Mintha a sziklából szólította volna elő őket valami ismeretlen erő hogy imbolygó árnyékukhoz kötözve bolyongjanak kiéhezetten a végzetük felé s némán kimeredt szemű szörnyekként vánszorogva a régmúltban az ősvilági Gondwana kietlen pusztaságában amikor még nem volt neve a dolgoknak és még mindenből minden lehetett.

Következzék hát év végi összefoglaló posztom második része, melyben idei fikciós, szépirodalmi olvasmányaimat gyűjtöm össze, a szokásos módon végére hagyva az öt legfontosabbat. Valójában sokkal több szépirodalmat olvastam idén, mint ami erre a listára fölkerül. Elvi okokból hiányoznak a verseskötetek, illetve természetesen a nem könyv formájú szépirodalmi megjelenések is. Utóbbiak idén is nagyjából 10-15 kötetnyi anyagot tennének ki, tekintettel a Szófa portálon végzett tevékenységemre. Itt most tehát csak az önálló kiadványok szerepelnek, melyek könyvesboltokban megvehetők, könyvtárakból kikölcsönözhetők.

Krusovszky Dénes: A fiúk országa

Egykori egyetemi évfolyamtársam első regénye, az Akik már nem leszünk sosem, nemcsak hatalmas közönségsikert aratott, de engem személyesen is magával ragadott, annak idején föl is vettem 2018-as legemlékezetesebb olvasmányaim közé. A fiúk országa című novelláskötet még e nagyregény előtt jelent meg, de vélhetően nem én voltam az egyetlen, aki az Akik már nem... miatt kezdtek iránta különleges érdeklődést táplálni. A kötet szerintem kitűnő. A novellák külön-külön is izgalmas, értékes, elgondolkodtató darabok, és a kompozíció is jól működik, a történetek egymással is viszonyba kerülnek. Mindegyik novella középpontjában egy fiú, illetve férfi áll (az elsőben még kisgyerek, a másodikban nagyfiú, a következőben fiatal felnőtt, és így tovább, de egymáshoz egyébként semmi közük, más korban, más városban, más országban élnek). Az ő életük hétköznapokba ivódó, de megrendítő gondjai képezik a szövegek tartalmát. Több kedvencem is van a novellák között, leghosszabban talán egy (ha jól emlékszem) kilencvenes évekbeli abortusz-történet rezgett tovább bennem. 

Stefan Hertmans: A fordult szív

Egy kedves tanítványomtól kaptam ajándékba ezt a könyvet. A flamand író filozófiát és művészettörténetet tanít a genti egyetemen, és történelmi regényeivel világszerte sikert aratott. A fordult szív a 11. században játszódik: egy Normandiában élő keresztény lány, Vigdis történetét dolgozza föl, aki szerelmes lesz egy ott élő zsidó fiúba, aminek hatására döbbenetes döntésre szánja el magát: elszökik hazulról, és áttér a zsidó vallásra. Ekkor indul el azonban az első keresztes hadjárat is, amely sok helyütt zsidóellenes pogromokba torkollik, így a főszereplő asszony férje meghal, gyermekeit pedig elrabolják. Nincs más hátra: útra kell kelnie Vigdisnek Jeruzsálem felé, hogy visszaszerezze őket. Ezt a valóságon alapuló, de szinte hihetetlen történetet egy 21. századi elbeszélő meséli el, aki végigjárja Vigdis útját, és a mára békéssé váló tájban az egykori tragédiák és életek nyomait keresi. Megindítóan szép, szomorú, ugyanakkor igényesen megírt regény ez, gyönyörű tájleírásokkal és magával ragadó atmoszférával.

Kontra Ferenc: Lepkefogó

Három komolyabb kritikát írtam 2022-ben, melyeket mind elfogadták az irodalmi lapok közlésre, ám egyelőre még egyik sem jelent meg; sok hónapnyi átfutási idővel dolgoznak ezek a folyóiratok. Az egyik recenzióm Kontra Ferenc novelláskötetéről szól. Feszesen komponált, izgalmas kötet, sok emlékezetes novellával. A történetek leginkább Csáth Géza írásművészetét juttatták eszembe: mindenféle módon megnyilvánul bennük a patologikus emberi gonoszság. Számomra egyértelműen a címadó novella volt a kötet csúcspontja, ez egy igen szigorúan szerkesztett kis remekmű. Az egész egy párbeszéd, amely szépen fokozatosan derít fényt egy különös, hátborzongató bűncselekményre. A Lepkefogó egy gyerekjáték, és a történetekben a rémtettek elkövetői csakugyan szinte mindig gyerekek vagy legalábbis kamaszok. Egyfajta torz beavatás ez a felnőttek világába, amelynek alaptörvénye mások elpusztítása. 

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Az orosz-ukrán háború nem csupán pusztítást és szenvedést hozott magával, de hisztériát is: orosz művészek, zeneszerzők, írók, sportolók virtuális "megbüntetését". Magam e légkörben csak még jobban vágytam rá, hogy közelebb kerüljek az orosz kultúrában mindahhoz, amihez közel kerülni érdemes. Ulickaja írásművészete kétségtelenül ilyesmi. Az orosz írónő ezzel a kisregényével futott be. A könyv egy egyszerű vidéki lány történetét meséli el, akinek már gyerekkorában legfőbb szenvedélye volt az olvasás. A szöveg báját egyértelműen az elbeszélői hang adja, amely humorral, szeretettel és érzékiséggel gazdagon árnyalva meséli el ezt a merőben 20. századi, merőben orosz históriát.

Stanislaw Lem: Solaris

Nagyon sokat szemeztem a városban több helyen fölállított zsebkönyvautomatákkal, míg elszántam magam egy könyvecske megvásárlására. Hogy miért éppen ez a sci-fi lett a választottam? Nem utolsósorban Barabási-Albert László ajánlója miatt. Ha már tudományos-fantasztikus regényt olvas az ember (hogy így tágítsa irodalmi, tudati horizontját), olvasson belőle igényeset. A Solaris pedig csakugyan igényes, kifejezetten érdekes és filozofikus regény. A Solaris egy bolygó a világűrben, amely évtizedek óta tudományos tanulmányok egész könyvtárait ihlette meg. Anyaga ugyanis egy teljességgel érthetetlenül viselkedő, szemkápráztatóan különös óceán, amelynek működési elvére eleddig senkinek sem sikerült ráébrednie. Egy kutatócsoport ismét fölkeresi a bolygót, és a tudósoknak döbbenetes élményekben lesz részük. De még kevésbé értik az egészet, mint annak előtte. Többet azonban nem spoilerezek el, tessék elolvasni.

Kim Stanley Robinson: A jövő minisztériuma

Ez is sci-fi, de irodalmi szempontból messze nem olyan igényes, mint Lemé. A könyvről a Szófa oldalra készítettünk egy beszélgetést Enesey Diánával, melyben megvitattuk, hogyan hatott ránk. A "Jövő minisztériuma" egy nemzetközi szervezet, amelynek célja a klímaváltozás visszafordítása. Sikerülhet? A regény határozottan optimista választ ad a kérdésre: sokat fogunk szenvedni, sokan bele fognak halni, sok konfliktus fog támadni, de végül az emberiség megoldja: ha némileg átalakult élettel is, de folytatni tudja uralkodását bolygónkon. Számomra némi csalódás volt a könyv (elsősorban irodalmi szempontból voltak, vannak kifogásaim), de kétségtelen, hogy érdemes kézbe vennie mindenkinek, aki aggódik gyermekeink sorsa iránt, és szereti globálisan látni jelenkorunk problémáit.

Alan Dean Foster: A nyolcadik utas a halál

Popkulturális műveltségem messze az átlag alatt van, így sok mindenről, amit "mindenki ismer", nekem fogalmam sincs. Ha egy tanítványom nem említi egyszer, valószínűleg ma sem tudnám, mit jelent az a szó, hogy Alien. Foster regénye a híres(ebb) filmváltozat alapja. A cselekmény valószínűleg nekem nagyobb újdonság volt, mint most olvasómnak. A szöveg egyébként az idén általam olvasott három sci-fi közül irodalmi színvonal szempontjából a leggyengébb; tele van következetlenséggel, kisebb-nagyobb írói hibával, a megoldások pedig többnyire közhelyesek. Ettől függetlenül jót szórakoztam a horrorisztikus történeten, és itt-ott még valamiféle filozofikus tartalmat is megsejtettem a vibráló felszín alatt.

És akkor lássuk a medvét, azaz az öt könyvet, mely különösen erős hatással volt rám, és különösen jó szívvel ajánlok tovább.

5. Bánki Éva: Esőváros

A középkorász Bánki Évának ez a regénye eredetileg 2004-ben jelent meg, most azonban némileg módosítva ismét kiadták, így megragadtam az alkalmat, hogy magam is elolvasssam. Az olvasásnak lesz nyoma papíron is, a könyvről írt kritikám rövidesen megjelenik egy rangos irodalmi folyóiratban. Ez egy több évtized (majdnem egy egész évszázad) történetét felölelő családregény, számos szereplővel, sok-sok anekdotikus kis sztorival. Bánki Évának kitűnő humora van, az egyes jelenetek olykor önmagukban is viccesek, máskor pedig a feldolgozás, elmesélés által válnak kacagtatóvá. Persze nem lehet végignevetni a könyvet, amely — témájából fakadóan — számtalan tragédiát, keserűséget, katasztrófát magában rejt. A két felvidéki (dunaszerdahelyi) család végigéli a 20. század magyar történelmének minden traumáját, hogy aztán épp a rendszerváltás pillanatában búcsúzzunk el tőlük. Gazdag, sokrétű, sok problémát fölvető regény ez, egy olyan szerző billentyűzetéből, aki a szó klasszikus értelmében nagyon jól tud írni.

4. Nádas Péter: Rémtörténetek

Nádas Péter nagyregényeiben aligha csalódik az olvasó. Az idén nyolcvan éves író még aggkorában is meg tudta lepni olvasóközönségét egy terjedelmes, sokrétű, vadonatúj narrációs technikával építkező remekművel. A történet (bár így sehol sincs leírva, de vélhetően) Kisorosziban játszódik valamikor a hatvanas években, és (többnyire) a falu nyomorúságban tengődő szereplőinek hangján mesélődik el. Mint mondom, nagyszerű könyv ez, hogy mégsem szerepel még följebb a listán, annak két oka van. Az egyik Nádas mércéje: az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek egyaránt sokkal nagyobb hatással volt rám, mélyebben megrázott, fölkavart, megrendített. A másik, hogy bizonyos egyenetlenségeket éreztem a regényben, néhány rész mintha túl lett volna írva, olykor némi közhelyességet véltem fölfedezni. De azért nagyon örülök, hogy ez a regény megjelent és olvasható. Nagyon gazdag szöveg, és nagyon sokat elmond Magyarországról meg úgy általában az emberről. Érdemes elolvasni.

3. Háy János: Mamikám

Háytól talán kevesebbet vártam, de ahhoz képest biztosan többet adott. Korábban két könyvét is említettem itt e blogon Háynak. A gyerek című regénye lenyűgözött, míg a Kik vagytok ti? címet viselő íróportréiról lesújtó volt a véleményem. A Mamikám ismét a pozitív élmények sorát gyarapította. Akit mélyebben érdekel a véleményem, annak a Dobák Viktóriával készített beszélgetésünket ajánlom a Szófa oldalon. Itt most csak annyit fűzök hozzá mindehhez, hogy a Mamikám egy rendkívül erős sodrású szöveg, az ilyenre mondják, hogy "letehetetlen". Egy észak-magyarországi faluban élő cigánylány meséli el, milyen volt a gyerekkora, hogyan abuzálták a rokonai, hogyan vitték el lopni, és hogyan igyekezett aztán kimászni ebből a szégyellnivaló életmódból. A regény nagy vihart kavart, sokan rasszizmussal is megvádolták. Magam egészen másképpen látom. Miként A gyerekben, úgy itt is: az egyéni és társadalmi felelősség egyaránt szerephez jut a szereplők balsorsában. Az olvasó pedig a végén aligha tud mást érezni, mint erős részvétet, felháborodást és katarzist.

2. Abe Kóbó: A homok asszonya. A dobozember

Ez nem egy regény, hanem kettő, de egy kötetben adták ki. A kettő közül egyértelműen A homok asszonya volt jobb olvasmányélmény, bár A dobozember is elképesztő. Híres film is készült az elsőből, sokan valószínűleg látták is, ismerik. Hihetetlenül erős atmoszférája van a regénynek. Máig érzem a fogam között a homokot, ha csak eszembe jut. Kifejezetten filozofikus írás. Kafkainak mondanám, ha nem érezném igazságtalannak ezzel a nagyon eredeti szerzővel szemben, így inkább "kóbóinak" nevezem. Egy kutató fényképezni megy a tengerpartra, és foglyul ejti őt egy homokdűne. Nem szabadulhat ki. Nyilvánvalóan valamiféle egzisztencialista metaforáról van szó, de döbbenetes érzékletességgel megírva. A dobozember olyan emberek életét írja le, akik egy dobozban laknak. Itt is egy erős metaforáról van szó, melynek fölfejtésénél fontosabb a légkör és atmoszferikus varázs, amely a szövegből árad. Sokkal kevesebb lenne az életem, ha nem olvastam volna el ezt a két regényt.

1. Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Erről a regényről is írtam külön bejegyzést. A 19. század közepén, valahol az akkori Mexikó és Egyesült Államok határán, sivatagos, holdbéli tájon kíméletlen, horrorisztikusan kegyetlen bandaháborúk zajlanak. Olyan világ elevenedik meg, amely talán csak Dosztojevszkijéhez hasonlíthatóan szélsőséges. A háborúzók nem ismernek sem Istent, sem embert. Az egyik emlékezetes jelenetben egy csecsemőfát látunk: felakasztott, meztelen csecsemők függnek egy fán. Egy másik jelenetben a kocsmában iszogat két ember, az egyikőjük rálöttyinti szomszédja arcára az alkoholt, majd meggyújtja. Nagy nyelvi erővel írja meg McCarthy élet és halál határhelyzetét, amelytől kényelmes polgári világunkban többnyire nagyon távol vagyunk. De az ilyen határhelyzetek mégiscsak magasabb pontjai az életnek, és engem, olvasót is fölvitt a regény ebbe a magasabb régióba. Hadd idézzek végül egy jellegzetes mondatot Bart István fordításában ebből a különleges hangulatú szövegvilágból. Így vándorolnak az úton főszereplőink:

Mintha a sziklából szólította volna elő őket valami ismeretlen erő hogy imbolygó árnyékukhoz kötözve bolyongjanak kiéhezetten a végzetük felé s némán kimeredt szemű szörnyekként vánszorogva a régmúltban az ősvilági Gondwana kietlen pusztaságában amikor még nem volt neve a dolgoknak és még mindenből minden lehetett.