Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Mit remélhetünk?

2021. február 28. - Csöncsön

Wir hoffen, das, was die Nation von anderen Nationen immer unterschied und unterscheiden wird, auch wenn ephemere Gegensätze verschwunden sind, unsere schöne Sprache, werde nicht dürr und gemein werden, sondern ihren Adel erneuern; und mit ihr alles, was im Wort seinen Ausdruck findet.

Nagyon sok minden történt két hét alatt, azóta, hogy a legutóbbi bejegyzésemet írtam ide.  Kirobbant a járvány harmadik nagy hulláma Magyarországon, ezzel párhuzamosan magasabb sebességbe kapcsolt az országos oltakozás; az internet népe pedig, mint mindig, folyamatosan borzolja egymás és önmaga kedélyeit. A kitűnő költő, Tóth Krisztina egy nyilatkozatában elejtett egy ártatlan megjegyzést, mely szerint ő személy szerint nem tenné kötelező olvasmányok közé Jókai Arany emberét, mert a benne színre vitt nőkép egy mai tizenéves lánynak nagyon elidegenítő lehet. Sok felháborodott olvasó majdnem meglincselte ezért.

Nem mondom, hogy nem szerettem volna írni e témáról. Van véleményem róla, elég markáns. De időm az nincs. Ahogy lenni szokott, az év első pár hónapjában különösen sok embernek jut eszébe, hogy ideje lenne végre fölfrissíteni a németjét, esetleg tehetne egy nyelvvizsgát is — ismét nagyon megszaporodtak a tanítványok, kalendáriumomból pedig eltűntek az üres helyek. Egy vélemény kifejtéséhez pedig idő kell. Legalábbis nekem. Nem gondolom, hogy Tóth Krisztina véleményét és a rá adott reakciókat pár sorban kommentálni tudnám.

Ha pár sorban kellene kommentálnom, olyasmit írnék: min csodálkozunk? Jó reggelt kívánok! Az internet (és főleg a szociális hálók) népe mikor nem volt ilyen? Pár évvel ezelőtt egy szurikáta elpusztulása majdnem forradalmi hangulatot keltett. Emlékszünk rá, mi történt, amikor egy újságíró nem állt vigyázzba egy stadionban, amikor fölcsendült egy szép popdal. Dehát elég csak görgetni. Amióta van nekem is okostelefonom (karácsonyra kaptam egyet), azóta olykor én is görgetek a legnagyobb közösségi hálón. Kíváncsiságból belenézek egy-egy hír alatt a kommentáradatba. Gyűlölködés, általánosítás, gúnyos kacajok, a minimális tisztelet hiánya mindennel és mindenkivel szemben, mélységes bizalmatlanság, totális verbális agresszió és terror minden létező politikai oldalon. Hol élt eddig, akit ez éppen most lep meg? Éppen most, amikor az emberek karanténba és otthonukba zárva egyébként is, mint egy börtönben, táplálják magukban a kiengedetlen frusztráltságot, melyet egy általános létbizonytalanság, kiszámíthatatlanság belülről folyamatosan táplál és kirobbanásra késztet? Budapest Európa egyik legbiztonságosabb városa; mégis egyre több hír érkezik utcai késelésekről, verekedésekről, agresszióról. Csodálkozunk?

Hát valami ilyesmit írnék, ha röviden írnék. Ha hosszabban írnék, akkor viszont mérlegre tenném Tóth Krisztina — korántsem buta — gondolatát, és kifejteném, mi az, amiben egyetértek vele, és mi az, amiben nem. Ez bizonyára megérne önmagában is egy külön blogbejegyzést.

De most másról szeretnék írni.Golo Mann: Außenseiter, Spitzenreiter - Kultur - Tagesspiegel

Arról, hogy végére jutottam Golo Mann Deutsche Geschichte des 19. und 20. Jahrhunderts [Német történelem a 19. és 20. században] című csodálatos, ezer oldalas történelemkönyvének. Írtam róla legutóbb, mennyire szeretem olvasni ezt a könyvet, mennyire érdekesnek és bölcsnek találom, és szemléletével milyen mélyen azonosulni tudok. Ez a benyomásom a végére csak megerősödött. Sajnálom, hogy a könyv magyarul nem hozzáférhető — igaz, illúzióim sincsenek arról, hogy hány ember olvasná el, ha hozzáférhető lenne. Golo Mann-nak sem voltak. Első kiadását a könyvnek állítólag úgy zárta: ezennel elbúcsúzom attól a 25 olvasótól, aki végigrágta magát ezen a vaskos köteten. (Pár hétre rá levelet kapott a nagy svájci írótól, Hermann Hessétől: ő a huszonhatodik.)

Hogyan merjek ki ebből az óceánból egyetlen maréknyi vizet, amelyben ott van az egésznek az üzenete?

Sokáig arra gondoltam, hogy talán a Weimari Köztársaságról kellene írnom. Végülis ha van időszak a német történelemben, amely a leginkább hasonlít mostani magyarországi jelenünkre (mutatis mutandis), akkor az mégiscsak Weimar. Egy alapvetően még nagyon is feudális gyökerű, nem polgárosult társadalomra ráhúznak egy a népléleknek akkor még idegen politikai rendszert, amely viszont semmiféle pozitívumot nem tud e népnek ajándékozni, csak folyamatos politikai és gazdasági válságokat, káoszt, frusztrációt. Ez egy érdekes téma; már-már írni is akartam róla, pláne annak kapcsán, hogy volt olyan pofátlan történetíró, aki a weimari kort Periklészéhez hasonlította, a kulturális sokszínűsége, gazdagsága miatt. Lehet, hogy volt pár ezer ember, aki jól ellubickolt a Weimari Köztársaságban, de hogy a németországi emberek túlnyomó többsége mélységesen rosszul érezte magát benne, azt nem nehéz kikövetkeztetnünk.

Az ilyen párhuzamokkal azonban vigyázni kell. És főleg vigyázni kell, mert túlzottan sokan visszaéltek már vele. Nem szeretném Golo Mann csodás alkotását lehúzni a napi politikai viták mocsarába. Nem szeretném továbbá, ha a fönti párhuzamkísérletet is bárki félreértené. Weimar nagyon is tanulságos rendszer és kor volt, de önmagában teljesen egyedi és megismételhetetlen. És a kétségtelen kulturális gazdagságában is van valami. Még ha van egy olyan sejtelmem is, hogy a kulturális virágzás igenis valahol mégis a jóléttel függ össze, és a '20-as évek nagyszerű drámái, festményei, esszéi (micsoda esszéket írtak akkor!), vibráló kultúrája és tudományossága voltaképpen még egy előző korba ereszti gyökereit: a vilmosi császárság korába, amelyben alkotói megszülettek, és gyerekkorukat töltötték. [A weimari köztársaság egyik legnagyobb hatású filozófusa, Walter Benjamin még külön könyvet is írt berlini gyerekkoráról, az 1900-as év Berlinjéről.] Magyarországon sem volt ez nagyon másképp. A két világháború közti kulturális virágzás szerves folytatása volt a Monarchia magas szintű művelődésének.

Helyesebb, ha Golo Mann könyvéhez a lényegi mondandója felől közelítek.

Ez a lényegi mondanivaló már az első lapokon elolvasható. Eszerint Európa legfontosabb vonása az, hogy föderális, kulturális egység és nemzeti különbözőség szintézise az egész történelmét végigkíséri.

Európa nemzetei mindig élték a maguk önálló nemzeti életét, és élni is fogják — de ez az élet sohasem független Európa egészének életétől. Minden nagy európai mozgalom és mozgolódás valamennyi európai nemzetet érintette. Némi iróniával jegyzi meg Mann, hogy maga a szélsőséges nacionalizmus is nemzetközi mozgalom volt. Európa kultúrájának tehát az a lényegi vonása, hogy egyszerre összeurópai és nemzeti: a kettő nem választható el egymástól, és aki ezt mégis megkísérli, az nem tesz egyebet, mint hogy töménytelen szenvedést zúdít az itt élő emberekre.

Sem a különbségeket, sem az egységet nem szabad elvetni. Ez a gondolat megdöbbentően rímel arra, amit magam is írtam a témáról még egy régi posztban. A közös cél, a béke (mely Golo Mann számára is a legfontosabb cél), akkor érhető el, ha az egyes nemzetek fönntartják különbözőségeiket. 

De vajon mi a legfőbb elkülönböztető, megkülönböztető erő Európai népei között? Mi az, ami szükségképpen németté, magyarrá, lengyellé, franciává, hollanddá stb. tesz valakit?

A könyv majdnem legutolsó mondata szerint a nyelv az:

Wir hoffen, das, was die Nation von anderen Nationen immer unterschied und unterscheiden wird, auch wenn ephemere Gegensätze verschwunden sind, unsere schöne Sprache, werde nicht dürr und gemein werden, sondern ihren Adel erneuern; und mit ihr alles, was im Wort seinen Ausdruck findet.

(Reméljük, hogy az, ami a nemzetet más nemzetektől mindig megkülönböztette és meg fogja különböztetni, akkor is, ha az átmeneti ellentétek eltűnnek, a szép nyelvünk, nem terméketlenül és aljasodik el, hanem megújítja nemességét, és vele együtt mindazt, ami a szóban kifejezésre talál.)

Azt hiszem, ez a mondat mondja el a legtöbbet Golo Mann szemléletéről.

Németország két évszázad alatt mindenféle társadalmi rendszert kipróbált. Mindegyiket a szélsőségig vitte. Ahogyan a kötet fülszövege is mondja: a német nép az, amelyik Európát folyton olyan dolgokkal lepi meg, amiket éppen tőlük nem várt volna senki. Hol a filozófia és zene apolitikus népeként tűnik föl, hol mint a legpolitikusabb nép; hol racionális, mérnöki népként, hol álmodozó romantikusként; hol mint a legmegbízhatóbb partner, hol mint csaló; hol ezer szilánkra tagolódva, piciny fejedelemségek összességeként, hol mint a legegységesebb és legcentralizáltabb birodalom; hol mint a legmagasabb humanizmus népe, hol mint a legemberalattibb népirtásé. Melyik ezek közül hát a német nép igazi arca?

Hogy Golo Mann melyikkel rokonszenvezik, az nem is kérdés. (És az sem lehet meglepő, hogy rokonszenve e téren egybeesik a sajátommal.) A XVIII. században a német volt Európa legapolitikusabb, legfilozofikusabb népe. A felvilágosodásnak egy egészen sajátos német formája jött létre ekkor, az, amelyik összekötötte a legmélyebb humánumot a vallásos hittel és hagyományokkal. Ellentétben a francia felvilágosodással, a német egyáltalán nem volt sem vallásellenes, sem hagyományellenes vagy középkorellenes. Kant filozófiája nagyon tisztán elhatárolta azokat a területeket, amelyeket tudni lehet, azoktól, amelyeket hinni. Lessing drámái, Goethe egész életműve, Herder, majd a csodálatos német romantika: ha úgy vesszük, egy hatalmas szintézise megújulásnak és hagyománynak, vallásnak és észnek, istenhitnek és racionalitásnak. Ez a Németország az, amely nemcsak bámulatát, de őszinte szeretetét is elnyerte Európa népeinek. Aztán mindez valahogy félresiklott. Németországot elnyelte a porosz militarizmus, és a XIX. század második felében a németek már inkább militáns népnek tűntek föl az európaiak tudatában. Az irántuk érzett ellenszenvet fokozta a borzasztóan ügyetlen, antipatikus, nagyzoló II. Vilmos császár, akinek tevékenysége során a Német Birodalom egy kivétellel minden európai szövetségesét elvesztette. (Ez az egy kivétel — különös érzés volt ezt magyarként olvasni — Magyarország volt. Egységesen a Monarchia népeit semmi esetre sem lehetett németbarátnak nevezni...)

Golo Mann azt érzékelteti, hogy a német történelemben a militarizmus előtérbe kerülése félresiklás volt. A német nemzet igazi érvényesülési területe a filozófia és az irodalom, egyszóval: a nyelv. Mert hiába vált Bismarck idejében Európa legerősebb hatalmává Németország, hiába indult be ott egy soha addig nem látott tempójú ipari, gazdasági fejlődés, boldogabb nem lett tőle. Nietzsche írásai, aki szeizmográfként érzékelte kora összes láthatatlan rezdülését, nagyon jól megmutatják, hogy miért nem.

Most, hogy leúszott két világháború árja, és már túlélte a német nép a hidegháború hozta mesterséges állami kettéosztottságot is, most, hogy végre tartós béke van, és Európa népei egy unióban egyesültek, világosan látszik, hogy mi az egész gazdasági fejlődésnek a végcélja: egy olyan nyelvi kultúra létrehozása, amely megközelítheti (hisz meghaladni úgyse tudná) a Goethe-kor színvonalát, amikor olyan óriások hajlítgatták ezt a "szép nyelvet", mint Goethe, Schiller, Kant, Hegel, Kleist, Hoffmann, Humboldt, Hölderlin, Fichte, Schlegel, Grimm és sok-sok más kivételes szellem.

Nyilvánvaló, hogy mindez nem csak a németekről szól. Nincs jobb szeizmográfja egy kultúra és egy nemzet állapotának, mint a nyelv. Ahol az irodalom és a filozófia magas szinten áll, ott a nép törekvései elérik céljukat.

Nem vagyok pesszimista, hiába hogy bármely Facebook-görgetésnek azt kellene mondatnia, legyek az. Kitűnő íróink és költőink vannak, a magyar nyelv ma is kivételes rugalmasságot mutat az új világ új vívmányainak kifejezésére. De persze minden internetes görgetés és minden alpári vita emlékeztet rá, hogy sok a feladat. Állapotunk csakugyan nem paradicsomi. A történelmet azért érdemes tanulmányozni, hogy tudatosítsuk: volt ez rosszabb is, sokkal rosszabb. És azt is túléltük.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr8016443032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása