Aztán a fő veszedelme az egész vármegyének azok a nagy, hatalmas családok, amik roppant nagy latifundiumok birtokában, mint valóságos kiskirályok grasszálnak, s felülemelik magukat minden törvényes hatalmon.

Máris egy korrekcióval kell kezdenem ezt a posztot. Az előző részben azt írtam, hogy 19 könyvet olvastam el idén. Jobban utánaszámoltam, és kiderült, hogy valójában 20-at. Örülök neki, hogy így van, mert ez azt jelenti, hogy folytatódott a pozitív tendencia. Érdekességképpen ideírom, hogy amióta vezetem ezt a blogot (és készítem ezeket az olvasmánylistákat), hogyan alakult ez a szám.

2017: 36

2018: 33

2019: 36

2020: 33

2021: 22

2022: 20

2023: 17

2024: 19

2025: 20

Jól látható a Covid miatti törés. Amióta szinte minden óra online megy, kevesebbet utazom, így kevesebbet olvasok villamoson, metrón, buszon. De szépen lassan talán visszaépül olvasói rutinom.

A világ félelmetesebbnek tűnik annál, mint amilyen valójában, mert főleg olyasmiket hallunk róla, amik átjutottak a figyelemszűrőnkön vagy a sajtón — de éppen azért jutottak át ezeken, mert félelmetesek.

Igencsak hektikus éven vagyok túl; abbahagytam a gimnáziumi tanítást, és újra elkezdtem teljes erőmmel a felnőttoktatásra koncentrálni. Megjelent ismét egy saját önálló kötetem, melynek előkészítése, összeállítása sok energiámat elvette. Mindebből kifolyólag blogírói tevékenységem — különösen az év második felében — kissé háttérbe szorult. De az egy pillanatig sem lehetett kérdéses, hogy blogom talán legfontosabb hagyományát idén is folytatom: bemutatom röviden azokat a könyveket, melyeket az évben végigolvastam. A 2023-as mélypont, a 17 könyv után tavaly már kissé emelkedett az elolvasott könyvek száma, 19-re, és idén is tartottam ezt, még ha év közben úgy tűnt is, hogy jóval meg tudom haladni. Ez nem sikerült ugyan, de nem vagyok elégedetlen. Nem is csak azért nem, mert az elolvasott könyvek között sok volt a maradandó, erős élmény, de azért is, mert szépen lassan visszaépítem olvasói rutinomat, a megszokást, hogy napjaim üresjáratait könyvek olvasásával töltsem ki. 

Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vízbe akarnak fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásért; s nem hasonló, de még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?

Kezdjünk el egy kicsit ásogatni Jókai mértéktelen gazdagságú életművében, kincsekre fogunk lelni benne. Olyan kincsekre, melyek nemcsak poétikai erejükkel, de időszerűségükkel is megdöbbentenek.

A kiskirályok című, 1886-os Jókai-regényt többen is ajánlották nekem, olyan emberek mégpedig, akiknek ízlésében maximálisan megbíztam. (Persze ki más is ajánlana egy XIX. századi regényt, ha nem olyasvalaki, akit szabad és eredeti érdeklődés vezet ahhoz a korhoz? Ki más is olvasna ma Jókait, ha nem olyasvalaki, aki nem mindent az aktuális kordivat szerint ítél meg?)

A konzervativizmus olyan érzésből ered, amelyet minden felnőtt ember ismerhet: abból az érzésből, hogy a jó dolgokat könnyen megsemmisíthetik, de nem könnyű azokat létrehozni.

Sok ideológia és eszme volt életem során komoly hatással rám. Azt hiszem, nem is lehet ez másképp olyasvalakinél, aki szeret olvasni, és szeret az élet dolgain tűnődni. Képtelen voltam azonban arra, hogy valamelyik mellé teljes mellszélességgel odaálljak; szóval hogy az adott ideológia tanait hirdessem, a nyilvánosság előtt aktívan képviseljem, vitázzam mellettük és értük, győzködjem az embereket, hogy ez az igazi, és lángpallossal védelmezzem igazságait.

A bölcsen, harmonikusan öregedett, remekmívű városokat, ahol emberek éltek, akik nemcsak lakni akartak a házakban, hanem élni is; akik nem hitték el, hogy a műtrágya éppen olyan fontos, mint a kontrapunkt, és a zsenit nem a tőzsdén jegyezték, mint a vágómarhát, mikor felmegy a hús ára, hanem az ellenálláson mérték, amit a zseni elsőrendűen felidéz.

Minden magyar olvasónak van viszonya Máraihoz. Akkor is, ha erről a viszonyról nem beszél; akkor is, ha nem tudatosul benne. Márai a magyar irodalomtörténet egyik legrendkívülibb jelensége. Akkor is az, ha prózáját nem szeretjük. Olyan fenomén, akihez viszonyulni kell, mert magatartása, a szerep, melyet fölvett, kihívja a viszonyulást.

Milyen az én viszonyom Máraihoz?

Ha a világképünket csak a médiára hagyatkozva formálnánk, az olyan lenne, mintha rólam a lábfejemet ábrázoló fotó alapján próbálnánk képet alkotni.

Amikor először hallottam, illetve olvastam Hans Rosling, svéd orvos-kutató 2017-ben megjelent Tények (eredeti címén Factfulness) című könyvéről, amely alcíme szerint arról szól: Tíz ok, amiért tévesen ítéljük meg a világot, avagy miért állnak jobban a dolgok, mint gondolnánk, rögtön megszólalt bennem egy ésszerű előítélet: „hát persze, ezt egy svéd orvos írta, naná, hogy úgy látja, jól állnak a dolgok; onnan, a világ talán legfejlettebb, leggazdagabb, legfelvilágosultabb országából könnyű úgy látni...” Úgy képzeltem, ismét egy hurráoptimista technokrata szólal itt meg, akinek fogalma sincs azokról az emberi kockázatokról, amelyek miatt még a legjobban alakuló dolgok is félresiklanak. 

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak. 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

A Szeptember végén című verset mindenki ismeri. Mi is már általános iskolában tanultuk, ha jól emlékszem, memoriter is volt. Akár az volt, akár nem, fejből tudom máig az egészet, bármikor újra el tudom mondani elejétől a végéig. Mindig szerettem, és mindig sokat is jelentett nekem, de sokatmondó, hogy a negyven éves koromra készített negyven pilléres listámra nem vettem föl. 

Csak most, nagyjából egy hete döbbentem igazán rá ugyanis, hogy mennyire gyönyörű.

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki? 

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Nagyon-nagy költőnek tartom Pilinszky Jánost, evidencia számomra, hogy a Nyugat (és József Attila) utáni korszak legnagyobb magyar költője, de személyesen nem igazán szerettem sohasem a verseit — néhány kivétellel. Túl súlyos, túl komoly, komor, túl humortalan, túl nehéz az ő lírája ahhoz képest, amit én igazán, szívből szeretnék.

Nem véletlen, hogy az ő neve hiányzott eddig ebből a sorozatból. 

Pedig.