Mert nyelvünk folyamatosan változik; életmódunkat is változásra kényszerítik a környezetünkben végbemenő legkülönbözőbb fajta anyagi változások; és ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.

Vajon jó-e valamire a költészet?

A kérdést nem az egyén szempontjából teszem föl. Az egyén számára persze, hogy jó lehet. Ha tetszik egy vers, az élvezetet okoz. Ezt tovább nem is kell magyarázni, mint ahogy nem magyarázzuk azt sem, hogy jó-e valamire a csokoládé.

Pontosabb tehát úgy föltenni a kérdést: társadalmi szempontból hasznos dolog-e a költészet?

Ami a legszembetűnőbb: a Vörös Hadsereget kivonták, a kései posztsztálinista pártok és titkosszolgálatok (amelyek a rezsimet irányították 1989 előtt) megszűntek; s bár nekik, azaz a kényszerűségnek tulajdonították – a strukturális elnyomásnak – a nyugati mintáktól való távolságot, a távollétükben ez a távolság nem csökkent, hanem nőtt.

Az utóbbi pár hétben két olyan, rendkívül öreg ember is elhagyta az árnyékvilágot, akik életükben (vagy évtizedeken át, vagy csak pár évig) hatalmas birodalmak fejei voltak. Mihail Szergejevics Gorbacsov 91 évesen ment el, II. Erzsébet pedig 96 volt. Korszakos figurák voltak mindketten, bár mind szerepük, mind az általuk irányított két hatalmas birodalom annyira különbözött egymástól, hogy jobban talán nem is tudott volna. Sok megemlékezés íródott mindkettejükről, pozitív is, negatív is. A pozitívak többnyire a személyiségüknek szóltak, a negatívak inkább az intézménynek, melyet képviseltek. Akárhogy is, egyet tudok érteni Zsuppán Andrással: velük, vagyis az utóbb elhunyt II. Erzsébettel, végleg elköszönhetünk a huszadik század, a hidegháborús kor utolsó nagy hatalmú szereplőitől. (Talán még Jimmy Carter, esetleg Kissinger jelenthet kivételt.)

A faji jellegű diszkriminációra vonatkozó legkisebb nyilvános mondat azonban olyasmit gerjeszt, amiről a történelem nemcsak Európában, hanem Afrikában és Örményországban már bebizonyította, hogyha egyszer kiengedjük a szellemet a palackból, az Úristen sem tudja újra visszazárni.

Hegedüs Zsuzsa létezéséről nagyjából a 2008-as válság óta tudok. Sokan már talán nem is emlékeznek rá, mekkora megélhetési gondokkal küzdött akkoriban a lakosság igen jelentős része, milyen mély létbizonytalanság alakult ki; olyan, amilyen talán csak a ’90-es évek elejéhez volt mérhető. Turbulens idők voltak, érezhető volt, hogy hatalmas változások vannak készülőben. Különféle pártok alakultak, nagyon sokféle ember mikrofonhoz jutott, és ötletelni kezdett, mi volna a teendő, mi lenne a kiút. Ma már jobban látjuk, mi volt ez: egy rendszerváltás előjátéka. 2010-ben megszűnt az 1990-től kialakult liberális demokrácia, és létrejött a romjain valami más, ami formailag és kívülről nézve nagyon hasonlított a megelőzőhöz, de picit a mélyére pillantva valami attól lényegileg is eltérőnek mutatkozik. Ezt egyébként az új rendszer létrehozói soha nem is titkolták; már a 2010-es választás előtt „fülkeforradalomról” beszéltek, a választás után pedig nevet is adtak képződményüknek: Nemzeti Együttműködés Rendszere, röviden: NER. Ennek kialakulásánál bábáskodott Hegedüs Zsuzsa is.

„A strandon az is jó, hogy van még sok gyerek,
És van homokozó, és labdázni lehet,
Csak azt nem értem én, sok néni mért visít,
Ha véletlen egy labda épp egy bácsira ráesik.”

Még decemberben írtam egy meglehetősen terjedelmes bejegyzést arról, hogy milyenek Budapest gyógyfürdői télen. Budapest gyógyfürdői — leszámítva a nagy történelmi fürdőket, vagyis a Széchenyit, a Gellértet, a Rudast, a Lukácsot és a Királyt. És leszámítva az irgalmasrendi kórháznál található Veli Bejt, amelyet nem a Budapest Gyógyfürdői és Hévízei Zrt. üzemeltet.

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet "haladtam", egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Önmagamra, azaz például erre a blogra.

De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?

Sok időt töltöttem el az április 3-i választások óta politikai cikkek, elemzések, vélemények olvasgatásával. Talán az egészségesnél is több időt. Szó sincs róla, hogy máskor ne olvastam volna mindenféle ilyesmit; ezen a blogon is írtam már párszor nemcsak közéleti, de kimondottan aktuálpolitikai témákban is. Ám a mostani, lázasnak is mondható érdeklődésem mégis kicsit más. Azt hiszem, tudatom alatt talán magamévá tettem a NER egyik legokosabb és legműveltebb főideológusának, "a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistájának", Békés Mártonnak a gondolatát (egyébként is roppant figyelemreméltónak gondolom ezt a tavalyi interjút): a 2018-as választások arról szóltak, hogy megszilárdul-e tartósan a rendszer;  a 2022-es választások tétje viszont az, hogy létrejön-e egy korszak. Márpedig, ha létrejött, akkor be kell rendezkednünk arra, hogy sokáig, jóformán beláthatatlan ideig velünk marad. Még akkor is, ha bizonyos, ma előre nem látható fejlemények miatt esetleg akár napok alatt is összeomolhat. A két állítás korántsem zárja ki egymást.

A középkor dinamizmusa szembenállások és feszültségek kölcsönhatásaiból ered, amelyek előrelépéseket eredményeznek, még ha nem jelölik is ezeket a "haladás" szóval.

Olvastam még gyerekkoromban egy ilyen viccet:

— Mi tartja össze az unitáriusokat?

— Az egység a kétségben a háromságban.

Jót mosolyogtam rajta, meg is jegyeztem; de azt soha nem gondoltam, hogy a szójátékon túl valami mélyebb értelme is volna. Egészen mostanáig. Elolvastam ugyanis Jacques Le Goff, francia történész Európa születése a középkorban című könyvét, és értelmet kapott számomra Európa különleges "egysége".

"Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem!"

Hűséges olvasóim pontosan tudhatják, hogy 1981-ben születtem. Számomra a "nyolcvanas évek" a csodák, a gyönyörök, a boldog remények időszaka volt: ekkor voltam gyerek. Eléggé elkényeztetett gyerek méghozzá. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy mióta tudatomra ébredtem, ezt az időszakot próbálom megfejteni, igazából csak ez az időszak érdekel. Valahogy mintha minden utána következő kor már csupán másolata lett volna az eredetinek, mintha minden későbbi boldogságom csak nosztalgia, csak emlékezés lett volna arra az igazira.

Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.

Megtörtént az, amit senki sem akart. (Mármint egyetlen "hétköznapi" állampolgár sem.) Európában ismét háború tört ki. A 90-es években volt ilyen legutóbb, akkor is itt a szomszédban, akkor is csatatérré vált egy (illetve akkor két) ország, amelyben magyarok laknak, és akkor is iszonyodva és aggódva figyeltük a híreket, igaz, akkor még nem az interneten, hanem a tévében vagy a nyomtatott sajtóban. Emlékszem, a családunkkal elmentünk annak idején rokonlátogatóba, anyukám unokatestvéréhez és családjához Szegedre. Elbűvölt engem akkor a város szépsége, beszélgettünk is róla, milyen jó és kellemes és békés hely ez. De anyukám unokatestvére megemlítette: igen, csak ne lennének ilyen közel a szerbek. Megmaradt bennem ez a mondat, mint a háborús pszichózis rémisztő mementója. Ma már, hála Istennek, senkit sem zavar Szegeden sem a szerbek közelsége, a két nép újra békében él egymás mellett, sőt a két ország viszonya emberemlékezet óta nem volt még annyira szívélyes, mint ezekben az években — köszönhetően az elmúlt ötven (vagy száz? vagy több?) év egyik legemberibb magyar (és szerb) politikai gesztusának.

Miért higgyek magának?

Az előző év utolsó napjaiban volt egy ügy, amely hosszú napokig erősen foglalkoztatott, úgy is mondhatnám: felkavart. Szilágyi Liliána vallomása. Az úszónő előbb egy tévéműsorban, majd a közösségi médiában vallotta meg, hogy apja éveken át testileg, lelkileg és szexuálisan is bántalmazta.