Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.

Tavaly indítottam el e blogon azt a hagyományt, hogy év végén sorra veszem azon könyveket, amelyeket az adott évben elolvastam, rövid kommentárt fűzök hozzájuk, kedvet csinálva esetleg másoknak is, hogy a könyvet kézbe vegyék.

Most, amikor újra elolvastam a tavalyi két bejegyzést, kétféle érzés játszott bennem. Egyrészt az egész bensőmet átjáró öröm és elégedettség az eredmény láttán; másrészt némi fájdalom, hogy olvasóm aligha részesül ebben az örömben. Hiszen igazán az olyan könyvekről jó olvasni, amelyeket magunk is olvastunk. Hogy saját végső érzésem mégis egyértelműen pozitív, annak oka az, hogy tudom: ami késik, nem feltétlenül múlik — ha valaki kedvet kapott, és elolvasott egy-egy könyvet az ajánlottak közül, bármikor "visszalapozhat", és újra elolvashatja (sőt akár kommentálhatja is), amit én írtam róla. Számomra már ennek elképzelése is olyan örömet szerez, hogy bőven megéri a posztok megírásával járó legalább tíz-tizenkét munkaóra.

Tavaly összesen 36 könyvet olvastam el; idén ez a szám 30 lett. Hogy miért kevesebb, annak sok oka lehet. Talán kevesebbet villamosoztam (és többet ültem buszon), talán volt egy-két kötet, amelyikbe nagyon "beleragadtam", és hosszú hetekig olvastam, talán több volt a "nehéz" olvasmány, amelyet nem tudtam gyorsan befalni; végülis lényegtelen. A lényeg, hogy ezúttal is sok olyan könyv akadt a kezembe, amelyik formálta a tudatomat.

Ahogyan az előző évben, úgy idén is "fölosztom" az elolvasott könyveket két részre: fikcionális és nem-fikcionális művekre. Akkor a 36 könyv szépen 18-18 arányban oszlott el így. Idén a 17 fikciós könyv mellett 13 nem-fikciósat olvastam. Olykor persze nem lehet egészen egyértelmű határvonalat húzni. Az adott könyveknél jelzem majd ennek okait. Kezdjük tehát idén is, mint tavaly, a nem-fikciós kötetekkel. Miként tavaly, idén is a végére hagyom az öt leginkább ajánlott kötetet.

Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad

A huszadik század második felének talán legjelentősebb irodalomtörténészét még a hatvanas években kérték föl egy külföldieknek szóló XIX. századi magyar irodalomtörténet megírására. Ennek magyarított (némileg bővített és átírt) változata ez a kötet. Mivel a célközönség eredetileg külföldi volt, a szerző folyamatosan kitér a nemzetközi párhuzamokra (nem csekély műveltségről tanúságot téve), és állandó törekvése, hogy a magyar szerzőket elhelyezze a nemzetközi mezőnyben. Ennek során elkerüli azt a két csapdát, amelybe a legtöbb hasonló igénnyel föllépő értelmező beleesik: a magyar irodalom túlértékelését, illetve lebecsülését. Kiderül a kötetből, hogy bár a korszak magyar irodalma összességében — érthető módon — nem éri föl az angol, a francia vagy a német gazdagságát, mélységét és eredetiségét, szégyenkezni valónk egyáltalán nincs. (Feladatunk annál inkább, hogy ezt az értéket megismerjük, ápoljuk és építsünk rá.)

Németh G. Béla: Századutóról — századelőről. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok

Ez az egyik olyan kötet volt, amelyikbe "beleragadtam", vagyis amelyik végigolvasása sok időt vett igénybe. A tanulmányok többnyire az 1850 és 1950 közötti magyar irodalomról szólnak, de van köztük sok egyéb témájú dolgozat is. Rendkívül "jól megírt", érett, elgondolkodtató szövegek. Németh G. Béla stílusára jellemző, hogy miközben elképesztő műveltséganyagot működtet a mondataiban, a tanulmányait nem lábjegyzeteli. Számomra ez azt mutatta meg, hogy ez az ember teljesen magába itta a nagy polgári filozófusok és eszmetörténészek gondolatvilágát, az idézetek nem szervetlenül csapódnak hozzá a tanulmányok nyelvéhez. Hogy melyik szöveget emelném ki a vaskos kötet bőséges anyagából? Tényleg nagyon nehéz választanom, mert a színvonal egységesen magas. (Még az alkalmi jellegű szövegek is igen igényesen vannak megírva.) Talán éppen ezért választok itt és most egy merőben atipikus tanulmányt, melyet Simon Istvánról, egy ötvenes években a kommunista rendszer által felkapott, mára elfelejtett költőről írt Németh a hetvenes években. A tanulmány úgy mutat föl értékeket ebben a (vélhetően fölöttébb közepes) lírában, hogy egyszersmind megmutatja a helyét is. Vagy úgy mutatja meg a helyét, hogy egyszersmind értékeit is felmutatja, nem kis stílusbravúrral.

Louann Brizendine: A férfi agy

Amíg Németh G. Béla tanulmányait inkább csak bölcsészeknek ajánlanám (mondjuk nekik nagyon is), addig ezt a könyvet tényleg jóformán mindenkinek. A neurobiológus szerző korunk egyik egyre inkább elterjedő tévhitét kezdi ki ebben a tudományos kutatásokon alapuló könyvében: azt mégpedig, hogy férfi és nő között csupán a nemi szervek jelentenék az egyedüli különbséget. Nem. Egy férfi agya tényleg másmilyen, mint egy nőé, jól megragadható különbségek vannak mind a struktúrájában, mind a jellemző működésében. Ha valaki ezeket a különbségeket valamilyen ideológia alapján egy kézlegyintéssel lekicsinyli, az valószínűleg igen sok kudarcnak és félreértésnek lesz kitéve további életében. Érdemes tudatosítani, hogy a nemek között számos különbség nem kulturális alapú.

Søren Aabye Kierkegaard: Írásaiból

Ez egy másik olyan könyv volt, amelyet csak lassan tudtam olvasni. Kierkegaardot (vagy Kierkegaard-t?) a XIX. század egyik legnagyobb gondolkodójának tartják, aki egyszersmind előkészítője a XX. századi egzisztencializmusnak is. (Wittgenstein szerint egyenesen "a XIX. század messze legmélyebb gondolkodója volt".) Ez a kötet valamennyi fontosabb művéből tartalmaz szemelvényeket Suki Béla bevezető tanulmányával együtt. Számomra a legizgalmasabb részlet talán az élet stádiumairól szólt. Kierkegaard esztétikai, etikai és vallási stádiumot különít el. Az esztétikai ember csak a saját boldogságával törődik; az etikai ember már össz-emberiségben gondolkodik; a vallási stádiumban levő pedig átéli a lét transzcendensbe ágyazottságát.

Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában

Írtam már erről a képekkel gazdagon illusztrált könyvről itt a blogomon. Most újraolvastam az augusztusban írtakat; nem sok mindent tudok hozzáfűzni. (Jó kis írás lett, így visszaolvasva ezt tudom megállapítani.) Talán csak annyit, hogy ez az évem bizonyos értelemben a magyarországi szocializmus újragondolásáról is szólt. Nagyon sokat töprengtem rajta, hogy miért alakult ki, miért tudott bizonyos tömegbázist szerezni magának, egyáltalán: volt-e benne bármi jó is. Rövidesen majd szót ejtek két olyan nagyon fontos idei olvasmányomról (egy nem-fikciósról és egy fikciósról), amelyik nagyon sok mindent megértetett számomra abból, hogy Magyarországon miért volt mintegy negyven éven át baloldali diktatúra.

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása

Ezt a XVIII. század első felében írt könyvet már-már fikciósnak is lehetne tekinteni, mert miközben Apor a "régi élet" szépségeit sorolja elő, olykor belefeledkezik a leírásokba, és szinte költő módjára érzékelteti meg egy-egy régi lakoma vagy utazás vagy hintó részleteit. Kosztolányi odavolt a könyvért, nyilván annak példáját látta benne, amikor a nyelvművészet áttöri az ideológia korlátait. Kétségtelen, számomra is az volt a legmeglepőbb, hogy ez a jóval Kazinczyék előtt írt szöveg mennyire gördülékenyen olvasható ma is. Azt pedig még tovább tudatosította, hogy minden átalakulással és fejlődéssel el is vész valami. A múltat nem lehet "végképp eltörölni", mert mindig van benne annyi szépség és érték, hogy a maga jogán visszatérjen.

Ladislas Farago: Strictly from Hungary

Ez a könyv, mint írtam is róla, véletlenül került a kezembe. Ugyancsak a fikció határán mozog, mert voltaképpen egy anekdota-gyűjtemény a "régi", azaz a polgári Magyarországról. Számomra már önmagában az nagy élmény volt, hogy angolul képes voltam elolvasni és meg is érteni. (Ha a címére kitalált valaki egy jó kis fordítást, azt kommentben szívesen veszem.)

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit

XIV. Lajos azt mondta, hogy "Az állam én vagyok!"? A középkorban azt hitték, hogy lapos a Föld? A felvilágosodás képviselői ateisták voltak? A Bastille a zsarnokság börtöne volt? Dehogyis. Megannyi tévhit terjeng a levegőben, és jó néha rendet vágni közöttük. Különösen a Fake News korában érdekes rálátni, hogy hogyan keletkeznek a legendák. A tévhitek többségéről persze tudtam, hogy tévhit, olykor azonban magam is meglepődtem, sőt van olyan is, amit a magyarázat után sem fogadok el, hiába hogy történészprofesszor a szerző. (Vagyis megmaradok abban a tévhitemben, hogy "az európai birodalmak meggazdagodtak gyarmataikból".) Mindenkinek tudom ajánlani a könyvet, akit érdekel a történelem, vagy egyszerűen csak meg akarja tisztítani a fejét néhány közkeletű mendemondától.

És akkor következzék az öt legfontosabb idei "nem-fikciós" olvasmányom.

5. Niall Ferguson: Civilizáció. A Nyugat és a többiek

Ez a legfrissebb olvasmányélményem. Még a New Deal blogon ajánlotta Gobber, aki írt is egy kitűnő összefoglalást róla. A könyv alapkérdése az, hogy miért lett az utóbbi 500 évben a Nyugat a világ legfejlettebb régiója. (Korábban ez ugye nem így volt, Kína sokkal fejlettebb volt.) A könyvről kettős benyomásaim vannak, de összességében nem véletlen, hogy a tíz legjobb idei olvasmányom közé teszem. Egyrészt valóban nagyon izgalmas kérdést feszeget, és hatalmas ismeretanyagot mozgat meg, valamint a válaszai is nagyrészt meggyőzőek; másrészt azonban a könyv gondolatmenete nem igazán feszes, a szerző olykor elkalandozik, "mindenről beszél", és a meglátásai jórészt nem igazán eredetiek. (Szóval szinte sehol sem hidaltam le a megdöbbenéstől, mert olyat olvastam volna, amire addig sohasem gondoltam.) A Nyugat felemelkedésének hat kulcsszava: verseny (országok, céhek, cégek között), tudomány (aligha szorul magyarázatra), tulajdon (Észak- és Dél-Amerika eltérő fejlődését egy az egyben megmagyarázza ez az egyetlen szegmens), orvostudomány (kétszer olyan hosszú életre számíthat egy nyugati ember, mint ötszáz éve), fogyasztás (ezért nem válhatott be a marxi kísérlet), munka (ami szorosan összefügg a keresztény etikával). Ferguson a nyugati civilizáción egyébként észreveszi a hanyatlás tüneteit, és ezt összefüggésbe hozza a kereszténység (az egész felépítmény etikai alapjának) visszaszorulásával.

4. Mérő László: A csodák logikája

Erre a könyvre aztán igazán nem mondhatom, hogy ne olvastam volna benne olyasmit, amire még sohase gondoltam. Erről is írtam már e blogon egy átfogóbb bejegyzést, amelyben leírtam, hogy miről szól és milyen gondolatok körül forog. Ehhez csak azt tudom hozzáfűzni, hogy ígéretemet betartva 2018-ban is lelkesen építgettem saját szemétdombomat, amint azt e mai bejegyzés példája is tanúsítja.

3. Eric Berne: Sorskönyv

Az eredetiséget Berne elméletétől nem lehet eltagadni. Kétségtelen, hogy aki elolvassa ezt a könyvet, másképpen tekint nemcsak embertársaira, de saját magára is. Azt persze már Freudtól tudjuk, hogy cselekvéseinket csak kis mértékben mozgatja az ésszerűség; Berne arra is rámutat, hogy pontosan ki is irányít minket, amikor éppen nem az ész: hat éves önmagunk. Ekkor írjuk meg saját sorsunk könyvét, melyet szülői parancsokból és saját elképzeléseinkből szerkesztünk meg. A könyv pedig valóban működik, csak helyesen kell értelmezni a mondatainkat. Berne igazi hermeneuta: folyamatosan mondatokat értelmez. És csavaros észjárása folytán mindig ki tudja mutatni, hogy egyik mondat sem az, aminek látszik. Hogy persze el tudjuk dobni a sorskönyvünket, ahhoz aligha elegendő a Sorskönyv elolvasása, mindenesetre öles lépés ebbe az irányba, az autonóm emberlét felé.

2. Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból

Mint föntebb említettem, az idei évem talán legnagyobb gondolati eseménye volt, hogy ráébredtem, mi volt az eszmei, pszichés gyökere Magyarországon a baloldal uralomra kerülésének. Ezt nekem Bibó István világította meg. Tavaly Szekfű Gyula Három nemzedéke volt rám hasonló hatással. Szekfűt és Bibót gyakran állítják párba, mint két hatalmas szellemet, akik közül az egyik jobb-, a másik baloldalról elemezte ki Magyarország újkori történetét. Szerintem is méltók egymáshoz. Bibó stílusa kevésbé gyönyörködtető, inkább jogászos, olykor fűrészporos; igazságai ugyanakkor legalább annyira megfontolásra érdemesek. E blog talán legjobb bejegyzésében az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés című tanulmányból emeltem ki egy mondatot; de hasonlóan nagy hatással volt rám A kelet-európai kisállamok nyomorúsága is. Hadd idézzem ide most azt a mondatot is, melynek első részét nagyon gyakran idézik, de a másodikról valami miatt túlságosan is sokszor felejtkeznek el mind bal-, mind jobboldali barátaink:

Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.

 1. Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák

Miért fejlettebb Európa, mint Afrika? — tettem föl a kérdést magam is, mikor elkezdtem olvasni ezt a csodálatos könyvet. A kérdés eredetileg inkább Óceániára vonatkozott, de illik Ausztráliára, sőt Amerikára is. Miért, hogy Eurázsia 1500 környékén elkezdte meghódítani a világot, a többi kontinens pedig esélytelen volt ezzel a hódítással szemben? Bevallom, nem sok ennyire megdöbbentő és megvilágító erejű könyvet olvastam nemhogy idén, de úgy általában: életemben. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy miért nem lett háziállat a zebra (de a ló igen); miért van jelentősége mind a mai napig annak, hogy az emberiség Afrikából rajzott szét; vagy hogy milyen összefüggésben áll egy-egy kontinens fejlettségével az, hogy milyen alakú. Mivel a földrajz mindig is érdekelt (alapjában még jobban, mint a történelem), szinte habzsoltam ezt a lenyűgöző elemzést. Nyugodtan elmondhatom, hogy lényegesen többet tudok a világunkról, amióta elolvastam. Másnak is csak ajánlani tudom.