüket a kezdetektől végigkísérhettem. Mindegyiküket láttam egészen kis gyerekként, sőt majdnem mindegyiküket újszülöttként, csecsemőként is, aztán nagyobb gyerekként, iskolásként, némelyiküket (többségüket) pedig egyetemistaként, felnőttként is. Szédületes. Akinek nincs ilyen nagy családja, ilyen kiterjedt rokonsága, el sem képzelheti, mekkora erőt és támaszt jelent ez. Mennyire stabilizálja az ember helyét a világban, mennyire konzervatívvá teszi, micsoda védőhálót sző köré.

Törtünk és zúztunk mindent, amit lehetett, míg csak vissza nem tértünk oda, ahonnan elindultunk, de nem volt megállás, és nem volt fék, a pusztítás vakító öröme újra és újra önmagunk felülmúlására kényszerített, s mi kielégíthetetlenül és még mindig szótlanul mentünk a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, gyógycipők, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok törmelékeiben, hogy újabb és újabb rétegeket hordva az utcák roncsainak már-már az egész várost behálózó s egymásba érő szennyére, nekirontsunk a meghunyászkodás és a beletörődés ama kicsinyes s szánalmasan hazug mocsarának, mely azt védi, ami védhetetlen.

Rémisztő híreket olvashat az ember, ha kinyitja az internetet. Csak találomra néhány a legfrissebbek közül. Németországban és Belgiumban több mint száz halálos áldozata van már a napok óta tartó esőzések miatti árvizeknek, épületek ezrei dőltek romba, váltak lakhatatlanná. Dél-Afrikában disztópikus állapotok uralkodnak; megvadult tömegek fosztogatnak különféle városokban, a rendőrség képtelen rendet tartani, üzletek tömegei mennek csődbe, élelmezési válság, sőt akár polgárháború lehet kilátásban. Európában az EU Lengyelországgal és Magyarországgal egyre mélyebb konfliktusokba kerül, mely akár az egész unió széteséséhez vezethet. Magyarországon (a József körúton) be akartak törni egy lakásba ismeretlen banditák, mert az erkélyre szivárványszínű zászlót függesztettek ki. Észak-Koreában akkora lehet a nyomor, hogy már a kedves vezető is szinte teljesen nyíltan utalgat rá, hogy éhínség tombol. A koronavírus delta variánsa miatt újabb lezárásokat helyeznek kilátásba egyre több országban. És a legrémisztőbb: egyre valószínűbbnek tűnik az az 1972-es jóslat, miszerint a Föld népessége 2040-ig egészen drasztikus életszínvonal-összeomlás előtt áll.

Mondom a futballanalfabéta barátomnak, hogy persze szigorúan kell megítélni, mi hangzik el a lelátóról, de azért figyelembe kell venni a genius locit.

Régóta nem frissítettem ezt a blogot. Valami általános tespedtség és motiválatlanság telepedett rám, csak vonszolom magam, és alig haladok önkéntesen vállalt vagy mások és az élet által előírt feladataimmal.

Összetett okai vannak ennek. A világjárvány hosszú hónapjai alatt fölhalmozódott pszichés elfáradás kiütközése; a hűvös tavasz után hirtelen ránk szakadó kánikula; a közösségi média figyelemforgácsoló hatása; az ösztönös érzés, hogy nyáron nem kéne dolgozni, csak belelógatni lábunkat a langyos vízbe, és merengeni az élet gyönyörűséges mulandóságán; no és persze a foci Eb.

Mert ha egy ország legfőbb célja a gazdasági növekedés, akkor az igazán előnyös összetétel nem a liberális demokrácia, és nem is a szocializmus leninista vagy demokratikus változata, hanem a liberális gazdaság és a politikai diktatúra párosítása, amit néhány megfigyelő "bürokratikus-diktatórikus államnak" minősített, s amit mi "piacorientált parancsuralomnak" nevezhetünk.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember című könyvéről még vagy húsz évvel ezelőtt, zsenge és lelkes egyetemistaként hallottam először. Annyira fölháborított az, amit akkor mondtak róla, hogy egy jó darabig eszem ágában sem volt elolvasni. Úgy tűnt ugyanis számomra, hogy ez a könyv egy merő ostobaság.

Mindegyiket.

Megnyílt újra az ország. Ez olyan csodálatos, hogy próbálom kiélvezni minden pillanatát.

Péntek este hosszú hónapok után ismét találkoztam egy kedves barátommal. Játszottunk két sakkpartit. Az elsőben életemben először legyőztem őt. Igaz, bemattolni nem volt módom, hiszen föladta a partit. Kétségtelenül jobban álltam, tisztelőnyöm is volt, és fenyegetett is a matt; de álltam én már ellene sokkal jobban is, volt, hogy vezérelőnyről (!!) is képes voltam elbukni a játszmát, szóval ha végigjátszottuk volna, közel sem biztos, hogy én nyerek. De ha föladja, akkor persze igen. Egy pont az enyém, a győzelmem legitim.

Ennek a szimbolikus üzenetét valóban nem lehetett másként érteni, mint hogy nem tekintünk titeket a demokratikus politikai közösség velünk egyenrangú tagjainak.

Éppen tizenöt évvel ezelőtt hangzott el az úgynevezett "őszödi beszéd".

Nyilvánosságra a szöveg csak hónapokkal később, 2006. szeptember 17-én került. Aki emlékszik arra a napra, aligha felejti el. Magam nagyjából 1988 óta kísérem ilyen-olyan intenzitású figyelemmel a politikai eseményeket, de bizton állíthatom, hogy ehhez hasonló sokkhatás csak egyszer ért; majdnem éppen öt évvel korábban, 2001. szeptember 11-én.