A bölcsen, harmonikusan öregedett, remekmívű városokat, ahol emberek éltek, akik nemcsak lakni akartak a házakban, hanem élni is; akik nem hitték el, hogy a műtrágya éppen olyan fontos, mint a kontrapunkt, és a zsenit nem a tőzsdén jegyezték, mint a vágómarhát, mikor felmegy a hús ára, hanem az ellenálláson mérték, amit a zseni elsőrendűen felidéz.

Minden magyar olvasónak van viszonya Máraihoz. Akkor is, ha erről a viszonyról nem beszél; akkor is, ha nem tudatosul benne. Márai a magyar irodalomtörténet egyik legrendkívülibb jelensége. Akkor is az, ha prózáját nem szeretjük. Olyan fenomén, akihez viszonyulni kell, mert magatartása, a szerep, melyet fölvett, kihívja a viszonyulást.

Milyen az én viszonyom Máraihoz?

Ha a világképünket csak a médiára hagyatkozva formálnánk, az olyan lenne, mintha rólam a lábfejemet ábrázoló fotó alapján próbálnánk képet alkotni.

Amikor először hallottam, illetve olvastam Hans Rosling, svéd orvos-kutató 2017-ben megjelent Tények (eredeti címén Factfulness) című könyvéről, amely alcíme szerint arról szól: Tíz ok, amiért tévesen ítéljük meg a világot, avagy miért állnak jobban a dolgok, mint gondolnánk, rögtön megszólalt bennem egy ésszerű előítélet: „hát persze, ezt egy svéd orvos írta, naná, hogy úgy látja, jól állnak a dolgok; onnan, a világ talán legfejlettebb, leggazdagabb, legfelvilágosultabb országából könnyű úgy látni...” Úgy képzeltem, ismét egy hurráoptimista technokrata szólal itt meg, akinek fogalma sincs azokról az emberi kockázatokról, amelyek miatt még a legjobban alakuló dolgok is félresiklanak. 

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak. 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

A Szeptember végén című verset mindenki ismeri. Mi is már általános iskolában tanultuk, ha jól emlékszem, memoriter is volt. Akár az volt, akár nem, fejből tudom máig az egészet, bármikor újra el tudom mondani elejétől a végéig. Mindig szerettem, és mindig sokat is jelentett nekem, de sokatmondó, hogy a negyven éves koromra készített negyven pilléres listámra nem vettem föl. 

Csak most, nagyjából egy hete döbbentem igazán rá ugyanis, hogy mennyire gyönyörű.

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki? 

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Nagyon-nagy költőnek tartom Pilinszky Jánost, evidencia számomra, hogy a Nyugat (és József Attila) utáni korszak legnagyobb magyar költője, de személyesen nem igazán szerettem sohasem a verseit — néhány kivétellel. Túl súlyos, túl komoly, komor, túl humortalan, túl nehéz az ő lírája ahhoz képest, amit én igazán, szívből szeretnék.

Nem véletlen, hogy az ő neve hiányzott eddig ebből a sorozatból. 

Pedig.

Mély álom ringatott el, csak nem tudom, mikor.

Ha igazán jó regényeket olvasok (azt hiszem, írtam már nyilvánosan is erről), gyakran előfordul, hogy dallamtapadás kíséri az olvasást: megragad a fülemben egy melódia, mely szinte elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a szöveghez. 

Most azonban, hogy elolvastam Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes című regényét, valami merőben új tapasztalatot szereztem: nem dallam tapadt meg bennem, hanem verszene. 

Elnyomók és elnyomottak végül találkoznak, és az egyetlen dolog, ami megmarad, hogy az élet mindegyikük számára túl rövid volt.

Racionális embernek tartom magam, de kevés dolog taszít jobban, mint a ráció gőgje, vagyis az az elgondolás, hogy az emberi ész mindent képes megérteni. Messzire vezető (avagy inkább: mélyre nyúló) filozófiai probléma ez; ha jól tudom, Kant fő műve, A tiszta ész kritikája éppen ezt a kérdést járja körül. Hogy az észnek határai vannak, abból sok minden következik. Például az is, hogy talán mégis vannak boszorkányok.

Carlos Castañeda kulturális antropológus volt. Mexikói indiánok életét tanulmányozta, és összeismerkedett egy jaki varázslóval, don Juannal, aki megváltoztatta az életét. A híres nietzschei mondást követve a mélység, amelybe beletekintett, visszanézett rá, és végül maga is elszakadt a nyugati civilizációtól, és maga is varázsló lett.

A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság.

Folytatom megkezdett visszatekintésemet, a 2. részt az idei fikciós olvasmányaim fölsorolása és kommentálása teszi ki. 

Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk az alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat, amelyek az elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel, különösen komolyan veendő módokon ássák alá a jóllétünket.

Blogom legtartósabb hagyománya, hogy az évek végén listát állítok össze a könyvekről, melyeket elolvastam. Csak úgy látom a listák értelmét, ha rövid véleményt is fűzök a kötetekhez, így persze az olvasmánynapló nem is fér bele egyetlen posztba, minden alkalommal kettéosztom az emlékezést, minden alkalommal a fikciós/nem-fikciós tengely mentén, úgy, hogy az első részben a nem-szépirodalmi olvasmányaiñmat sorolom föl, a másodikban pedig a regényeket és novellásköteteket. (Verseskötetekről általában nem írok itt, mert ezeket a legritkább esetben olvasom el elejétől végig; márpedig írni mindig csak olyasmiről látom értelmét, aminek minden betűjét végigolvastam. A versesköteteket inkább időről időre föllapozom, kézbe veszem, visszatérek egy-egy érdekesebb vershez; nem úgy olvasom őket, mint egy regényt.) 

Ha valaki kíváncsi az elmúlt éveim olvasmányaira, a könyvek címszó alatt találja meg őket.