Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.
Miért szeret meg az ember egy verset? Sok oka lehet ennek persze, de a leggyakoribb és legfontosabb ok rendszerint az, hogy úgymond „szívünkből szól”, kimond valamit, amit mi is kimondtunk volna, ha — Illyés szavaival — nem születünk „szív-némaságra”.
De a szeretet bonyolult.
Bevallom, Nemes Nagy Ágnesnek az Egy költőhöz című versének sohasem ismertem a hátterét. Nem tudtam sohasem, ki az a rejtélyes angol költő, aki Tobruknál elesett szegény.
Most, hogy készültem írni a versről, csak most néztem utána. 1922-ben született, Tobruknál elesett angol költő: ez csak Sidney Keyes lehet. Sajnos egyáltalán nem tudok róla ennél többet, nem olvastam tőle semmit. Nem büszkélkedem ezzel, bizonyos, hogy még többet hozzáadna a szöveg megértéséhez, ha személyes viszonyom is lenne a költemény tárgyához — csak azt akarom kifejezni, hogy számomra Nemes Nagy Ágnes műve ezzel a nemtudással együtt is teljes értékű, emlékezetes, hatalmas költemény.
Anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűn, de az államtól dicsőség.
Amikor már futott a film végén a stáblista a Corvin Mozi (elképesztően jól megcsinált) Latabár termében, és szedelőzködött a közönség a Kék Pelikan című magyar animációs dokumentumfilm végén, kedves ismerősöm mellettem megjegyezte: alig van itt valaki, aki élt már a '90-es években, amikor a film játszódik. Nekik ez ugyanolyan történelem, mint az első világháború, vagy a reformkor...
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
Vajon mi a költészet értelme? Mire való?
Alighanem egyszerűbb azt megválaszolni, mire nem. Tudományos igazságok kimondására például vannak alkalmasabb nyelvjátékok. Kimondani gyorsan valami hasznosat: erre is jobb más formát választani. A költészet tehát nem igazságokat mond ki, és nem is hasznosat. Valami olyat mond ki ellenben, amit másképpen nem lehetne.
Majd talán a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz című verse kötelező olvasmány a középiskolákban. Én is ott ismertem meg, és persze — ritmusa, rímei, énekelhetősége okán — szerettem is. Jó néhány szakaszát fejből is el tudnám mondani mind a mai napig, jóllehet külön soha nem tanultam. Egyszerűen rám ragadt.
A rókatárgy az őszi ég
lomposka lobbanása csak,
kopott reverje zsírral ég,
mikor a szőlő lángra kap.
Parti Nagy Lajosnak a Rókatárgy alkonyatkor című versével egyetemistaként, Margócsy István kortárs magyar irodalmi szemináriumán találkoztam először. Nem értettem belőle semmit, mégis nagyon tetszett az egész: a csodás, jambikus verszenéje, a képei, színei, őszies hangulata. Végülis elég is ennyi, nem? Tetszik, és kész. Nem kell ezt magyarázni.
Kedvesed arra inspirál, hogy gondtalanul töltsd el szabadidődet és lustálkodj.
Van a lakásunk közelében egy jó kis kínai étterem, ahová időről időre betérek ebédelni. Szeretem a húsból és különféle zöldségekből, gombából készített ragukat, végig is kóstoltam már szinte az összeset, mígnem megmaradtam egynél, melynek különösen jó élettani hatásait tapasztaltam: a gombás-bambuszrügyes csirkénél. Mivel majdnem mindig ezt kérem, az étterem eladója, ha meglát, néha csak ennyit kérdez: "bambusz?", és ha bólintok, tudja is már, miről van szó.
Haj, amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyűlöletbe csaphat át.
A hagyományokhoz híven a fikciós művekkel folytatom visszatekintő írásomat, melyben 2023-as olvasmányélményeimet szemlézem. Mint a korábbi alkalmakkor, úgy most is: a végére hagyom azt az öt könyvet, melyet különös figyelemmel ajánlok tovább.
Amikor egy személy agyát szkennerrel figyeljük, miközben csak egy szó- vagy képlistának van kitéve, megjósolhatjuk, mely szavakra emlékszik még fél órával később is: azokra, amelyek a maximális aktivitást váltották ki a frontális kéregben, a hippokampuszban és a szomszédos parahippokampális területeken.
Aki követi a blogomat, tudja, hogy év végén minden alkalommal beszámolok azokról a könyvekről, melyeket az adott évben olvastam. Amolyan ünnepi rituálévá is vált ez számomra, karácsony és szilveszter között számvetést készítek, abban a reményben, hogy egy-egy leírás másoknak is kedvet csinál az említett könyvhöz. Korábbi összefoglalóimat olvasóm a könyvek címszó alatt találja meg.
Kollégái, akik nem sokra becsülték, amíg élt, ma már alig emlegetik; neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz sem múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne.
A Stoner című regényre még négy-öt évvel ezelőtt egy internetes fórumon hívta föl a figyelmem valaki. Azon szövegek között említette az illető, amelyek váratlanul, megdöbbentő erővel ütötték meg.