Hogy gázszemekként ugrálunk, holott vízcseppekként tapadnunk kéne.

Folytatom a legutóbbi bejegyzésben megkezdett összefoglalómat a 2020-as olvasmányaimról. Követve a hagyományt, a második részben ezúttal is a fikciós olvasmányaimat veszem sorra. Természetesen nem sorolom föl itt a nem könyv terjedelmű szövegeket, és így persze a Szófa miatt elolvasott műveket sem. Az eddig bevált módszert követve ismét a végére hagyom az öt legmélyebb hatású olvasmányt. (Aki kíváncsi az eddigi összefoglalókra, vagy mert lemaradt róluk, vagy mert szívesen visszakeresne valamit, az ide kattintva találhatja meg őket.)

Závada Pál: Hajó a ködben

Miként azt a Karakterre írt recenziómban is megfogalmaztam, ennek a regénynek számomra a legnagyobb meglepetése és értéke maga az "anyaga" volt, ez az egészen elképesztő történet 1944-ből. Vannak természetesen egyéb értékei is a könyvnek, alapvetően egy igényesen és színvonalasan megírt műről van szó (néhány szembetűnő hibával), de ami számomra igazán maradandó benne, az az, hogy a benne foglalt esemény a valóságos világban is lehetséges volt: a zsidó származású Weiss-család szerződése a náci birodalommal a vészkorszak kellős közepén. Sokféleképpen és sokféle szempontból lehet és fogják is értelmezni ezt; az én szememben a történet leginkább arról szól, hogy az emberek egzisztenciális döntéseit a legritkább esetben van jogunk megbírálni. Egy katasztrófa nyálkás, iszamos közegében, a halál árnyékában nem olyan élesek a körvonalak.

Bánki Éva: Fordított idő. Elsodort idő. Összetört idő (regénytrilógia)

A 2020-as évem egyik nagy nyeresége volt, hogy — bár csak a virtuális térben — közelebbről megismerkedhettem ennek a kitűnő írónőnek (és irodalomtörténésznek) a szövegeivel és személyével. Ez a regénytrilógia — mint írtam is róla — a korai középkorban játszódik, ugyanakkor egy fiktív világban, ahol a valóság korántsem ugyanúgy valóság, mint az újkor embere számára. Szürreális ez a világ, amelyben mai fogalmaink az államról, nemzetről, vallásról, tudományról, sőt tudásról teljességgel használhatatlanok. A VII-VIII. század Nyugat-Európájában e fogalmak vagy nem léteztek, vagy egészen mást jelentettek. És így persze az idő is. A trilógia egyébként mondható kalandregénynek; a főhős(nő), Riolda körbeutazza Európát, kultúrák sokaságával ismerkedik meg, majd visszatér kis szigetére, és döbbenten mélázik az emberi őrültségeken. A szöveg talán leginkább a Candide-ra emlékeztet, persze annak tézisregény-jellege nélkül. Mert ebben a trilógiában nincs olyan tanulság, mint a "műveljük kertjeinket". Színre lép a regény végén  Nagy Károly, építeni kezd egy birodalmat, ám hogy a világ ettől jobb lesz-e vagy sem, az az olvasó megítélésére van bízva. Mindenesetre elkezdik végre följegyezni a történelmet, hogy az egy-két generáció után ne halványuljon el teljesen, átadva helyét a mítoszoknak, meséknek és legendáknak.

Gozsdu Elek: Köd. Regény és elbeszélések

A századvég fontosabb magyar prózaírói közül tavaly Ambrus Zoltán, idén Gozsdu Elek művészetébe merültem bele. Gozsdu (1849—1919) fő műfaja a novella volt. Regénye, a Köd is inkább földuzzasztott novellának tűnt nekem. Turgenyevinek írják a Gozsdu-szakértők, de Csehov is eszembe jutott róla. Egy vidéki, világtól elzárt kis faluban egy kisnemesi származású fiatalember beleszeret egy nőbe, aki mást választ, egy finomabb, műveltebb, de üresebb embert; mire a főhős teljesen elzüllik: értelmetlennek, feleslegesnek látja az életét. Végül párbajra hívja ki riválisát, és mindenki meghal. A regénynek a hangulatfestésben áll az ereje. Most is, hogy visszagondolok rá, szinte bőrömön érzem az egésznek a nyirkos, fullasztó, bánatos levegőjét. Az elbeszélések közül nem egy egészen kitűnő. Talán a Nirvána címűt emelném ki, mely szintén egy elzüllött fiatalemberről szól, akit anyja hiába próbál az erényes élet felé terelni. Dekadens a szövegek hangulata, érződik az egészen, hogy a társadalomnak, melyet ábrázol, így vagy úgy, de föl kell robbannia. A vihar előtti nyomottságot alig valaki adja vissza jobban, mint Gozsdu. Jó író, érdemes elővenni.

Ulrich Alexander Boschwitz: Menschen neben dem Leben [Emberek az élet mellett]

Erről a regényről is írtam a Karakter blogra egy ismertetőt. A gazdasági világválság Berlinjének koldusai, hajléktalanjai, kegyelemkenyéren tengődő csavargói a főszereplők. Mindegyik alak egyénített, közel megyünk a gondolatvilágukhoz, szinte belebújunk a bőrükbe. Az extrém módon túlsúlyos értelmi fogyatékos, Tönnchen csak enni akar, és csak a bezártságtól fél. "Mentora", az öreg Fundholz csak nyugalmat szeretne. A fiatal Grissmann-nak sokkal nagyratörőbb vágyai vannak, szeretne meggazdagodni, és megkapni — legalább egy éjszakára — egy nőt. Frau Fliebuschnak mindössze egy dolog jár e fejében: visszakapni a világháborúban (állítólag) elhunyt férjét. És így tovább. A regény szövete nem esik szét, sőt az írás pillanatában 22 éves szerző igencsak feszes kompozíciót működtet: az egész történet egyetlen nap eseményeit dolgozza föl, kíméletlenül haladunk a csúcspont, a végkifejlet felé. Értékes mű; ajánlom a németül nem tudóknak, hogy vegyék meg és olvassák el, ha itthon is megjelenik majd.

Nyirő József: Halhatatlan élet

Az új Nemzeti Alaptanterv körüli botrány indított arra, hogy elolvassak valamit Nyirő Józseftől, aki bekerült az ajánlott szerzők közé, noha politikai szerepvállalása — fogalmazzunk így — fölöttébb vitatottá tette. Magam úgy gondoltam, hogy egy szerzőről akkor alkothatok csak értelmes véleményt, ha elolvastam, amit írt. Talán nem ezzel a regényével kellett volna első körben megismerkednem, hiszen ez a mű még a Nyirő-rajongók (így az utószó írója) szemében sem tartozik az életmű csúcsteljesítményei közé. Mindegy. A szövegnek kétségkívül vannak értékei, "író írta". Engem egy kicsit emlékeztetett az Ábel-történetre: a nyelvezetében benne van az az erdélyies, székelyes csibészség és tréfálkozás, amit Tamási Áron vitt tökélyre. Nem tetszett ugyanakkor a szöveg szervező elvévé előlépő kritikátlanság. A hagyományos falusi életet idillinek írja le, mindennel szemben megbocsátónak mutatkozik a szerző; egyedül a ravasz zsidó spekuláns alakja jelenik meg igazán rosszindulatúként. Elhiszem, hogy vannak Nyirőnek sokkal jobb regényei, és azt is elismerem, hogy volt tehetsége az íráshoz; de ez a műve nem keltett bennem igazi kíváncsiságot a többi szövege iránt. Nem gondolom egyébként, hogy "náci" lett volna; antiszemitizmusa vélhetően más forrásokból táplálkozott. De azt hiszem, az igazán jó írók még a legkisebb munkáikban is mindig egyensúlyt tartanak; a jó szereplők gyengeségeit és a rosszak emberségét is mindig számon tartják. Én ezt fájóan hiányoltam itt.

José Saramago: Vakság

2020 nyilvánvalóan a járvány éve volt. A járványirodalom egyik legnagyobb remeke pedig a Nobel-díjas portugál írónak ez a regénye. A történetben nem koronavírus terjed, hanem egy rejtelmes "fehér kór": az emberek sorra vakulnak meg. Mindenki, aki kapcsolatba lép egy már megvakult beteggel, rövidesen maga is megvakul. A hatóságok kétségbeesetten igyekeznek megoldást találni, és — micsoda meglepetés! — nem jut eszükbe jobb ötlet, mint a karantén. A megvakult emberek első csoportja egy elhagyott elmegyógyintézet falai közé kerül, ahol szépen lassan elszabadul a pokol. A regény számtalan dilemmát vet föl emberségről, jóságról, önzésről, tudásról, kapitalizmusról, lényegében mindenről, ami korunkat igazán foglalkoztatja. Irodalmi szempontból is vitathatatlan csúcsteljesítmény. Nyugodtan beválaszthattam volna az idei öt legnagyobb könyvélményem közé, de igazság szerint van bennem valami zsigeri ellenállás az utópia/disztópia műfajával szemben. A vakság okozta határhelyzetben mindenki levetkőzi civilizációs öltözékét, és így többet megtudunk arról, ami az emberben ott van e civilizációs öltözék alatt. Néha azonban az az érzésem, jobb is nem megtudni ezt, és mindaddig hinni a civilizációban, ameddig csak lehetséges.

Stephen King: A ragyogás

Nem szoktam népszerű szórakoztató irodalmat (krimit, horrort stb.) olvasni, de gyakran eszembe jut, hogy pedig kellene. Hogy miért? Hát mert az ilyen könyvek sokkal erősebb hatást gyakorolnak korunk gondolkodására, világképére, mint hinnénk. Stephen King például alighanem a legolvasottabb kortárs író, de hogy az egyik legolvasottabb, az vitathatatlan. Mi a titka? Mit közvetít? A ragyogás Kingnek talán a legismertebb regénye, kézenfekvő volt, hogy vele kezdjem a Kinggel való ismerkedést. A könyv a maga nemében valóban tökéletes is, minden megvan a szövegben, amitől egy átlagos, normális ember borzongani fog: üresen hagyott szálloda, kísértetek, megőrülő apa, túlérzékeny kisgyerek, látomások, darázsfészek, rejtélyek, megmozduló sövényállatok stb. Amikor a szállodában föllelt régi újságokból kiderült, hogy politikai botrányok is körbelengték ezt a kísértetkastélyt, arra gondoltam: ez azért már mégiscsak sok! Többet igazán nem lehet tenni a példányszámokért. Ezzel együtt ez egy igazi regény. Jó regény. Gyönyörű képekkel, elementáris atmoszféra-teremtő erővel, élő alakokkal. Nem magas irodalom, mert nem vet föl mély kérdéseket ember voltunkat illetően (helyén hagyja normalitás és őrület jól kiépített határait), de nem igénytelen próza. És ha valaki igazán csak szórakozni akar, alkalmasabb könyvet nehezen választhat.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ez is régi adósságom volt, hiszen ezt a könyvet — bennem úgy él — "mindenki" ismeri. Különleges egy szöveg ez. Szerb Antal azt írja Austen regényeiről, hogy "világuk szinte groteszken szűk, az egész elférne egy teázóasztal körül". Egyetlen társadalmi réteg jelenik meg, de abból a rétegből is igazából csak néhány házasulandó nő és férfi. És ha jól meggonduljuk, történés se nagyon van ebben a regényben, csak néhány bál, egy-két társalgás, pár vacsora. Akkor mi az igazi tartalom? Persze az emberi lélek, amelyet Austen bámulatos okossággal pásztáz keresztül-kasul. Gyakran gondolkodom rajta, milyen okos nő lehetett ez a Jane Austen. A szöveg nem is más, mint az emberi ostobaság, hiúság, előítéletesség, büszkeség, felszínesség nagy leleplezése. Az emberek éppenséggel lehetnének boldogok is, ha e fönti tulajdonságokat levetkeznék. Amint hogy a — számomra is — legemlékezetesebb figura, Mr. Bennet csakugyan híján is van e karakterjegyeknek. Ő egyike az Ivan Karamazovhoz, Don Quijotéhez, De Renalnéhoz vagy Settembrinihez (a sor tetszés szerint folytatható) hasonló páratlan alakoknak a világirodalomban.

Lev Tolsztoj: Hadzsi Murat

Vannak írók, akik bármihez nyúlnak, az arannyá változik. Tolsztoj is ilyen volt, a kisebb igényű szövegei is bámulatosak. Ez a kisregény az orosz-török háború egy epizódját idézi föl, a kaukázusi hegyekben élő törzsi vezér, Hadzsi Murat átállását az oroszokhoz. Tolsztoj titka voltaképpen egyszerű: úgy képes látni, mintha egy isten látna. Teljesen elfogulatlanul, teljesen függetlenül mindenféle pártállástól, csak az emberi tartalomra koncentrálva. A szívekbe és vesékbe pillantva. Ebben a rövid regénykében is alakok százai vonulnak föl, de mindegyik egyénített, mindegyikben van valami, ami különlegessé teszi. És persze ott van Tolsztoj atmoszférateremtő ereje. Éjjeli strázsa, vacsora a vezérrel, fogadás a cárnál, menekülés az erdőben: mind külön színként marad meg az olvasóban. Persze nem ez a tolsztoji próza csúcsa, inkább csak egy nagy mester vázlatfüzetéből néhány lap. De ez is érzékelteti, milyenek lehetnek azok a csúcsok, milyen lenyűgözőek.

John Steinbeck: Édentől keletre

Pár évvel ezelőtt olvastam el Steinbecktől az Érik a gyümölcsöt (illetve egy másik kisregényt), és mivel jó benyomásokat szereztem az íróról, csak idő kérdése volt, hogy mikor vetem rá magam a "fő műre". Persze kérdés, hogy mi a "fő mű". Kétségtelen, hogy Steinbeck ebbe a kései munkájába igyekezett belesuvasztani mindent, amit az emberekről, Amerikáról, a saját életéről, erkölcsről és humánumól gondolt. Ami létrejött így, az pedig egy igazi nagyregény, az általam olvasott kiadás több mint 800 oldal terjedelmű, cselekménye legalább 50 évet átfog, és vagy száz szereplőt megmozgat. A mű két szálon fut: az egyik szálon Steinbeck családjának, különösképpen emlékezetes (Írországból Amerikába vándorolt) nagyapjának a története bontakozik ki; a másikon pedig egy bizonyos Adam Trask és ördögien gonosz felesége, Cathy talál egymásra. Az egész regény a bibliai Káin és Ábel történetének egyfajta újrafeldolgozása (innen a cím is: Káin, miután megölte öccsét, "Édentől keletre" telepedett le), de persze nem csak az. A legemlékezetesebb szereplő — persze Cathy-n kívül, aki minden bizonnyal a világirodalom egyik leggonoszabb alakja — a kínai szolga, Lee, akinek keleti bölcsessége egyfajta jó angyalként vigyáz a megtévelyedett szereplők lelkivilágára. A fő tanulság az, hogy az embereknek mindig van döntési lehetőségük, választásuk, a sors nincs előre megírva, a történetek mindig újraírhatók.

Csingiz Ajtmatov: Amikor leomlanak a hegyek

A híres kirgiz írónak ez volt az utolsó regénye, pár évvel halála előtt, 2006-ban jelent meg. Már-már irányregényszerűen mond lesújtó ítéletet a szerző a globális kapitalizmus velejéig romlott világáról. A két főszereplő egyike Zsaabarsz, a megöregedett és kitaszított hópárduc; a másik pedig egy szintén perifériára szorított újságíró, aki botrányos cikkekben leplezi le kora politikai életének visszásságait. A kirgiz falu nélkülözői egyetlen nagy pénzforrásban bízhatnak: milliárdos arab turisták érkeznek, hogy levadásszák Kirgizisztán "legeladhatóbb" értékét, a hópárducokat. A kapitalizmus rendszerében minden csak annyiban számít, amennyiben eladható, pénzzé tehető. Hogy lehetséges-e ez ellen lázadni, és ha igen, miként, és milyen eredménnyel, ezt a kérdést feszegeti Ajtmatov regénye.

És akkor övetkezzék a végén az öt legemlékezetesebb könyv.

5. Babits Mihály: Halálfiai

Különös viszonyom van ehhez a regényhez. Babits líráját nagyon-nagyon szeretem, és nem is tudom elképzelni, hogy Babits írhatna valami olyat, ami ne érdekelne. Egy ilyen elképesztően művelt (és lelkiismeretes!) embernek minden mondata izgalmas. És valóban, ennek a regénynek az elejét óriási élvezettel faltam be. Megvolt benne az a tipikusan babitsias groteszkség, ősziesség, színgazdagság, életszomj, révület, ami a lírájában. Az összbenyomásom mégis vegyes maradt; a végére mégiscsak "kijött", hogy Babits nem igazán regényíró. Kosztolányi regényei sokkal tökéletesebbek, művészibbek. Ezzel együtt a Halálfiait mégiscsak a feledhetetlen, nagy olvasmányélmények közé sorolom. Magyarország története Tisza Kálmán korától az első világháborúig, az irodalmi, eszmei forrongások története, vidék és Budapest ellentéte, generációk konfliktusa, és sok-sok kép, őszi kép, nyári kép, téli kép, csodálatos gazdagsága jeleneteknek, problémáknak, alakoknak. Számos ponton döbbenetesen aktuális, azaz máig élő problémakötegek, amiket az ország legalább százötven éve görget magával. Akárhogy is, hatalmas szellemi kaland ez a regény, nagyon megérte elolvasni.

4. Moesko Péter: Megyünk haza

Amennyire nagy igénnyel íródott Babits regénye, szemlátomást annyira kis igénnyel ez a vékonyka novelláskötet. Ez a tompított hang és szerénység — mint írtam is róla — alattomosan mégis a bőröm alá kúszott. Hogyan történt? Azt hiszem, a hétköznapiság csodája működött itt. Teljesen átlagos emberek teljesen átlagos konfliktusai szólalnak meg, de úgy, hogy ebben a hétköznapiságban mégiscsak fölragyog valami mosoly, amit mondjuk szeretetnek (más megközelítésben pedig otthonosságnak) lehetne nevezni. Persze a szereplők többségének éppen ezzel van baja, mármint hogy nem találják a szeretetet és az otthonosságot; valamiképpen az mégiscsak ott van mindegyik szövegben, csak legfeljebb nem látszik. A kötet borítója tökéletesen kifejezi ezt a kettősséget. Hiszen tudnánk-e nemmel válaszolni a kérdésre, hogy csatlakoznánk-e ehhez a holdbéli tájon kutyát sétáltató társasághoz?

3. Klaus Mann: Mefisztó

Sem a regényt, sem Szabó István Oscar-díjas filmjét nem ismertem korábban. (Utóbbit még mindig nem láttam.) A fiatalon elhunyt (öngyilkos) Klaus Mann-nak, az írófejedelem homoszexuális fiának állítólag nem ez a fő műve regényíróként, de jómagam mégis több szempontból felülmúlhatatlannak érzem. Egyrészt mint a náci diktatúra tökéletes lélekrajza, a műveletlen és ízléstelen, de hódolatra vágyó tömegember felemelkedésének és eluralkodásának története. Másrészt mint megdöbbentő esettanulmánya annak, ahogyan egy igazi művész is, mint légy a légypapírba, csapdájába kerül e gyilkos mechanizmusnak. Ahogyan eladja a lelkét, mert érez valami fontosabbat is a léleknél: a sikert. Vagy akkor ez a nácikkal összeboruló nagyszerű színész, Höfgen nem is volt igazi művész? A (máig feloldhatatlan) dilemma éppen ez. Meddig szabad elmenni? Meddig függetleníthető a művészi nagyság az erkölcstől? Van-e egy művésznek társadalmi felelőssége? Torokszorító ez a regény, mert a végkicsengése az, hogy együtt sírunk az életét elhibázó Höfgennel, aki, amikor lehetett, nem volt képes nemet mondani a sikerre és csillogásra.

2. Daniel Kehlmann: Tyll

Ez egy csodálatos regény. A harmincéves háború nagy "eposza", középpontjában egy félelmetesen tehetséges vásári komédiással, aki elbűvöli minden hallgatóját, legyen az egyszerű paraszt, földönfutó uralkodó vagy maga a bécsi császár. A szöveg persze kehlmannian "vicces", sziporkázó párbeszédekkel, jelenetekkel, de a humoros felszín alatt nem is eltakarhatóan ott az élet mélységes tragikuma, a bűzlő hullahegyekkel, az inkvizícióval, az egyszerű emberek iszonyatos nyomorával, az éhínséggel, a fázással, a kirabolt kolostorokkal, az emberi törekvések teljes hiábavalóságával. Muszáj is ezt kiemelni, mert a regény feszültségét valószínűleg éppen ez a kettősség adja, éppen mint Shakespeare-nél (aki természetesen megjelenik a regényben, mint mindenki, aki "számít"). Egy kritikus írta a könyvről: ha Shakespeare ma élne, és regényt írna, az valahogy így nézne ki. Én is azt hiszem.

1. Németh László: Égető Eszter

Hogy mennyire hatott rám egy regény, azt egyebek között azon tudom lemérni, hogy hányszor jut eszembe erről vagy arról a kérdésről, problémáról. Ha ennek alapján ítélek, nem is lehet vita tárgya, hogy az Égető Eszternek kell idén az első helyre kerülnie. A Tyll persze egyetemesebb, de éppen ez az: Németh László nagyregénye a (mind a mai napig kísértő) specifikusan magyarországi gondoknak szinte valamennyi elemét érinti, bolygatja, megszólaltatja, mérlegre teszi. Vidék és főváros ellentéte, politikai rendszerek hatása az emberi közösségekre, a magyar művelődés sajátos (el)zártsága, a jellegzetes magyarországi konzervatív társadalomkép és annak részleges fölbomlása, következményeivel együtt, a modernizálás lehetőségei és korlátai, a társadalmi mobilitás gátjai, és napestig sorolhatnám: a könyv jóformán mindenhez hozzászól, és nagyon is okos dolgokat szól hozzá. Mindezek mellett pedig van még valami, ami a regény egyetemes mondanivalóját erősíti. A természettudományokkal is behatóan foglalkozó Németh László (maga is orvos) az emberi viszonylatok boldogtalanságára filozofikus válaszokat keres, illetve adja ezt a kereső attitűdöt szereplőinek. Vajon miért nem vagyunk boldogok? Hol rontjuk el? Nem lehet, hogy a fizikából merített metaforák segítenek hozzá a válaszhoz? Nem lehet, hogy az emberi közösségek éppen azért bomlanak föl, amiért minden más is az anyagi világban?

Hogy gázszemekként ugrálunk, holott vízcseppekként tapadnunk kéne.

Az ilyen idézetek sejtetik, hogy ez a regény nem fullad provincializmusba. Kifejez valami megfoghatatlant, és miközben kötődik korához és konkrét teréhez, az emberi sorsot nagyobb távlatból nézi, egy nagy tudású bölcs filozofikus pillantásával.