Már Évivel való egész viszonya kezdettől fogva úgy alakult, hogy valójában soha nem a találkának örült, hanem a találkán érzett örömének — mintha az ember csak a szombatnak tudna örülni (amely után a vasárnap következik), de ezt magát elsötétítené a gondolat, hogy újra egy hétfő követi, s ezért végig rosszkedvűen ülné meg; s e rossz kedv emléke előrevetődnék már a következő szombatra is, amelyet ugyancsak megrontana, úgyhogy már csak pénteken tudná valamennyire örömét lelni abban, hogy szombaton örül majd a vasárnapnak — így benne is a neuraszténiás boldogság egyre kisebb térre szorult a konokul terjeszkedő árnyék elől s becstelenné tette; már szinte megelégedett azzal a reménnyel, hogy Évi egyszer Alexandriából fel fogja hívni telefonon.

Folytatom (és egyben le is zárom) a két napja megkezdett megemlékezést az idei olvasmányaimról. Miként egy éve, úgy ezúttal is a második rész a fikciós műveké, és miként tavaly (és miként tegnapelőtt), úgy ezúttal is kiemelek a végén ötöt, melyet különösképpen olvasóim figyelmébe ajánlok.

Rögtön az elején el kell mondanom, hogy most az öt kiemelt könyv kiválasztása különösen nehéz volt számomra. Nagyon különböző szempontokat kellett mérlegelnem. A választottak kiemelése nem azt jelenti, hogy a kiemelt öt könyv jobb lenne, mint a többi. Még csak azt sem, hogy ez az öt volt idén a legnagyobb hatással rám (bár ez már valamivel közelebb áll a valósághoz). Inkább arról van szó, hogy magam elé képzeltem potenciális olvasóimat, és tekintettel voltam erre a képzeletbeli képre, avagy képzeletbeli diskurzusra. Mert ha csak magamra gondolok, akkor nem tudok dönteni — talán az első két helyre rangsorolt könyv az, amelyiknek helyét egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg magamban az öt között. A másik tizenöt mind nagyon különböző élményt jelentett nekem, és nehéz az élményeknek ezt a heterogenitását méricskélni, rangsorolni.

Ezt előrebocsátva következzék először a tizenkettő, amelyek ezúttal valamilyen okból csak "futottak még".

Závada Pál: Jadviga párnája

Ezt a kilencvenes években megjelent regényt jellemzően nagyra tartja az irodalomkritika. Népszerűvé is vált, film is készült belőle. Több ismerősömről is tudom, hogy nagyon szereti. Régóta terveztem már elolvasni, sokat vártam tőle. Az olvasás végére érve azonban nehezen tudtam elnyomni csalódottságomat. Talán az elvárásaim voltak túlzottak, talán egyszerűen rossz passzban olvastam — nem igazán tetszett az egész, miközben persze értékeit nem vitatom. A regény a huszadik század első felében játszódik egy Békés-megyei szlovák faluban, és Osztatni András (boldogtalan) házasságát meséli el Palkovics Mária Jadvigával. A történetet András (Ondris) naplójából ismerjük meg, melybe Jadviga olykor hosszú oldalakat beleír. (Természetesen ez afféle posztmodern stílusbravúr is, mert nemcsak máshonnan látjuk így ugyanazt, de a nyelvi megformálás egyben mássá is teszi az így persze nem-ugyanazt.) A falusi élet megírásáról (és az egész regényről) nekem alighanem mindig az fog eszembe jutni: hideg, nyirkos, kellemetlen. És ezt az emberek közti nem létező kapcsolatok sem melegíthetik föl.

Anatole France: Angyalok lázadása

Nagyon vágyódtam idén olyan könyvekre, amelyek egy biztonságos, megállapodott, polgári világról mesélnek. Anatole France-ról (1844-1924) nem is igen tudtam semmi mást, csak azt, hogy ő éppenséggel a megállapodott századfordulós francia világnak volt a "hivatalos nagy írója". (Szimbolikus jelentőségére vall, hogy a dadaisták őt tekintették egyik legengesztelhetetlenebb ellenségüknek.) Az Angyalok lázadása szépen "hozza" a kellemes, polgári hangulatot; melynek mélyén azonban titokzatos bukott angyalok szövögetik összeesküvésüket a teljes világrend megdöntésére. Talán már ebből is kiderül, hogy ez a regény (bár már a XX. században íródott) mennyire XIX. századi. A XX. század megmutatta, hogy az ilyesféle "lázadás" korántsem olyan játékos és ártalmatlan, mint ebben a regényben. De én most pont valami ilyesmit akartam olvasni; beleágyazni magamat a "boldog békeidők" hangulatába, amelyben a Sátán nem a kézzelfogható valóság része volt, hanem kedves szellemi kaland egy kedélyes könyvtárban.

Henning Mankell: A gyilkosnak nincs arca

Idén is terveztem krimiket olvasni, Mankellről pedig hallottam jókat is, hát kipróbáltam. Ez a Svédországban játszódó regény voltaképpen egy "antikrimi". Az esetlen felügyelő, Wallander, egyszerűen képtelen kinyomozni a bűntényt, majd a végén tőle teljesen függetlenül, véletlenül derül ki, hogy ki a gyilkos. Kifejezetten tetszett a könyv "svédes" hangulata (azaz nagyon hideg és havas, de napfényes és tiszta). Jó érzés visszagondolni az olvasásra, sok kellemes pillanatot szerzett.

Tömörkény István: Szökés a bitófa alól. Válogatott elbeszélések

Említettem tavaly, hogy olvastam egy elbeszélés-válogatást a századfordulós magyar irodalomból, és hogy Tömörkény prózája nagyon megtetszett. Most sem mondhatok mást: Tömörkény kitűnő novellista. Igaz persze az a gyakran hangoztatott észrevétel, hogy szinte túlzottan is egynemű; ha elolvasunk tőle négy-öt novellát, utána már sok meglepetés nem fog minket érni. Szinte mindegyik vidéken, a Dél-Alföldön, a pásztorok, juhászok sajátos mikroklímájú világában játszódik, ahol még a nyelv törvényei sem ugyanazok, mint a városban. Ha valaki esetleg kíváncsi lenne, hogy miféle szövegekre legyen elkészülve, annak tudom ajánlani például ezt a novellát.

Ratkó József: Segítsd a királyt!

Egy kedves barátom ajándékozta nekem ezt a drámát, mely Szent István korában játszódik, és azt a civilizációs konfliktust dolgozza föl, amely az "ősi hit" és a modern kereszténység összeütközéséből adódott. Az igazi feszültség azonban nem István és a többiek között, hanem a király lelkén belül jön létre. A pogány korból itt ragadt táltos, akit a dráma csak Öregnek nevez, illetve a keresztény Főpap, akiben felismerhetjük Gellért püspököt, igyekeznek "segíteni" a királyt. A darab kicsengése azonban kételyekkel teli. Bizonyos, hogy érdemes lenne újra és újra színpadra vinni.

András László: Rasszista utazások

András László egy jó ötvenes író, akitől eddig az Egy medvekutató feljegyzései című bizarr, de nagyszerű (és bizonyos oldalain egyenesen zseniális) művet olvastam. Ez a legújabb kötete jobb kifejezés híján novellagyűjteménynek nevezhető, de klasszikus novella csak egy-kettő található benne. A többi szöveg műfajilag nehezen besorolható, valahol a filozófiai esszé, a stílusparódia és a szépirodalmi publicisztika Bermuda-háromszögében szívódnak föl, hogy keljenek életre a kötet egyedi bioszférájában. Sok kedvenc részem és kedvenc mondatom van a könyvben, hadd idézzek most két bekezdést a Szentlecke Szent Pál apostolnak a faszariakhoz írt leveléből című szövegből:

Örömmel látom, hogy olvassátok az írásokat. De már a szövegértés tekintetében kérdések vetődnek fel, és el is szomorodom. Mert felvetitek, ha a szeretet pénzben nem kifejezhető, csekket elfogadhattok-e. Meg hogy részletezzem, miként fogja megbüntetni az Atya a ti ellenségeiteket, mert volna pár ötletetek. És hogy egészen pontosan mekkora is lesz a jutalmatok a mennyben. És hogy nem lehetne-e ezt az egészet egy kicsit előbbre hozni?

Úgy tűnik föl számomra, Testvérek, hogy közel az idő, mert a tudomány szemlátomást elenyészett, és én is csak arra várok, hogy a nyelvek hallgassanak el. Prófétálásom töredékes ugyan, de átgondoltam, és most már úgy látom, hogy végül csak kettő marad, az egyik a szeretet. De legnagyobb a hülyeség.

John Steinbeck: Érik a gyümölcs

Oravecz Imre regénytrilógiájának hatására (és Prawo, illetve Maverick ajánlására) olvastam el ezt a regényt, mely a világválság Amerikájában játszódik, és egy oklahomai család Kaliforniába vándorlását követi nyomon. Nagyszerű könyv, poros, forró hangulattal. Az alapkonfliktus az, hogy a bérmunkásként dolgozó (vagy dolgozni akaró) bevándorlók még enni is alig tudnak csekélyke bérükből (ha egyáltalán kapnak valamit), miközben a megtermelt élelmiszert tonnaszám hányják szemétre a túltermelési válságban. Az amerikai Dél vallásossága, családközpontúsága, konzervativizmusa és zabolázatlansága át meg átszövi a mondatokat, egyedi, nehezen felejthető élményt nyújtva az olvasónak. A könyv záró jelenete pedig az egyik legszebb regényzárás, amit valaha olvastam.

John Steinbeck: Kék öböl

A könyvtárban megtalált kétkötetes Érik a gyümölcs kiadáshoz hozzácsapták ezt a kisregényt is, mely pedig hangulatában igencsak különbözik a nagyregénytől. A Kék öböl egy kifejezetten vidám szöveg, mely egy amerikai kikötő sajátos mikrovilágát jeleníti meg néhány különleges figurával: pár hóhányó, de szerethető hajléktalan fenegyerekkel, egy kínai kereskedővel, egy kutató biológussal, a dokival, aki békákat gyűjt a tengerparton, és hasonlókkal. Ebből a kavalkádból pedig mulatságos kalandok alakulnak, melyeken áttükrözik az elbeszélő megértő attitűdje. Nem ítélkezik, hanem megmutat. Kimondottan jó visszagondolni erre a kis regénykére.

Oravecz Imre: Ókontri

Miként arról a tavalyi hasonló posztban beszámoltam, Oravecz regénytrilógiájának első két kötete rendkívüli hatással volt rám. Különösen az első kötet, az Ondrok gödre nyűgözött le, hihetetlenül lassú tempójával, nyugodtságával, sajátos izzásával, elbűvölő jeleneteivel. A Kaliforniai fürj is csodálatos könyv, de enyhe gyengülést éreztem az Ondrok gödre után, és ez a gyengülés az Ókontriban folytatódott. Ez nem azt jelenti, hogy ne tetszett volna ez a kötet, mert nagyon is tetszett. A kivándorolt család egy tagja hazatér, és a XX. század bajok sújtotta Magyarországán telepedik meg, hogy földet műveljen, gyarapodjon, folytassa ősei hivatását. Ez a kötet is számos emlékezetes jelenetet felsorakoztat (a puma elfogása, a gyerekek játéka a kézigránáttal stb.), csak a tempója már nem az a nyugalmas és elvarázsolóan hömpölygő, mint az első két köteté volt. Ez persze részben célzatos is, hiszen az a paraszti élet a regény idejében már felbomlóban volt, amely a trilógia nyitányában oly végtelenszerűnek mutatkozott. Ilyen értelemben a regényidő fölgyorsulása egyben a bomlás kifejezésére is hivatott, és nem szerzői hiba, hanem egy folyamat zseniális megragadása szépirodalmi eszközökkel. Akárhogy is: a trilógia végigolvasása mélyen beletúr a tudatunkba, csekély szó rá az, hogy megrendít.

Szvoren Edina: verseim

Sokat gondolkodtam rajta, hogy fölvegyem-e ezt a novelláskötetet a "kiválasztott öt" közé, mert nemcsak mesterműnek tartom, de a személyes hatását sem tagadhatom el, ahogyan arról már írtam is volt. Mégis, valahogy olyan könyv ez, amelyre nem jó érzés visszagondolnom. Túlságosan is nyomasztó, szorongató, kellemetlen. A Könyves blogon azzal az egyszerű képlettel magyarázzák ezt, hogy a szereplőkből teljesen hiányzik a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás. Csakhogy sokszor már az sem világos, hogy történt-e bűn. Igen, egy kicsit Kafkára emlékeztet a szvoreni próza, abban is, hogy a mondatok felszíne kristálytiszta, éles, világos. De a felszín (és az egyébként többnyire tisztán követhető cselekmény) alatt az olvasó folyamatosan összezavarodik. Kétségtelen, hogy ebben a kötetben nagy irodalom működtetődik, és könnyen lehet, hogy tisztán irodalmi (azaz nyelvi) szempontból idén nem is olvastam értékesebb könyvet. De hogy jó szívvel ajánlanám-e olvasóimnak, abban már közel sem vagyok ennyire biztos.

Per Petterson: Lótolvajok

Egy kedves tanítványom ajándékozta nekem ezt a könyvet, miután letette a nyelvvizsgát. A norvég szerző regénye számos irodalmi díjat nyert, és mondhatom, hogy méltán. A könyvet magyarra Földényi Júlia fordította, aki évfolyamtársam volt az egyetemen (és egyébként Földényi F. László professzor lánya), és amennyire ezt az eredeti szöveg ismerete nélkül megítélhetem: nagyszerű a fordítás is. Úgy látszik, a "skandi regények" mind egy kicsit hasonlóak egymáshoz: magányos öregember a hegyek közti faluban, titokzatos (és tragédiákkal terhelt) múlt, tél, fenyőfaillat. Szerettem olvasni, nagyon tetszett. A regény egyik kulcsmondata pedig annyira sűrített és szép, hogy ide is idézem. Amikor a tizenöt éves fiú nem irtja ki a csalánt a ház tövében, az apja kérdőre vonja, majd a válaszra, hogy összecsípné a kezét, azt feleli:

Te magad döntöd el, mikor érzel fájdalmat.

És puszta kézzel kitépkedi az egész tenyészetet.

Aldous Huxley: Szép új világ

Nagyon régen el akartam már olvasni ezt a világhírű disztópiát, és nagy várakozással tekintettem elé. Azt reméltem, hogy sok mindent megtudok majd arról, hogy hová fajulhat a világ, ha kizárólag a technikai fejlődésre bízza magát. Ehhez képest a könyv számomra hatalmas csalódás volt. Zavarosnak és rosszul megírtnak éreztem. Nem tette világossá, hogy mit állít szembe mivel, és miért. Ezt azonban nem termékeny bizonytalanságként vagy többértelműségként éltem meg, hanem írói hibaként. Talán az elvárásaimat tettem túl magasra? Ahogyan olvasás után közvetlenül, úgy most is csak azt tudom mondani: ha valaki egy igazán jó disztópiát akar olvasni a korból (hasonló témában), az forduljon inkább a Kazohinia felé — az sokkal ütősebb.

És akkor lássuk, hogy végül is melyik öt könyv kiemelése mellett döntöttem.

5. Kontra Ferenc: Az álom hídja

Már csak azért is szeretném ezt kiemelni, mert érzésem szerint ez a legkevésbé ismert könyv valamennyi itt említett közül. (A Könyves blog a már említett listáján még az ötven közé sem vette föl.) Pedig — mint a Karakter blogon írtam is róla — kitűnő regény, számomra a késő ősz egyik nagy meglepetése és sokáig sugárzó élménye volt. A regény elején egy albínó festő összeállít egy montázst olyan fényképekből, amelyek a NATO-bombázások során elhunyt embereket ábrázolják. A rokonaik küldték be az újságnak, tegyék ki őket, a szerkesztő pedig (az albínó) végül a szobája falára ragasztja őket, úgy, hogy a montázs a lebombázott híd képét adja ki. Az elbeszélő ugyanezt mintha szövegekből, novellaszerű történetekből igyekeznék újjáalkotni. Mutatis mutandis. Mert az áldozatok között nem csupán a bombázások áldozatai vannak ott, a sérelmek mélyebbre nyúlnak, és így a kép sem olyan világosan kivehető. De az számomra most biztos, hogy erős a kép, érzem, hogy a bőröm alá bújt, és sokáig nem fogom elfeledni.

4. Borbély Szilárd: Nincstelenek

Borbély Szilárd 2014-ben, mindössze ötven évesen halt meg. Hosszú ideig költőként (és persze irodalomtörténészként) tartották számon, ám élete utolsó (teljes) évében megjelentette ezt a regényt, amely egy csapásra elementáris sikert aratott kritikusi (és olvasói) körökben. A regény erősen önéletrajzi alapú, egy beregi kis faluban (mivel meg vannak adva a GPS-koordinátái, könnyű beazonosítani: Túrricsén) játszódik, és egy minden szempontból borzalmas világot ábrázol. Anyagi, lelki, mentális szegénység, nyomor, kilátástalanság köszön vissza szinte monomániás módon a regény minden lapján. Történés, fordulat, előrehaladás nincsen, ezért a könyv olvasása meglehetősen nyomasztó élmény. (De nem annyira, mint Szvorené, mert itt jól elkülönül a jó a rossztól, még ha az előbbi teljességgel hiányzik is a könyvből.) Amikor valami ennyire erőszakosan kényszeríti ránk magát, az nem mindig az erő jele, de az elbeszélő nem követi el azt a hibát, hogy moralizálna, mindvégig a szenvtelenül csodálkozó tíz éves gyermek elbeszélői pozíciójából ábrázol, mesél, idéz. Kétségtelenül nagy értéke ez a könyv az utóbbi tíz év magyar irodalmának.

3. Kondor Vilmos: Bűnös Budapest

Irodalmár ismerőseim talán fölhorkannak, hogy egy krimit ilyen magasra helyezek. Mentségemre szóljon, hogy Kondor Vilmos regényeit egy olyan kiváló irodalomkritikus is nagyra tartja, mint Bárány Tibor. Kondor regényei ugyanis irodalomtörténetet is írnak: megteremtik a magyar bűnügyi regény igényes változatát. Igényes már csak azért is, mert valódi történeti kutatásokon alapul, és korrajzot is ad. Márpedig a '30-as évek Budapestjének alvilágáról — valljuk be — nem sokat tudtunk Kondor előtt. Ettől még ez a könyv lehetne unalmas is. Hogy számomra miért nem volt az, az nem a bűn felgöngyölítésének izgalmaival magyarázható, és nem is azzal, hogy megtudtam, a legfelsőbb politikai körökbe hogyan gyűrűzött be a bűnözés, hanem azzal, hogy valóban új fénytörésben láttam meg kedvenc városomat. Ez nem feltétlenül komor fényt jelent. VI. kerületi utcákban sétáltam, kaszinókba mentem, sötét kis kávézókban reggeliztem. Kinyílt előttem egy új világ, mint amikor egy addig sosem látott utcában bóklászom, és elcsodálkozom a homlokzatok részletein.

2. Tompa Andrea: Omerta

Némi túlzással már a cím miatt is biztos volt e könyv helye az első ötben. Tompa Andrea regénye az ötvenes évek Romániájába kalauzol el minket, ahol az "omerta" lényeges szóvá vált sokak számára. Omerta: hallgatási kötelezettség. Vagyis nem elég, hogy megkínzunk és megalázunk téged a börtönben, mesélned erről tilos a további életedben. Ehhez képest a regény négy elbeszélője mást sem tesz, mint mesél. Érdekes, hogy a szálak valójában nem gabalyodnak össze, sőt alig-alig érintkeznek. Eleinte ez zavart, és kifejezetten meglepett. Később világossá vált, hogy ennek milyen fontos jelentése van. A négy ember egészen másképpen élte meg a romániai kommunizmus elhatalmasodását, így valójában el kell hogy beszéljenek egymás mellett. Mintha az életünk is ilyen volna; a szálak nem állnak össze szövetté. A regény mégsem esik szét. A kohéziót egyrészt az azonos kor levegője teremti meg, másrészt a szereplők magánya. Tavaly ezt a könyvet a Libri szavazásán az év legjobbjának választották. Szerintem is azok közé tartozik, amelyek sziklaszilárdan magasodnak a korízlés fölé.

1. Déry Tibor: A befejezetlen mondat

Ez egy több mint ezer oldalas nagyregény a '30-as évek Magyarországáról. Kellett rá szánni időt, türelmet, energiát, figyelmet, de feltétlenül megérte. Bár semmiképp se mondanám sem hibátlannak, sem tökéletesnek, sem lebilincselőnek, az egészen biztos, hogy 2018-ban nem volt hasonlóan komplex olvasmányélményem. Írtam is idén a blogomra e regényről, ajánlom olvasóim figyelmébe. Egy rövid bekezdésben ugyanis nehéz róla bármi értelmeset mondani. Kétségtelen, hogy A befejezetlen mondat a polgári társadalom bomlástünetein pásztázik végig, de éppen gazdagsága miatt áll távol tőle az egyoldalúság, és az ábrázolt nagypolgári világot legalább annyira sokrétűnek mutatja, mint amennyire szkeptikus a másik réteggel: a rokonszenvvel kísért nyomorgó proletariátussal. Azt hiszem, valahogy egyedülálló mű ez a magyar irodalomban; talán az egyetlen, amelyik megérteti, hogy hogyan pattant elő a magyar hagyományokból Nádas Péter Thomas Mann-i lélegzetű prózája. Mi az, amit most kiemelnék ebből a mondatóceánból? Talán a féltékenység leírását. A helyzetet, amikor az ember  képtelen "elszakadni" attól, akibe szerelmes, és már inkább annak halálát kívánja, csak véget érjen végre a gyötrődés, egészen döbbenetesen találóan írja meg Déry:

Amíg Évi életben marad, s ha akár Afrikába költözik is, gondolta, nem tud vele "szakítani", mert el lehet képzelni, hogy Alexandriából is felhívja őt telefonon, s minthogy ez az eshetőség csak egy árnyalattal volt kisebb, mint az, hogy most, két hónapi távollét után a Bálvány utcából hívja fel, éjszakánként továbbra is ott ülne a telefon mellett, és várna a csengetésre.

Aztán pár bekezdéssel később:

Már Évivel való egész viszonya kezdettől fogva úgy alakult, hogy valójában soha nem a találkának örült, hanem a találkán érzett örömének — mintha az ember csak a szombatnak tudna örülni (amely után a vasárnap következik), de ezt magát elsötétítené a gondolat, hogy újra egy hétfő követi, s ezért végig rosszkedvűen ülné meg; s e rossz kedv emléke előrevetődnék már a következő szombatra is, amelyet ugyancsak megrontana, úgyhogy már csak pénteken tudná valamennyire örömét lelni abban, hogy szombaton örül majd a vasárnapnak — így benne is a neuraszténiás boldogság egyre kisebb térre szorult a konokul terjeszkedő árnyék elől s becstelenné tette; már szinte megelégedett azzal a reménnyel, hogy Évi egyszer Alexandriából fel fogja hívni telefonon.

Ehhez, azt hiszem, nem is érdemes semmit sem hozzáfűznöm.