Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk az alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat, amelyek az elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel, különösen komolyan veendő módokon ássák alá a jóllétünket.

Blogom legtartósabb hagyománya, hogy az évek végén listát állítok össze a könyvekről, melyeket elolvastam. Csak úgy látom a listák értelmét, ha rövid véleményt is fűzök a kötetekhez, így persze az olvasmánynapló nem is fér bele egyetlen posztba, minden alkalommal kettéosztom az emlékezést, minden alkalommal a fikciós/nem-fikciós tengely mentén, úgy, hogy az első részben a nem-szépirodalmi olvasmányaiñmat sorolom föl, a másodikban pedig a regényeket és novellásköteteket. (Verseskötetekről általában nem írok itt, mert ezeket a legritkább esetben olvasom el elejétől végig; márpedig írni mindig csak olyasmiről látom értelmét, aminek minden betűjét végigolvastam. A versesköteteket inkább időről időre föllapozom, kézbe veszem, visszatérek egy-egy érdekesebb vershez; nem úgy olvasom őket, mint egy regényt.) 

Ha valaki kíváncsi az elmúlt éveim olvasmányaira, a könyvek címszó alatt találja meg őket.

Azért csináljuk ezeket a dolgokat, mert nem akarunk felnőni.

Mikulán Dávid és Révész Bálint 12 éven át filmezték egy budapesti gyerek mindennapjait, és ebből készült el a KIX című dokumentumfilm. A gyereket Sanyinak hívták, a Boráros téren, gördeszkázás közben ismerkedtek össze vele. Innentől fogva a gördeszka baráti kapcsolatuk kezdetévé és szimbólumává vált, és a film egész képi világának meghatározó eleme a mozgás, az ingó kamera, mintha az egészet egy gördeszkán állva vették volna fel.

A mintegy 140 órányi anyagból vágtak össze aztán a rendezők másfelet, és a létrejött mű — aligha túlozunk — az utóbbi évek egyik leginnovatívabb, legfigyelemreméltóbb magyar filmje lett.

És akik röhögnek, azok mibe hisznek?

A XX. századi magyar irodalom egyik klasszikus nagy regénye a Rozsdatemető. Nekem mindeddig valahogy „radar alatt” volt, talán azért is, mert a kor, amikor megjelent, 1962, számomra irodalmi szempontból meglehetősen érdektelennek tűnt mindig is. A XX. század első felének hatalmas szellemi pezsgése után a század második fele (középső harmada) inkább pangónak tetszett, a modernség hatalmas klasszikusai mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban meghaltak ekkorra (nálunk például Kosztolányi, Babits, Móricz, Karinthy, a világirodalomban például Kafka, Musil, Proust, Thomas Mann, Gide, Joyce, Woolf stb.). És az új nagy hullám, az új pezsgés, amely a század utolsó harmadában érkezett el a posztmodernnel és a mágikus realizmussal, még váratott magára. Szóval 1962 bennem pont a pangás koraként élt, még ha nyilvánvaló is, hogy az ilyen képzetek mindig egy kissé hamisak és torzak. Akárhogy is, a Rozsdatemető nekem mindeddig kimaradt. És talán ki is maradt volna még sokáig, ha nem olvasom a nyáron Spiró György egy elragadtatott esszéjét róla. Ez adta a lökést, hogy kivegyem a könyvtárból, és elolvassam.

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Nem teljesen véletlen, hogy az elmúlt két nyaramon az Adriai-tengerhez mentem nyaralni. Nem fürödni mentem. A kulturális miliő érdekelt, pontosabban: a kulturális miliő vonzott, a latin világ és Közép-Európa találkozása, az egykori Monarchia sokszínű, gazdag, áradó bőségű kultúrája. Ezért is, hogy városokat látogattam meg: Triesztet, Zágrábot és Fiumét. Az ilyen városokban sokféle ember letelepedik, olyan sajátos keveredést hozva létre, amelyről Németh László azt írta, olyan, mint a gulyásleves: benne vannak, fel is ismerhetők az összetevői, az egész együtt mégis több, mintha egymás mellé tennénk az összetevőket. A gulyásleves nem répa, krumpli, hagyma és marhahús. Ugyanígy Trieszt vagy Fiume sem olasz, német, szláv és magyar elemek egymás mellé kerülése, hanem az ezekből kiforró saját mikrovilág.

Elmondanám, de nem merem.

Szimler Bálint alkotása, a Fekete pont a nagy magyar iskolafilmek sorába illeszkedik; a horrorisztikus magyar iskolarendszer visszásságait mutatja be gyilkos, szatirikus humorral.

Tegnap este néztük meg a filmet a Művész Mozi legnagyobb termében, a Buñuelben, ahol — hasonlóképp tavaly, amikor a Magyarázat mindenre címűt láttuk ott — teljes teltház volt. A magyar nézőket érdekli ez a film, hiszen róluk, a mindennapjaikról, saját legelemibb élettapasztalataikról szól. Az állam — eléggé el nem ítélhető módon — nem az ilyen produkciókat támogatja hatalmas pénzekkel, holott egy nemzet kultúráját csak az efféle önkritika építheti. 

Az abszurd embernek mindent ki kell merítenie, még önmagát is.

Azzal a mondattal akartam kezdeni ezt az írást, hogy „Vannak könyvek, amelyektől féltem.”

De aztán jobban átgondolva ráeszméltem, hogy igazából csak egy ilyen könyv volt. Albert Camus, Algériában született francia író 1942-ben megjelentetett regénye, melyet magyarra Gyergyai Albert Közöny címmel fordított le. Az eredeti cím L'Étranger, azaz Az idegen. 

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják.

Nagyon régóta foglalkoztat már a betegség problémája. Betegnek lenni nagyon rossz, tulajdonképpen rettenetes, és egészen mostanáig valahogy nem is tudtam semmit se kezdeni az emberi szenvedéssel, amit magunkra vagy embertársainkra a vak sors kegyetlen szívtelenséggel ró ki. Most azonban, hogy elolvastam a Kanadában élő magyar orvos, Dr. Máté Gábor (és Máté Dániel) könyvét, mely a Normális vagy címet kapta, egyszeriben minden megvilágosodott.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Miért szeret meg az ember egy verset? Sok oka lehet ennek persze, de a leggyakoribb és legfontosabb ok rendszerint az, hogy úgymond „szívünkből szól”, kimond valamit, amit mi is kimondtunk volna, ha — Illyés szavaival — nem születünk „szív-némaságra”. 

De a szeretet bonyolult.

Bevallom, Nemes Nagy Ágnesnek az Egy költőhöz című versének sohasem ismertem a hátterét. Nem tudtam sohasem, ki az a rejtélyes angol költő, aki Tobruknál elesett szegény. 

Most, hogy készültem írni a versről, csak most néztem utána. 1922-ben született, Tobruknál elesett angol költő: ez csak Sidney Keyes lehet. Sajnos egyáltalán nem tudok róla ennél többet, nem olvastam tőle semmit. Nem büszkélkedem ezzel, bizonyos, hogy még többet hozzáadna a szöveg megértéséhez, ha személyes viszonyom is lenne a költemény tárgyához — csak azt akarom kifejezni, hogy számomra Nemes Nagy Ágnes műve ezzel a nemtudással együtt is teljes értékű, emlékezetes, hatalmas költemény.

Anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűn, de az államtól dicsőség.

Amikor már futott a film végén a stáblista a Corvin Mozi (elképesztően jól megcsinált) Latabár termében, és szedelőzködött a közönség a Kék Pelikan című magyar animációs dokumentumfilm végén, kedves ismerősöm mellettem megjegyezte: alig van itt valaki, aki élt már a '90-es években, amikor a film játszódik. Nekik ez ugyanolyan történelem, mint az első világháború, vagy a reformkor...